Elmondtam hát mindenkinek

Összeszámoltad, hogy összesen hány interjút készítettél az eltelt idő alatt?

Igen, pont idefelé gondoltam rá. Tizenegy éve él a Szimpatika magazin, és én minden számba írtam: az októberi volt a százharmincharmadik beszélgetés.

Miért a Karinthy-versrészlet, az „Elmondom hát mindenkinek” lett a rovat címe?

Az eredeti címe az volt, hogy Túl a szakadékon. Már jóval a magazin megjelenése előtt szerettem volna cikksorozatot készíteni látszólag hétköznapi emberekről, akik külső szemmel nézve megjárták a poklot, de legalábbis nem hétköznapi mélypontokat éltek át, és ezekből sikerült felállniuk; sőt, sokszor pont a krízis által tapasztalták meg az erejüket, találtak rá az útjukra. Azt gondoltam, ezek a történetek sok erőt adhatnak másoknak. Az elméletemet sajnos magamon tesztelhettem először. A sors úgy hozta, hogy amikor az interjúrovat elindításával bíztak meg, nemcsak régi tervem vált valóra, nekem is rengeteget segített, hogy olyanokkal beszélgethettem, akik „túljutottak a szakadékon”. Éppen akkor voltam a gyászidőszakom mélyén anyukám hirtelen halála után, és már a rovatba illő interjúalanyok felkutatása ablakot nyitott a világra. A beszélgetések pedig kimozdítottak a gyász beszűkültségből. Később nagyon sok olvasói visszajelzés megerősített abban, hogy mennyit tudnak segíteni az interjúk személyes történetei. Már csak azzal is, hogy perspektívaváltásra késztetnek.

Azt gondolom, hogy a te műfajod nagyon speciális. Interjút készíteni sem egyszerű dolog, de olyan emberekkel beszélgetni, akik átéltek valamilyen testi vagy lelki fájdalmat, különleges kihívás. Miért gondoltad, hogy ehhez van affinitásod?

Lehet, hogy nagyon közhelyesnek hangzik, de én tényleg szeretem a valódi beszélgetéseket. Előfordult, hogy leültem egy barátommal, és hét óra múlva álltunk föl. Ezzel azért szoktam provokálni az ismerőseimet, akik állítják, hogy másfél órában a teljes elmúlt évüket elmesélik. Egy interjú persze nem hétórás, de időigényes. Ha nem futószalagon készül, ha tényleg el tud mélyedni benne az ember, akkor közös alkotás. Az eleje ismerkedés, bizalomépítés, ami szükséges az érdemi beszélgetésre alkalmas atmoszférához – még régi barátokkal is, pláne egy ismeretlennel. Aztán egyszer csak elkezdődik valami, ami olyan, mint a tánc, mert pont akkor, pont azzal az emberrel születhet meg, de a lenyomata mégis megőrizhető: megírható. Ez engem nagyon inspirál.

Volt olyan, hogy leültél valakivel, és rájöttél, hogy mégsem érdekel az illető?

Nem.  Olyan viszont igen, hogy nem lett valódi a beszélgetés, megmaradt a panelek szintjén, őszintétlennek éreztem, és tudtam, hogy ettől a cikk is annyira unalmas lenne, hogy nem fogom megírni. Ismert embereknél, akik rutinosan adnak interjút, szerintem ez nagy veszély. De az évek során pont arra jöttem rá, hogy szinte minden ember lehetne interjúalany. Egy bizonyos kor után mindenkinek van legalább egy története, amit érdemes megosztani.

És mi a titok? Az empátia?

Az újságírás mellett egyetem vége óta foglalkozom azzal, hogy magyarul tanítok külföldieket. Az ún. magyar mint idegen nyelv volt a harmadik szakom a bölcsészkaron – magyar és esztétika szak mellett. Azt már kezdő nyelvtanárként meg kellett tanulnom, hogyan beszéltessem a felnőtt, de sokszor szégyenlős diákokat. Ehhez ott is bizalmi légkör kell és valamiféle ráhangolódás. Elengeded az egódat. Az emberek ki vannak éhezve arra, hogy tényleg figyeljenek rájuk. A keret, az ürügy szinte mindegy is. Az interjúknál a beszélgetésen túl nagyon fontos az is, hogy a szöveg élőként hasson, amellett, hogy az írott műfaj kritériumainak megfelel. Ne csak összefoglaló szülessen, adja vissza az interjúalany saját stílusát egy kétórás beszélgetés sűrítménye is. Mert az eredmény persze sűrítmény.

A kész cikket elolvasni 10 perc, de mégis annak a beszélgetésnek kell lennie. Ez „az igazat mondd, ne csak a valódit” műfaja. Ha az újságíró csak a saját szavaival foglalja össze a felvett beszélgetést – mert úgy kényelmes –, akkor mindenki az ő nyelvén szólal meg. Ha viszont visszahallgatva begépelem kb. a teljes interjút, és utána szerkesztek, már megtanultam az interjúalany nyelvét. Ez melós, de szükséges.

A Karinthy-idézettel kapcsolatos kérdésemre végül is nem válaszoltál...

