Szimpatika – Elsa receptre

Már akkor tudtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, amikor még nem sejtettem, hogy magyarul is lehet. Elsa Valle, kubai énekesnő, zeneszerző gyakran lép fel férjével – a szintén ismert jazz-zenész Winand Gáborral –, de szólóban és más formációkban is láthatjuk olyan kiváló zenészek mellett, mint az Elsa Valle Afrocando tagjai. Nekünk, magyaroknak nagy szükségük van Elsa energiájára – szerencse, hogy mindnyájunknak jut belőle.

Híres zenészcsaládból származol. Magyarországon azt gondoljuk, hogy Kubában mindenki zenél.

Tényleg mindenki zenél, és hangszeren játszik, a polgári foglalkozásától függetlenül. Szinte az összes munkahelyen alakul zenekar, most nyert Grammy-díjat egy nőgyógyászokból álló együttes. A szüleim profi zenészek, abból is élnek: anyu énekes, apu trombitás, de van zongorista, hegedűs a családban, ahogy híres táncos, festőművész szintén. A művészetnek nagyon fontos szerepe van a kultúránkban, nem csak a zenének. Európában a művészet nem az életforma része, szeparáltan létezik. Vagy piedesztálra emelnek egy művészt, aki aztán fenn hordja az orrát, azt hiszi, több másoknál, vagy – a másik oldalon – az emberek többre becsülnek bárkit, csak mert mondjuk orvos, anélkül, hogy tudnák, jó orvos-e. Megtörténhet, hogy egy profi zenésztől megkérdezik: jó, de mi a rendes foglalkozásod? Holott a zene nagyon komoly munka. És művészet nélkül nem sokat érne a világ.

Akkor most kérdezem meg: van „polgári” foglalkozásod is?

Elvégeztem a pszichológia szakot az egyetemen, de sosem praktizáltam. Többet használok a zenémmel. Bár az is igaz, hogy amikor énekórát adok, kicsit pszichológus is leszek. Rengeteg görccsel, szorongással találkozom itt, Európában: az emberek nem tudnak kinyílni, nem jön ki a torkukon a hang. Csodás tehetségek nem képesek kivirágozni, mert van egy személyiségproblémájuk, hurcolnak valamit, ami lehúzza őket. Először el kell tüntetni a gátakat. A beszélgetés kevés, de ha zenei gyakorlatokkal kezdünk, segít. Fiatalok jönnek hozzám, hogy énekesek akarnak lenni, de iszonyú lámpalázasak. Elsírják magukat, aztán kiderül, hogy a szülő nem akarja, hogy énekeljen a gyerek, vagy pont fordítva: ez a szülő álma. Olyan drámákkal találkozom...

Szerintem Te sohasem voltál lámpalázas.

Tényleg nem. Nekem sokkal egyszerűbb színpadra állni, mint otthon megcsinálni egy rántottát. Csak megmutatom, amit érzek. Kubában természetes, hogy az emberek kifejezik a boldogságukat. Sétálsz az utcán, és mindig látsz valakit énekelni, táncolni. Mert az élet arra hívja az embert, hogy örüljön neki. Európában nem így vannak hangolva az emberek, mert más a fontossági sorrend. A karrier és pénz van elöl, ettől nagyon nagy a stressz. Egy-egy álmot üldöznek, amiről azt hiszik, pénz kérdése, és elengedik az életet. Kubában az élet spiritualitása a fontos, az pedig az örömben és az emberi kapcsolatokban tapasztalható meg. Idegen emberek közt van átjárás, simán leülnek beszélgetni. Nekem nagy szükségem van erre a közegre, évente kétszer hazamegyek Gáborral hónapokra. Európában sok művész ugyanolyan teljesítménykényszerben él, mint ha bankban dolgozna. Pedig a görcstől nehéz írni, zenét szerezni. Kubában senki nem görcsöl. Én boldog vagyok, hogy énekelhetek, és ezzel adok a közönségemnek. Ennél nem kell több. Úgy érzem, mintha a világ összes díját megnyertem volna. Az energiámmal, a lendületemmel Gábort is mindig áthangolom, ha szüksége van rá. A zenésztársainkat is. Mert ők is cipelik a csomagjaikat – mint mindenki Európában. Egyszer azt mondta valaki, hogy „Elsát fel kellene írni receptre”.

Mert boldogságbomba vagy. Láttalak színpadon robbanni. Azért az Kubában sem általános, hogy mindenkit így szétvet az energia, ugye?

De. Bizony. Amikor olyasvalakit látsz, aki nem ilyen, ott nagy a baj. Persze most már sok a vegyes házasságból született fiatal. Kubában élnek, de hoznak valami európai melankóliát. Én meg így találkozom ott is lámpalázas gyerekkel. Félig kubai, félig német, hozzák órára. Mondom, énekelj valamit. Erre elbújik.

