Szimpatika – Básti Juli: „A színházra szükségük van az embereknek”

Egyszerre értünk ide a színházhoz, hogyan viseli a városi közlekedést autóval?

Autómániás vagyok, imádom a sebességet. Így aztán nem szeretem, amikor nem tudok haladni. Olyankor bizony néha én is káromkodom.

A 80-as években rengeteget utazott a Katona József Színházzal. Soha nem fordult meg a fejében, hogy nemzetközi karriert is befuthatna?

Egyszer megérintett a lehelete – még azt se mondanám, hogy a szele –, amikor a Sztálin menyasszonyát forgattuk. A filmet Amerikában is bemutatták, sőt Oscarra akarták nevezni, de a magyarok nem engedték. Az nagyon fájt, mert közel kerültem a nemzetközi ismertséghez, ráadásul ez volt az egyik kedvenc munkám. Aztán amikor Londonban játszottuk a Három nővért, éppen akkor castingoltak az Oroszországház című filmhez, amire engem is behívtak. Végül Michelle Pfeiffer kapta meg a szerepet, s ha őszintén magamba nézek, tudom, hogy nem sok esélyem volt, hiszen, bár tanultam angolul, soha nem fogok úgy beszélni, mint egy angol anyanyelvű. Ha nagyon karakteres külsőm, kreol bőröm és fekete hajam lenne, biztos kapnék néha valami bevándorló szerepet, de a szám se volt soha olyan vastag, mint a hollywoodi színésznőknek.

Azon lehet segíteni...

Hülyeség lenne.

Ha dívának nevezik, elbagatellizálja, vagy beleáll?

Dehogy állok bele. Nekem a díva szóról rögtön a dívány jut eszembe, és nem azért, mert ők lefekszenek mindenkivel. Egyszerűen nevetnem kell tőle. Póznak látom, valami álságos, megmerevedett dolognak. Van, amikor rólam is így írnak, de azt nem szeretem. Ha azt mondják, hogy baromi jó színésznő vagyok, azt már igen.

Rengeteg szakmai díjat kapott. Érezte valaha azt, hogy nincs feljebb?

Amikor megkaptam a Kossuth-díjat, Göncz Árpád odasúgta nekem, hogy „Maga a legfiatalabb Kossuth-díjas.” Nagyon örültem ennek, de már aznap este megbizonyosodtam arról, mekkora teher. Előadásom volt, alig tudtam színpadra menni, és ezután még hosszú ideig. Remegtem a félelemtől. Nem az érdekelt, hogy nincs feljebb, hanem hogy mekkora felelősség ez a bizalom, egy végzetes ölelés, kihívás, ahol nem szabad hibázni. Addig is maximálisan próbáltam megfelelni, de akkor az volt az érzésem, hogy soha többé nem ronthatok el semmit.

Mikor tudta levetkőzni ezt a félelmét?

A következő évadban. Legalább három hónapba telt, mire leesett, hogy a színpad ugyanaz a színpad, a nézők ugyanúgy emberek, a kollégák is ott vannak mellettem, a szöveget pedig ugyanúgy el tudom mondani. Egyébként amikor később egyszer betörtek hozzánk, és ellopták a Kossuth-díjjal járó kis jelvényt is, tulajdonképpen nem bántam, olyan volt, mintha kicsit megszabadulnék a felelősségtől. Ezzel együtt minden díjnak nagyon örülök, mert nagyon jó, ha kap az ember egy kis hátba veregetést, de alapvetően nem befolyásolják az életemet.

A sportolók, írók, színészek civil véleményére és megnyilvánulásaira éppúgy kíváncsiak az emberek, mint a munkájukra. Ez nem untatja?

Mindenkinek, aki fényben, közönség előtt éli az életét, példamutatóan kell viselkednie, hiszen felelős a közösségért. Fiatal koromban voltak balhés korszakaim, előfordult, hogy két órát aludtam éjszakánként, mert öt filmet forgattam egyszerre… Pörgős életet éltem, de egy színész csak akkor tud hiteles maradni a színpadon, ha nem tékozolja el a nevét. Általában tudok a véleményemről beszélni, és van is véleményem sok mindenről. De fontos számomra, hogy kerüljem a politikát, legalábbis addig, amíg lehet. Nem vállalok például fellépéseket pártrendezvényeken. A színészeknek vallástól és politikai beállítottságtól függetlenül kell végezni a munkájukat. Nem bírom, ha azt kérdezik tőlem a színház folyosóján, hogy „Te velünk, vagy ellenünk vagy?”. Ötpercenként álljunk ide vagy oda, különben nem kapunk szerepeket?! Ha a nézőket jól tudom szolgálni, akkor elvégeztem a dolgom – függetlenül attól, hogy éppen ki az igazgató, vagy ki van kormányon, a szakmámat és az országom ugyanúgy szeretem! De ha bizonyos dolgokról beszélni kell, azoknak ne fordítsunk hátat.

Ha valamelyik pályatársa az Ön értékrendjének teljesen ellentmondó ideológiai kinyilatkoztatást tesz, azt hogyan kezeli? A színpadon el tud ettől vonatkoztatni?

Gyerekkorom óta meggyőződésem, hogy az élet nehéz. Hegyet kell eltolni, pedig annyira gyengék vagyunk, esendőek és olyan sok bűnt és hibát követünk el – hogy ne kellene megbocsátani másoknak? Maximum azt mondom: sajnálom, hogy ő így gondolkozik. Szerencsére az egész életem során ritkán voltam ilyen helyzetben. Még a kilencvenes évek elején egy filmforgatáson az egyik színész elkezdett zsidózni (édesapám zsidó volt). Akkor azt gondoltam: Milyen ember ez? Miből van az agya, a szíve, a lelke, az intellektusa, a vágyai? Hogyan ébred, hogyan fekszik? Aztán nagyon sokáig nem találkoztam ezzel a jelenséggel, mostanában viszont megint gyakran. Ez nagyon nem tetszik nekem.

