Szimpatika – „Kísérj el mindig, szerelem, Koncz Zsuzsa és más semmi sem…

Hamarosan meg is érkezik, és mindenkit úgy üdvözöl, mint régi jó barátot. Egy dögös piros bőrdzsekit visel, hozzá aranymintás tornacipőt – Koncz Zsuzsa túl a hetvenen is elképesztően jól néz ki. A fotózás viszont nem lelkesíti túlzottan, azt mondja, sosem viselte jól… Fura ezt olyasvalakitől hallani, akinek világéletében modell alkata volt. De Falus Kriszta kamerája hamar feloldja a feszültséget, és gyorsan elkészülnek a képek. Végre beszélgethetünk.

Nemrégiben megjelent rólad egy könyv, egy gyönyörű fotóalbum. Miért érezted fontosnak, hogy ebben a formában elevenítsd fel a múltat?

Már évek óta rendszeresen keresnek meg kiadók ezzel az ötlettel, de eddig egyáltalán nem akartam ilyesmit. Részben azért, mert a rendszerváltás után már készült rólam egy könyv. Vámos Miklós, aki régi jó barátom, akkoriban egy frissen alapított kiadó igazgatója volt, és felkérte Varjas Endrét, közös barátunkat a könyv megírására – ő sajnos már nincs köztünk. Vele készítettünk egy igazi beszélgetős könyvet, amiben ugyan voltak fekete-fehér fotók, de csak az került bele, ami épp a kezünkbe akadt, nem ezzel foglalkoztunk akkor, szóval nem volt egy látványos mű. Később már csak Endre emléke miatt sem gondoltam helyénvalónak egy második könyv kiadását, csakhogy közben hosszú évek teltek el, mások is kiadtak hasonló könyveket, és már nem tudtam nemet mondani. Van otthon egy fiókos szekrényem, dugig tele fényképekkel, nekem pedig eszembe jutott, hogy ha van valaki, aki ezt hajlandó szétválogatni helyettem, akkor elkezdhetünk beszélgetni arról, hogy a fotókat vezérfonálként használva, talán kiadhatnánk egy albumot.

Aztán találkoztunk a későbbi szerzővel, Zöldi Gergellyel, akiről kiderült, hogy szakértő a karrieremet illetően. Sokszor engem is meglepett, mennyivel pontosabban tud bizonyos eseményeket és tényeket, mint én. Néha csak néztem rá, hogy milyen újdonságokat mesél a velem történt dolgokról. Elkezdtünk beszélgetni, jöttek-mentek az e-mailek köztünk, készültek a szövegek, és lassan alakult a fotók átválogatása is. Kiderült, hogy a képek közt rengeteg igazán művészi fotó is lapul, amiket korábban soha nem is publikáltunk. Nagyon hálás vagyok azért, hogy végül ilyen színvonalon jelent meg a kötet – ezt magam sem képzeltem.

Valójában többről szól ez a könyv, mint Koncz Zsuzsáról, nemcsak azért, mert tele van ismert emberekkel, hanem azért is, mert aki belelapoz, hamar rájön, hogy ez egy kordokumentum...

Rengetegen dolgoznak ebben a szakmában, sokan közülük ismerősök és barátok, akikkel óhatatlanul készültek közös fotók. A kiadó igazgatója, Kunos László is épp így fogalmazott, hogy ez egy kordokumentum, amire csak annyit tudtam válaszolni, hogy örülök, hogy megérhettem, hogy kordokumentum legyek. Egyébként furcsa, mert én egyáltalán nem látom elavultnak vagy ósdinak ezeket a képeket, még azokat sem, amiket divatlapoknak készítettünk, sőt a ruhák sem tűnnek annyira réginek, mint ahogy azt az ember elsőre gondolná. A legtöbb fotót Módos Gábor készítette, aki egy igazi művész, nagyon jó szeme van.

Régen sokkal idő- és munkaigényesebb folyamat volt a fotózás, hiszen filmre készült minden, meg kellett várni, amíg előhívják és felnagyítják a képeket, és gyakran kiderült, hogy akár egy teljes sorozatban sincs egyetlen olyan kép, amire vártunk. Ő viszont nagyon kitartó volt, és soha nem sértődött meg, ha azt kértem, hogy valamit csináljunk újra – amit egyébként én sem szerettem, de úgy gondoltam, hogy ha az elkészült sorozatban nincs benne az, amit szeretnénk, akkor fárasszuk magunkat tovább.

Te egyébként is elég korán a kezedbe vetted az irányítást – minden tekintetben, beleértve a zenekarokat, vagy a lemezeid külső megjelenését is.

