Szimpatika – Fekete öves önkéntes

A 24 éves Könczöl Zsófia 10 éve önkénteskedik szűkebb és – mondjuk úgy – egyre tágabb környezetében. A gyermekkórházak ápoltjaitól, a Bátor Tábor súlyos betegein át az idősotthonok lakóiig rengeteg rászorulónak adott idejéből és szeretetéből – a Magyar Afrika Társaság orvosmissziójának koordinátoraként pedig egészen Kelet-Afrikáig jutott: oda szervezett magyar segítséget.

A segítő attitűdöt a családból hozod, vagy már a felnőtt tapasztalataid eredménye?

Anyukám óvónő, az a csupa szív, gyerekszerető, áldozatos és alázatos munkavégzésű típus, ahogy az ember elképzeli az ideális óvó nénit. Kiskoromtól fogva úgy nevelt, hogy tudjam, nem minden család és kisgyerek olyan szerencsés, mint én, és vannak gyerekek, akiknek nincsenek ruháik, játékaik, nincs mit enniük. Mindig becsatlakoztunk különféle gyűjtésekbe, együtt válogattunk ruhákat, játékokat, amiket aztán elajándékoztunk.

Elképesztően sokféle önkéntes munkát végeztél. Mi mindennel foglalkoztál így?

Gimnázium alatt a győri kórház gyermekosztályán működő Lurkó Alapítványnál segítettem az alapítvány programjain, valamint jártam a kórházba a gyerekekkel játszani. Emellett látogattam egy családot, ahol az ikergyerekek súlyos autizmussal születtek, nem beszéltek, az egyikük még mozgássérült is volt: 3 éves koruktól 5 éves korukig voltam velük rendszeresen. Öt évvel ezelőtt, amikor Budapestre költöztem, az Őrzők Alapítványnál, a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán kezdtem daganatos gyerekeknek segíteni. Az Őrzők vára projektben tartottunk foglalkozásokat, majd a programszervezésbe is bekapcsolódtam, adománygyűjtő kampányt vezettem. A hosszabb időt kórházban töltő szülőkkel és gyerekekkel mindig személyes kapcsolatom alakult ki, így tényleg az igényeiknek megfelelő segítséget tudtam adni. Szintén öt éve kezdtem önkénteskedni a Bátor Táborban is, ahol daganatos és krónikus beteg gyerekek élményterápiás táboroztatása zajlik.

Négy nyáron is dolgoztam, minden alkalommal kamasz onkológiai turnusban, 14-18 éves fiatalokkal. Voltam továbbá családi táborban, ahova a beteg gyerek a családjával érkezik: a családi kapcsolatok erősítése a cél, és hogy a családtagokat közös élmények erősítsék a nehéz helyzetben – hasonlóan a Testvér Táborhoz, ahova a beteg gyerekek az egészséges testvéreikkel érkeztek. Ezen kívül részt vettem a Lélek Madár táborban, ami egy háromalkalmas táborciklus olyan családokkal, akik krónikus betegségben vesztették el a gyermeküket. A tábor kíséri a gyász folyamatát, és segít a családot visszavezetni az életbe. 2016 szeptemberétől a Hallgatók a Közösség Szolgálatában elnevezésű szervezet „MeGyek” programjában veszek részt. Ennek keretében a Cseppkő Gyermekotthonba járunk játszani, segíteni a tanulásban. Az évek során még alkalomszerűen önkénteskedtem hajléktalanszállókon, ételosztásokon, festettem kerítést, és részt vettem idősek otthonába készülő programok tervezésében és tartásában.

A rengeteg önkéntes feladatod mellett Afrika hogyan kapott kitüntetett helyet az életedben?

Nyolcosztályos gimnáziumban tanultam Győrben, és 14 éves voltam, amikor a gimi könyvtárában hallgattunk egy előadást. Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen apropóból, az érzésre viszont igen, amely a hatalmába kerített. Az előadó a munkájáról beszélt, de nem nevezte meg, és ahogy mesélt, azt éreztem: Úristen, én is ezzel akarok foglalkozni! Az előadás végén odamentem hozzá, kiderült, hogy humanitárius békefenntartó Afrikában. Később beláttam, hogy nőként, pláne nálunk erre nincs sok lehetőségem, de Afrika nagyon mélyen megragadott. Ettől kezdve folyton Afrika „jött velem szembe”, és a szerelem máig tart! Én hiszek abban, hogy minden ember életében van valami, amit küldetésként, vagy egyfajta életcélként kap, és nem lehet pontosan megmagyarázni, miért pont az. Szerintem a kiteljesedés maga, amikor ennek élhetünk. Abban is hiszek, hogy Afrika nem ok nélkül költözött ennyire a szívembe.

