Szimpatika – Gondolatok az onkológián

Csak nézem a rémült embereket, falfehéren várják a sorsukat. Nem. Nem tartozom közéjük, gyorsan arrébb állok, hogy ők is biztosan érezzék, én más vagyok. Rátapadok a bejárati ajtóra. Úgy tűnik ez jó döntés volt, a szökés lehetősége kissé megnyugtat.

– Ilyen sokan még nem voltak – mondja nyolcadjára a sorszámot osztó ember. Ő Fontos. Fontos mindent tud, mi hol találató, kinek hová kell fordulnia a problémájával, ráadásul olyan a pulcsija, mintha egy diafilm lenne ráragasztva. Hülye minta.

Jönnek rendületlenül. Öregek, fiatalok. Soványak, dagadtak. A fiatalok meglepnek, pedig tudom, hogy a rák nem válogat. Van akinek már bőröndje is van. Gurulós, mintha szállodába jönnének.

Végigmentem a kórház udvarán. Nem humánus dolog hegyre építeni egy kórházat, alig bírok felmászni, pedig egészséges vagyok. Mert egészséges vagyok. Ugye? Sikítani tudnék a félelemtől. Még félni is félek. Félek beteg lenni, félek belegondolni.

Végül a múltkor rávettem magam, hogy a mélyből kiengedjem a bebörtönzött gondolatokat. Sorra vettem mit kell tenni, ha Úgy lesz...

Közben letelt a várakozás órája, szám a kijelzőn 151. Jó szám, legalább szimmetrikus.

A lyukakkal áttört üveg mögött szép szőke a nő, már nem fiatal, de harmónikus az arca. Mélyen dekoltált az intézeti köpenye, ettől látszik, hogy már ráncos a melle. Leülök, ő gépel.

Milyen béna, hogy a klaviatúra a fiókban van, nem szeretnék egy fiókban írni.

Köszön, de csak egy adat vagyok a szemében, nem ember.

-Mit írhatok a családi állapothoz?

Mosolyogva mondom ki a hajadon szót, benne a múltam minden titkával. (Egyébként mi közük hozzá, hogy férjnél vagyok-e?)

Miközben diktálom a telefonszámom, ő a számat bámulja és kattannak a gombok a fiókban. Visszakérdezek, hogy szájról olvassa a telefonszámokat? Végre kapok egy elismerő mosolyt, amiért észrevettem, milyen értékes, amiért figyelek Rá. Én az Adat.

– Ki legyen a hozzátartozó?

Csend a fejemben, megnémít a kérdés. Ritkán szoktam semmire gondolni. Ez meglep, és nehezemre esik megszólalni, de a sürgető nézésre végül csak kimondom a nevet. Közben azon töröm a fejem, ez miért kell? Aztán látom az orvost fölöttem, tolnak a tepsin, telefonálnak.

Mit szól majd, ha meghalok?

De hát én tényleg el akartam mondani! Csak nem volt kinek. Reggel próbáltam, de látszólag zavartam.. Szóvá is tettem, hogy nem figyel rám, csak az időjárást nézte meg.

Végre megvan az időpontom. Egész reggel szidtam a magyar egészségügyet, pedig milyen jól működik! Értelmet nyer a beutalón a kézzel odabiggyesztett ,S', azaz sürgős. Jövő hét szerda 10 óra.

– Viszontlátásra!

Nem! Inkább soha többé ne találkozzunk! – búcsúzom és kimenekülök az épületből.

Kint, a kapu előtt cigiznek a rákosok, otthagyom őket.