Akkoriban ez úgy működött, hogy a két sztárzenekar, a Metro és az Illés, akikkel megismert a közönség, nagyon szívesen írtak nekem dalokat, de a hangzást leszámítva már nem foglalkoztak azzal, hogy hogy nézzen ki egy album. Így akaratlanul is rám hárult az a feladat, hogy eldöntsem, melyik fotó jelenhet meg, és melyik nem. Egyébként is elég kényes vagyok az esztétikumra, és arra, hogy mi az, ami elfogadható. Nem véletlen az sem, hogy amikor egy idegen városban járok, először a múzeumokat és a modern képtárakat látogatom meg. Engem ezek a dolgok a privát életemben is mindig nagyon érdekeltek. Párizsban a Marmottan múzeum a kedvencem, mert nagyon szeretem Monet-t, és ott kifejezetten az ő képei láthatóak. Ha az embernek van erre szeme, ízlése és némi kulturális ismerete – tehát nem kell ehhez akadémikusnak lenni –, akkor fel tudja mérni, hogy mi az, ami művészileg értéket képvisel.

Te már a kezdetekkor valamit nagyon tudatosan kitaláltál, amihez többé-kevésbé a mai napig ragaszkodsz.

Talán van egy konzervatív énem, mert ha rátalálok egy megfelelő irányvonalra, akkor kitartok mellette. De ehhez az is hozzátartozik, hogy nem mindegy, mit énekel az ember. Ha olyan dalokat kapsz, amik igazán belülről jönnek, és a saját gondolataidat is tükrözik, akkor előbb-utóbb megtalálod hozzá a megfelelő külső formát. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy egy József Attila-verset nem lehet forrónadrágban énekelni, ez abszurd lett volna, annak ellenére, hogy akkor az volt a legnagyobb divat. A kezdetektől világos volt, hogy érdemesebb ragaszkodni azokhoz az értékekhez, amelyekről valójában szól az életünk.

Azért kezdtél verseket énekelni, hogy kikerüld a cenzúrát?

Abszolút nem, már az első lemezemen is voltak versek, pedig arra még a kutya sem figyelt oda. A verseket valójában Bródy Jánostól kaptam, mint egyébként sok minden mást is, a szakmával együtt. Ő volt az, aki megmutatta A. A. Milne A szél című versét, Devecseri Gábor fordításában. Ez volt az első, később pedig már tudatosan kerestük a verseket a lemezekre. Aztán a Jelbeszéd című albumról leszedették József Attila Bolyongok című versét, mert a szocializmusban olyat nem lehetett énekelni, hogy „Merre nincs csillagfény - arra fogok menni”. Persze sok Bródy szöveggel is baj volt. De arra azt mondtuk, hogy rendben, ha nem tetszik nekik Bródy János, akkor cenzúrázzák Arany Jánost…

Amikor a hanglemezgyár vezetése számára kiderült, hogy A walesi bárdokban gondolkozunk, jelezték, hogy sok mindent lehet, de azt speciel nem. Szóval ez is egy lassan kialakult, és semmiképp sem tudatos lépés volt a pályán. De mindig nagy kedvvel és őszinte hittel fogtam hozzá, akár akkor, amikor megszülettek az első Bródy-szövegek, vagy akkor, amikor klasszikus költőktől énekeltem, mert az ember nagyon fiatalon még azt hiszi, hogy egy dallal megváltoztathatja a világot, miközben ez azért nem így van.

Azért volt néhány dal, ami nagyon sokat jelentett. A Ha én rózsa volnék emblematikus, de például A Kárpáthyék lánya is igazi áttörés volt, talán olyan, mint a filmek között a Megáll az idő. Hisz a filmhez hasonlóan egyszerre „csak úgy” – egy dalban – ’56-ról esett szó…
 

Mi is éltünk a gyanúperrel, hogy az elvtársaknak ez megint nem fog tetszeni. De végül is olyan szép lett a dal, és elég modern is, hogy végül megjelenhetett. Miután az akkori kultúrpolitika legszigorúbb ellenőrző szerve a rádió volt, úgy gondoltuk, megpróbáljuk ott felvenni, hiszen ha rajtuk átmegy, akkor minden rendben van. Sikerült, sőt elég sokszor játszották is, így megnyugodhattunk.

Egy ilyen életművel a hátad mögött megtehetnéd, hogy visszavonulsz. Ennek ellenére turnézol, új dalok is születnek, márciusban pedig az Arénában lesz koncerted.