A magyar férjed hogy érzi magát Kubában – a Te közegedben?

Gábor azt mondja, ott igazán szabad, és minden a helyére kerül. Alig akar visszajönni! Nehéz is. Ha valakinek kényszerből kell elhagynia Kubát, tudok ilyenről, az nagyon szomorú. Én önszántamból jöttem el, mert érdekelt a világ, de mindig hazamegyek. A szüleimmel rengeteget utaztam fellépésekre már gyerekként, aztán amikor fiatalon szerződést kaptam Németországban, kint maradtam. Azóta is utazom a világban, de jó ideje Budapest a bázis. Kubában mindenhova elviszem Gábort, a szép és nem szép helyekre is: hogy az igazi országot lássa. Vannak problémák, van szegénység, de külföldre valahogy csak ez jut el, ez is torzan. Mint bármelyik országban, léteznek nagyon szegény részek, kerületek, de ott vannak Havanna gyönyörű villanegyedei, ahol nem is gazdagok laknak – hanem például a nagyszüleim. Szépen lehet élni. A tengert és a tájat pedig nem tudod elképzelni.

Igaz, hogy Kubában szabadtéren tanulnak a gyerekek?

Igen! Én olyan művészeti iskolába jártam, ami egy háromszoros Margitsziget-méretű sziget. Ott minden a különböző művészetekről szól. Nincsenek bezárva a gyerekek – ennek hagyománya van. Nemcsak a klíma miatt, az Bolíviában is hasonló, és Kubában is fázunk néha, például 22 fokban. Megoldjuk. A szabadban, fák között sokkal könnyebb a tanulás. Ahol van levegő! Én is parkokban tanítok Európában. A diákok először meglepődnek: „– És ha néznek minket?? – Fellépni készülsz! Nem a szobában fogsz énekelni anyunak.” Szerintem minden, ami bezár, rontja a teljesítményt. Az irodákból legalább tágas terekre, fákra kellene látni.

Európában pont fordítva gondolják: legjobb, ha a munkaerő azt se tudja, milyen évszak van.

Ez csak boldogtalanná tesz, megbetegít. Ahogy az egzisztenciális szorongás. Nálunk ez a félelem nincs. Holnap is lesz nap, és szép nap. Szerintem Európában a pontossági kényszer is csak plusz egy szoronganivaló. Még vendégségben is rögtön összevesznek, ha valaki késik. Mi otthon ráérünk, várunk téged, addig is jól érezzük magunkat, míg jössz, nyitva a kapu, és eszik, aki eszik. Aki jön, kap egy levest, nem az étel a lényeg, gyere, amikor akarsz. Örülünk neked.

Kubában nem hűl ki a leves. Létezik legendás magyar vendégszeretet is, sok helyen még megmaradt.

Úgy látom, ahol több a pénz, jobban szoronganak, hogy kevesebb lesz – ott befelé fordulóbbak az emberek. Akinek alig van, sokkal inkább megosztja. Nálunk mindent megosztanak. Mondják, hogy majd meglátjuk, ha jön a kapitalizmus, ez megváltozik. De a szüleim éltek a kapitalizmusban: ugyanilyenek voltak ez emberek. Karácsonykor mindig Kubába megyünk Gáborral, mert Európában ez nagyon nehéz időszak. A pénzről szól, a tülekedésről, mindenki feszült és veszekszik. A magyar barátaink, amikor megkérdezzük, hogy teltek az ünnepek, azt felelik: „Ne is kérdezd!” vagy „Túléltük.” Azokban a családokban, ahol nem beszélik meg az érzéseiket, hanem csak a praktikus vagy felületes dolgokat, hogy lenne az ünnep igaz?! Vagy ahol egész évben tévéznek?! Ahelyett, hogy élnének. Ez az egész nekem nagyon szomorú, mert szeretem Magyarországot. Annyi értékes, csodás, tehetséges embert ismerek itt, aki szorong, szenved, mert benne van a zsigereiben. Amin egyébként a tévé nem segít: csak beengedik vele a szemetet az otthonunkba. Pedig másképp is lehet. Ez nem anyagi, hanem mentális kérdés. Látom, mennyire különböző két ember látszólag ugyanolyan napja. Sok országban nagyon sokféle hozzáállást tapasztaltam az élethez.

Magyarországot választottad európai otthonodnak. Miért?