Igaz. Tehát volt a „Túl a szakadékon”-rovat, de néhány év után úgy gondoltam, hogy ezt a tematikát eléggé körbejártuk. Közben sok olyan ember került a látómezőmbe, aki nagyon izgalmas dologgal foglalkozik, különleges élményeket élt át, valamit igazán letett az asztalra, vagy olyan a személyisége, hivatása, életútja, hogy azt éreztem, muszáj bemutatnom. Ehhez már más cím kellett. Egy jó beszélgetésben, amikor valódi érdeklődést éreznek – na meg a tisztelet és tapintat sem árt –, sokszor olyasmit is elmondanak az emberek, amit senkinek, talán még maguknak sem fogalmaztak meg. Nem görcsölnek azon, hogy amit nekem mesélnek, több mint 200 ezer ember olvassa majd. Így jött az „Elmondom hát mindenkinek” cím. Én pedig lenyűgöző embereket és történeteket ismertem meg, amiért őszintén hálás vagyok. Köztünk élnek, akik jobb hellyé teszik a világot, de többségüket nem éri és nem is érdekli a reflektorfény. Hospice-ban dolgozó gyógytornász; ún. helyettesszülő, aki mások gyerekét neveli a bajban; állatmentők; ápolónő, akinek a nevét a betegei aranyba foglalják; kerekesszékes világutazó – csak akik először eszembe jutnak, de sorolhatnám.

Mi a jobb, ha az otthonukban beszélgetsz az emberekkel, vagy semleges környezetben?

Ez változó. Például voltam hajléktalanszállón, ahová a riportalanyom invitált – az volt az ő otthona, egy négyágyas szoba. Nem mondhattam neki, hogy találkozzunk egy kávézóban, előre leromboltam volna a bizalmat. Vagy jártam egy azóta már ismert cigány festőnél vidéken: a műtermében, egy icipici, félbe maradt házban, tele varázslatos képekkel. Vele sem tudtam volna máshol beszélgetni. A Pest környéki állatfarmnak szintén nem volt kávézós opciója. Ott találkoztam Zsanival, az árva szürkemarha-borjúval, akit az agyonvert anyja mellől hoztak el, vagy az öreg szamárral, lovakkal, akiket vágóhíd elől mentett meg a farmot menhelyként fenntartó házaspár. Sok ember otthonában jártam a munkámnak köszönhetően, és igazából meghatott a bizalmuk. Magánemberként nagyon nem vagyok az, aki betolakszik mások privátszférájába.

Hogy készülsz föl? Nyilván, ha ismert emberrel készítesz interjút, annak utána lehet nézni...

Igen, de ugye én inkább civilekkel beszélgettem.

...én a mentális felkészülésre gondolok. Kilép az ember a komfortzónájából, belép egy másik ember komfortzónájába. Van erre valami trükk vagy gyakorlat, vagy ez egyszerűen jön önmagától?

Nincs trükk. Mindig van egy kis stressz, mielőtt új emberrel találkozom, de amikor rátalálunk a közös hullámhosszra, megnyugszom, és ráfekszem a beszélgetésre. Ha egy téma kapcsán keresek meg valakit, abból készülök, vagy ha lehetséges, utánaolvasok a beszélgetőpartneremnek, de soha nem találom ki előre az interjú menetét. Azt többnyire tudom, mire szeretnék fókuszálni, de olyan nincs, hogy előre kigondolom a kérdéseket, és ha törik, ha szakad, végigmegyek rajtuk. Párszor ültem a diktafon másik oldalán, úgy mint most, hogy akasztották a hóhért.

Sok éve átéltem interjúalanyként, hogy az újságíró sorban felolvassa az előre megírt kérdéseit, és nem zavarja, ha egy válaszom után a következő kérdés már elveszíti az értelmét. A kész cikk olyan lett, mint egy 6. osztályos fogalmazás. Amit mondtam, úgy jelent meg az ő szűrőjén keresztül, hogy nem ismertem rá semmire. Nagyon tanulságos tapasztalat volt, hogyan nem lehet ezt a műfajt művelni. Mélyinterjúnál pláne, amikor valaki a legszemélyesebb érzéseit osztja meg. Ott minden szóválasztásnak súlya van.

Pár napja, amikor fölhívtalak az interjú ötletével, megbeszéltük, hogy meg fogom kérdezni, miért hagytad abba....

Szeretem a változatosságot. Az újságíráson belül a műfajok tekintetében is, ez tart frissen, ez inspirál, így tudok a magam maximalista módján teljesíteni. Próbálom a különböző jellegű feladataimat kiegyensúlyozni, sokszor sikerül, de néha valamit el kell engedni. Nagyon szerettem a Szimpatika civil-interjúit, nagyon: kitalálni, elkészíteni, megírni. Csak eltelt tizenegy év. Nehéz szívvel engedem el a rovatomat, mégis azzal az érzéssel, hogy a tőlem telhető legtöbbet tettem bele minden egyes számba. Szerintem elég egészséges kb. tízévente munkát, feladatkört váltani és új kihívásokat keresni. Így őrizhető meg a tanulási rutin, a nyitottság a világra és a lelkesedés. n