Ha az emberből kikívánkozik valami, megint úrrá lesz rajta a vágy, hogy szülessenek dalok. Van olyan helyzet, amikor úgy hozza az élet, hogy egy dalt meg kell csinálni, mindenáron. Így született a Tündérország című album is, ami újra elindított minket – muszáj volt kiadni, hiszen nálam volt két dal Cipőtől, a Republic időközben elhunyt énekesétől. A Vadvilág már magától jött, Bródy pedig azóta is írja a verseket és a dalokat, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőlük. De azt azért el kell mondanom, hogy mi már lemondhatunk a nagy nyilvánosságról, mert itt nem úgy működik a média, mint Amerikában – ott elő sem fordulhatna, hogy ne számoljanak be a Rolling Stones, Tina Turner vagy Barbra Streisand új albumáról. Persze tény, hogy a közönség is nagyobb.

Azért az új médiát is használod, jelen vagy a közösségi oldalakon, és úgy tűnik, a fiatalabb generációk is kedvelnek.

Engem is meglep, hogy a fiatalokban is van érdeklődés, és nagyon örülök, hogy a koncertjeimen sokan vannak, akik – ahogy én szoktam mondani – szeretik az értelmes dalokat.

Egy Aréna-koncert vagy egy turné bizonyára fizikailag is megterhelő. Hogyan készülsz fel, mivel tartod karban magad?

Tornázom, a nordic walking is egy kedvelt mozgásforma számomra, és síelni is imádok – bár ettől most el vagyok tiltva. Ha nagyobb koncertre készülök, nem szabad, mert volt már síelésből eredő bokatörésem, az Arénában pedig nem kívánatos egy törött lábú énekesnő.

Rengeteg német nyelvű lemezed jelent meg, és franciául is tökéletesen beszélsz. Soha nem jutott eszedbe, hogy külföldön maradj?

Biztattak, gyakran hívtak is, és lettek volna lehetőségeim, de annak idején azért ez nem volt olyan egyszerű, mint manapság. Amikor Franciaországban elém tettek egy szerződést, ami úgy kezdődött, hogy három évig ott kell élnem, egyből nemet mondtam, mert a magyar közönséget nem hagytam volna itt, még Franciaországért sem. És őszinte leszek: rá kellett jönnöm, hogy Nyugat-Európában nincs igazán igény arra az elgondolkodtató műfajra, amire én vágytam, és amit itthon meg is tudtam valósítani. Bár a franciák megőrizték az identitásukat abban az angolszász viharban, ami végigsöpört a világon, ott nem énekelnek bugyuta dalokat most sem. Persze, amíg az ember nem beszél angolul, nem is érti, hogy milyen borzasztó, egy kaptafára készülő, rémes szövegek vannak az amerikai és a brit popdalokban.

Hogyan töltődsz fel egy kimerítő időszak után?

Ahogy korábban említettem, a kortárs képzőművészet nagy rajongója vagyok, ami nem véletlen, lévén az egyik fivérem festőművész. Sok ismerősöm és jó barátom van az ő kollégái között, érdekel, hogy mit csinálnak. Talán nem illik ilyet mondani, de imádom a testvérem, András képeit, és azt az életvidám, dinamizmussal teli stílust, amivel még most is alkot. Ezen kívül sokat olvasok, a színházat és a filmet is fontos kulturális felületnek tartom. Azt viszont sajnálom, hogy hiába létesül egyre több rádióállomás és tévécsatorna – valójában szinte mindegyik hallgathatatlan, nézhetetlen. De a közelmúlt magyar művészfilmjei kifejezetten tetszettek, például Enyedi Ildikó Testről és lélekről című munkáját zseniálisnak tartom. A filmművészet mindig is nagyon fontos szereplője volt az életemnek, most is odafigyelek az itthoni alkotásokra.

A szociális érzékenységed miből fakad?

Talán abból, hogy mindig is érdekelt, mi folyik körülöttünk a világban. Naivan ezért akartam jogász lenni, mert az igazságérzetem és a kíváncsiságom efelé terelt. Figyeltem, hogyan élnek az emberek, hogyan kormányozzák az életüket, és melyek azok a törvények, amelyek szolgálják az emberi együttélés pozitív oldalát, és melyek azok, amelyek csak vihart szítanak. Erre most Amerika a legjobb példa, ahol a legnagyobb demokrácia volt, de nagyon kétséges, hogy a mostani korszakot hogyan fogja túlélni az ország.

Furcsa időszakot élünk, az aktuális eseményeken gyakran megdöbbenek, de sajnos van, amit el kell fogadni. Vannak jó és rossz törvényeink, amelyeket sajnos be kell tartani, de persze az ember soha nem tud belenyugodni az igazságtalanságokba. Én mindig jogkövető ember voltam, soha nem tudtam igazán jól aludni vagy a tükörbe nézni, ha vaj volt a fejemen. De hazudni nem tudok, és nem is akarok. Továbbra sem.