Németországban éltem 3 évig, jó volt, elég volt. Nem tudtam töltekezni, inspirálódni: minden túl steril. Éltem Franciaországban, Spanyolországban, de nekem Magyarország sokkal érdekesebb és mégis otthonosabb. Érzem azt a vibrálást, ami máshol hiányzott. A nyelv nehéz, de ettől is izgalmas. Imádom a magyar konyhát, a magyar zenét, és hogy itt az emberekkel még lehet arról beszélni, ami van, nem csak udvariaskodni! Rengeteg embert ismerünk, nagyon jó barátaink vannak, és a legeslegjobb szomszédaink! Látod, mennyi a külföldi. Élvezik, hogy Magyarországon minden fordítva működik, hogy még van mit felfedezni. A gyereket is jobban izgatja egy mindenfélével teli régi doboz, mint egy drága, új játék. Ami bosszant, az, hogy ez az ország igazi paradicsom lehetne, ha az itt élők büszkék lennének a saját kultúrájukra, ha arra építenének – mint a spanyolok, miután észbe kaptak. De itt összekeverik a fejlődést a másolással. Budapest pizzériákkal és gyrosossal van tele, nem kapsz egy jó lecsót vagy kolbászt, ha vacsoráznál valahol, pedig mindenki szereti. Cikinek érzik? És nekem lehangoló, hogy minden kávézóban ugyanaz a külföldi dömping-zene szól. A turisták nem ezért jönnek! Csak az olcsó sörre vágyó buli-turistákat nem zavarja, akik félmeztelenül üvöltöznek éjjel: ugyanazok, akiket Angliában egy szórakozóhelyre sem engednek be nyakkendő nélkül.

Mintha a budapesti barátaimat hallanám...

Mert szeretem ezt a várost! És az országot: csoda-hely lehetne. Annyi kivételes érték van. Ti nem tanultok Kubáról az iskolában, de mi tanulunk Európáról, és sokat a magyar kultúráról: a zenétől az irodalmon át az építészetig. Sok magyar filmet láttam Havannában: a Budapesti tavasz nagy kedvencem. Tehát nem volt idegen Magyarország, amikor először idejöttem egy zenei kutatócsoporttal, hogy az autentikus magyar népzenét tanulmányozzuk. Sok országban jártunk már, de nem volt könnyű dolgunk. Létezik ugyan folklór, csak elbújva: a kendős néniket kerestük, akik még énekelnek. Egyre jobban érdekelt a magyar zene, három hónapig itt maradtam. Több tévé-sorozatot is forgattunk, Kubában és Németországban játszották. Nekem furcsa, hogy itt a népzene mostohagyerek, és az is, hogy a magyar zenészek zöme csak angolul énekel. Én is énekelek angolul is, legyünk szabadok, érnek hatások, építsük be, de legyünk büszkék a gyökereinkre.

Te kevered a stílusokat, és erősen képviseled a gyökereidet. Az afro-jazzel a kubai zene eredetéhez nyúlsz vissza.

Az európaiaknak nagy szükségük van az afrikai őserőre. Ez a hangzásvilág senkit nem hagy hidegen. Engem is lázba hoz, ha majd nem fog, másféle zenét írok. A zenészkollégáimat is inspirálja, újra és újra meglepnek a csodás improvizációkkal. Tudod, hogy amikor egy magyar, vagy kubai vagy angol improvizál ugyanarra, az nem is hasonlít? Nagyon izgalmas! Gáborral is rengeteget gyakorlunk és lépünk fel együtt, mégis megunhatatlan a közös zenélés.

Hol ismerkedtetek meg?

Én már régóta követtem a munkáját jazz-zenészként, becsültem, sok felvételét vittem ki Kubába, mielőtt egy német fesztiválon megszólított. Mint kiderült, ő is felfigyelt rám korábban, és mielőtt odajött hozzám, hosszan tervezgette, mit fog mondani. Épp ott tartott, hogy „hát, mindketten zenészek vagyunk...”, de olyan zavarban volt, hogy leöntött sörrel. Azóta is nagyon sokat nevetünk együtt.

Egész Európában koncerteztek. Kubában is felléptek?

Igen, bár sokszor csak pihenünk. Az egyik hazaérkezésünkkor pont ott volt a szüleimnél pár újságíró-barátjuk. Nagyon megörültek, és kitalálták, hogy adjunk családi koncertet – hatan – egy MÜPA-méretű helyen: aznap este. Gondoltuk, lehetetlen megszervezni, azt mondták, bízzuk rájuk, a koncert 7-kor kezdődik – persze szabadtéren. Hatkor kitört egy óriási vihar. Olyankor megáll az élet, lefeküdtünk aludni. Még esett, mikor 9-kor felébredtünk, de kíváncsiságból taxiba ültünk, hogy megnézzük hol lett volna a koncert. Ott állt a tömeg esernyőkkel, és várt minket! Úgyhogy kezdődött a buli. Az egyik legcsodásabb koncert-élményem.