Dolgozol és tanulsz is még. Merre indul valaki gimi után, aki Afrikával kapcsolatos segítő munkát szeretne majd?

Ezen én is sokat gondolkodtam, végül az ELTE politológiai alapképzése mellett döntöttem, szakkollégista lettem, és az alapjogi tudományos diákkör tagja. Mesterképzésre pedig a Corvinusra mentem nemzetközi tanulmányokra, diplomácia szakirányon ez az utolsó évem. Másfél éve dolgozom humanitárius munkatársként a Magyar Afrika Társaságnál (AHU). Belföldön is nagyon aktív szervezet, emellett rendszeresen küld orvosmissziókat Afrikába, jelenleg Ugandába és Malawiba. Malawiban van egy jól felszerelt kórház, de nem tudják használni, mert nincsen szakképzett munkaerő, ezért oda speciális műtős missziókat szoktunk küldeni kéthetes turnusokban. Ugandába pedig általános orvosimissziók mennek, háziorvosi rendelés jelleggel: alap szűrővizsgálatokat és prevenciót végeznek. Én is ilyen csapatot kísértem, így jutottam ki végre Afrikába.

Ha az ember sokáig álmodozik valamiről, a valóság néha csalódás, vagy legalábbis átírja a korábbi képeket. Te hogy voltál ezzel?

Egy hónapot tölthettem Ugandában, és legszívesebben már másnap visszaindultam volna. De bevallom, az út előtt nagyon féltem. Nem attól, amit mindenki kérdezgetett, hogy mi van, ha elkapok valamit, vagy atrocitás ér stb. Tíz éven át vágyakoztam, terveztem és dolgoztam azért, hogy eljussak Afrikába, és amikor ott álltam a kapujában, szorongtam, hogy talán csalódás ér. Azt mondják, az első találkozás Afrikával vagy nagyon megragad, vagy soha többé nem akarsz visszamenni. Én emberileg még többet kaptam, tanultam és tapasztaltam, mint amire számítottam, vagy amit reméltem, pedig nagyon nehéz sorsokat, mélyszegénységet láttam. Ha most szólnának, hogy a következő géppel indulhatok vissza, gondolkodás nélkül csomagolnék. Mióta hazajöttem, úgy érzem, nem kényelmesedhetek vissza a kis jóléti-társadalombeli életembe, és nem hagyhatom ajtón kívül mindazokat a történeteket, amelyeket megismertem. Azokért, akik engem idegenként a bizalmukba fogadtak, felelőssé váltam.

Olyan nélkülözést tapasztaltam, ami mellett nem tudok elmenni. Láttam, ahogy a gyerekek pocsolyából isznak jobb híján, ezért állandóan bélférgektől puffadt a hasuk. Találkoztam gyerekkel, akit hasfájással vizsgáltak, miközben kiderült, hogy egy hete nem evett és több napja nem ivott. Ajándékoztam kisautót egy fiúnak, akinek még soha nem volt semmije, és olyan hitetlenkedést, majd örömöt láttam a szemében, ami európaiként szívszorító. Egyszer 200 forintnak megfelelő borravalót adtam egy srácnak, aki segített: az anyukája sírva, hajlongva hálálkodott... Sorolhatnám a hasonló megrázó élményeket.

Hazatérve elindítottam egy projektet (www.facebook.com/szivembenszuletettafrika.hu), amelynek keretében adományt gyűjtök, hogy beszerezhessem, amire a mindennapi élethez szüksége van annak a közösségnek, amelyikben éltem. Tudom, hogy ez csepp a tengerben, és mindenkin nem lehet segíteni, mégis tennem kell valamit azokért, akikhez közöm lett. Szívemben Született Afrika lett a projekt neve, mert van egy mondás, ami mindennél kifejezőbb: „Habár nem Afrikában születtem, Afrika megszületett bennem”. Szóval, ha minden jól megy, hamarosan újra visszatérek.

A tágabb környezeted hogyan reagál arra, hogy térben nagyon távoli – afrikai – emberek sorsáért dolgozol és érzel felelősséget?

Sokan már az önkéntességet furcsállják, de szerencsére látok fejlődést az emberek hozzáállásában az elmúlt években. Amúgy pedig hiszek abban, hogy az emberek motiválhatóak jó ügyek érdekében, ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy hitelesen tudjam képviselni, mennyire klassz dolog önkéntesnek lenni és jót tenni. A minap azt mondta egy barátom, hogy „Zsófi, Te már igazi fekete öves önkéntes vagy”. Az biztos, hogy nem csak beszélek arról, hogy tenni kell. Amikor elkezdtem az AHU-nál dolgozni, féltem, mi lesz, ha valaki nekem szegezi, hogy mégis, miért segítsen ő Afrikán, egyáltalán miért foglalkozunk mi ezzel? Egy kollégám azt mondta, hogy ő vissza szokott kérdezni: „Miért? Ön mit tesz a környezetéért? Ön kin segít?” Ugyanis a legtámadóbb emberek igazából nem csinálnak semmit.

Aki valahol már segít, az nem kér számon, mert ha belekerül ebbe a világba, látja, mennyi hely és célcsoport van, ahol elkél a segítség, és ahogy mi magunk is sokszínűek vagyunk, mindenkit más ügy mozgat meg, talál szíven. Egyébként meg, én tényleg nagyon sok helyen vagyok önkéntes itthon is, szóval felettem aztán végképp nem lehet pálcát törni, miért nem helyben segítek.

Az orvosmissziós koordinátori munkádat hogyan kell elképzelni?

Itthon a szervezet mindennapi feladataiban veszek részt, mint az adománygyűjtés, önkéntes-koordináció, orvoskiválasztás, programszervezés, oktatás. Afrikába átlagosan évi négy missziót indítunk, most Ugandában ketten voltunk koordinátorok. A mi feladatunk volt az út előkészítése, majd a kapcsolattartás az orvosokkal. Kint nekünk kellett megszervezni és előkészíteni, melyik nap hol végezzék a munkájukat, és a helyi segítőinkkel is mi tartottuk a kapcsolatot. Mondhatnám, hogy mi feleltünk az orvoscsapat testi-lelki jóllétéért indulástól a hazaérkezésig.

Mi volt a legmeghatározóbb számodra, amikor Afrikában jártál?

Sok olyan sorsot és életet megismertem, ami nagyon megviselt. Láttam nőket tele sebekkel, kiderült, hogy a férjük veri őket. Egészen fiatal lányokat, akiknek már mély szomorúság ül a szemében, és tizennégy évesen régen anyák. Ebben a társadalomban még ismeretlen a női egyenjogúság; a nők nem tanulhatnak, fogamzásgátlásra nincs lehetőségük, és mivel a szex is kizárólag a férfi akaratától függ, a nemi erőszak értelmezhetetlen. Az is szíven ütött, hogy a gyarmati idők megalázottsága mennyire tovább él. A helyiek egy része szinte rá se mer nézni a fehér emberre, felsőbbrendűnek tartja – és szörnyű, hogy rengeteg turista ebben sütkérezik. A másik oldalon meg a fehér a gazdagot jelenti a feketék számára, így a fehéreket ott húzzák le, ahol tudják. Ki kell ismerni ezt a világot.

Én rengeteget tanultam az ottani emberektől. Ők minden egyes napért hálásak, őszintén, és bármilyen körülmények között át tudják élni a boldogságot. Találkoztam erős nőkkel, valódi segítségnyújtással, és ott tudtam meg, milyen egy igazi közösség. El kellett fogadnom, hogy a kintlétem alatt igyekezzek a lehető legtöbbet tenni, majd itthon is a magam módján, de tudjam, hogy van egy határ. Lehetek szomorú, amiért nem menthetünk meg mindenkit, de nem cipelhetek a mindennapokban bűntudatot, amiért nekem jobb élet jutott.

Hogyan látod a jövődet? Mik a terveid?

A szakdolgozatomat az alapképzésen a gyerekkatonaságról írtam. Ez a téma a gyakorlatban is nagyon érdekel, szeretnék részt venni olyan misszióban vagy projektben, ami gyermekkatonák leszerelésével és rehabilitálásával foglalkozik. Jelenleg a legnagyobb ilyen missziója a világon az ENSZ-nek van Kongóban – ahol a legtöbb a gyerekkatona. A következő pár évben, amennyiszer csak lehet, terepmunkát akarok végezni Afrikában, hogy majd ha eljön az ideje, a gyerekvállalás kerülhessen fókuszba. Nagyon szeretnék még mélyebben kutatni különböző, Afrikát érintő emberi jogi kérdésekben. Főleg a nők és gyermekek helyzete érdekel, illetve hogy miért nem érnek célt a nemzetközi humanitárius fejlesztéssel kapcsolatos projektek, és mi lenne eredményesebb. Szeretném folytatni az önkénteskedést is, és jó példával járni az emberek előtt. Csodálatos dolog, ha kilépünk a hétköznapok mókuskerekéből, és elkezdünk őszinte odafordulással figyelni a világra. Látom, milyen nagy dolgokra képesek az emberek, ha összefognak, és néha csak egy lökés, egy jó szó vagy egy jó példa hiányzik.