Figyeli a fiatalokat?

Igen, és imádom, hogy mások, mint mi vagyunk. Mindig utáltam azt a hülye mondást, hogy „bezzeg a mi időnkben…”. Mindenki ugyanazt az utat járja végig. Semmilyen fenntartásom nincs a fiatalokkal kapcsolatban. A legidősebb fiam harmincnégy éves, de van egy tizennyolc és egy húsz éves fiam is. Pontosan látom az ő problémáikat és fantasztikusnak tartom őket. Nem könnyű az életük, de amikor mi voltunk fiatalok, mi is azt mondtuk, hogy nekünk milyen nehéz. Imádom, hogy ők mások, és hogy szárnyal a kreativitásuk. Látom, ahogyan megy előre a világ. Velem ugyanúgy szaladt a vonat, és nem tudom, hogy az akkori öregek miért nem látták ugyanígy.

A Facebook-oldalán már több mint tízezer követője van. Az, hogy így is kommunikál a rajongóival, szintén abból ered, hogy halad a korral?

Próbálom követni az újdonságokat és Samu fiam is nagyon biztat. Engem lenyűgöz például, hogy a Google Earthben meg tudunk nézni egy kis utcát a világ másik végén. Rengeteg dolog van, ami az én gyerekkoromban még nem volt – nemcsak az internet. És az sem feltétlenül igaz, hogy a gyerekek folyton a számítógép előtt ülnek, mert olyan családi közösségben, ahol van beszélgetés, együtt járnak színházba, koncertre, megosztják egymással az élményeiket, nincs első helyen a számítógép.

Férjével, Puskás Tamással már a főiskolán is ismerték egymást, de csak hosszú évekkel később kötötték össze az életüket, miután túl voltak egy-egy sikertelen házasságon. Nem érezték úgy, hogy jó lett volna, ha mindez hamarabb történik?

Igen, már a főiskolán is jártunk. Aztán Tamás megházasodott, elvált, nekem is voltak partnereim, férjem, majd Kaposváron és később a Katonában újra találkoztunk. Ez így volt jól. Az lett volna a baj, ha nem éljük végig mindazt, amit végigéltünk, és nem próbálunk ki annyi mindent, mielőtt összeházasodunk. Nagyon tisztelem, de egyúttal furcsállom is azokat a párokat, akiknél diákszerelemből lesz házasság. Magamat ismerve ezt elképzelni sem tudom. Nagyon sok pasim volt, és Tamásnak is rengeteg barátnője. Mondjuk úgy, már tudtuk, mi a dörgés, amikor egymásra találtunk. Persze van olyan, hogy az ember egyből találkozik az igazival, és onnantól senki mást nem tud elképzelni.

De ez az igazi-érzés a főiskolán is megvolt?

Először három hónapig jártunk, és már akkor tudtuk, hogy jók vagyunk együtt, fontosak vagyunk egymásnak. Ő akkor még kölyökvizsla volt, nálam két évvel fiatalabb, így szó nem lehetett arról, hogy stabil párkapcsolatban éljünk. Előttünk volt az élet, és a munka még sokkal fontosabb volt számunkra.

Mit jelentettek Önnek a 80-as, 90-es, 2000-es évek és mit jelentenek a 2010-es évek?

A 80-as évek a fiatalságot jelentették. Főiskola, pályakezdés, önállósodás, hogy én is színész vagyok, nemcsak a szüleim. A 90-es években folyamatosan utaztam és rengeteg filmben játszottam. A 2000-es évek a gyerekeim bűvöletében teltek. Megélni az anyaságot… Lett egy csodálatos párom, akinek ennek dacára tizenegy évig nem mertem szülni, aztán mégis. Jött a Nemzeti, ahol azt reméltem, érdekes dolgok várnak, csalódtam kissé, most pedig megint nagyon jó itt, ahol vagyok. Imádok játszani, jó szerepeket kapok. Az öregedéssel járó szomorúság viszont beköszöntött. Fiatalnak érzem magam, de amikor belenézek a tükörbe, elborzadok.

Ez a hiúságából ered?

Egyáltalán nem vagyok hiú! Szomorú vagyok, hogy az emberi test nem olyan változatlan, mint a lélek. A test pusztul és elhasználódik, a lélek fiatal marad. Ez van, ezt kell megszeretni.

A Katona József Színház 1982-es alakulásakor sokan feljöttek Budapestre a legendás kaposvári társulatból. Nem érezték kockázatosnak otthagyni a Csiky Gergely Színházat?

Én 1984-ben jöttem el Kaposvárról, a Katona már akkor megkérdőjelezhetetlen hely volt. Az első gyermekem már megszületett, nem ment a kétlaki élet sem, és az alapítókkal, Székely Gáborral és Zsámbéki Gáborral már végzősként is dolgoztam a Nemzetiben. Akkoriban a Katonába vágyott mindenki. Okkal. Szerettem Kaposváron lenni, de azt nem gondoltam, hogy ott akarok megöregedni.

Pályája során rengeteget szinkronizált. Ez adott valamilyen pluszt Önnek?

Mostanában már nem járok annyit szinkronizálni, mint régen. Mindig szerettem ezt a munkát, mert mindig érdekes szerepeket kaptam. Az Egy rém rendes család máig levakarhatatlan sorozat, vagy például a Benjamin Button különös élete, ahol Cate Blanchett magyar hangja voltam – ez utóbbi jó nehéz feladat volt. A szinkronszínészet ezzel együtt nem arra való, hogy szakmailag sokat tanuljunk belőle. Belejön az ember, mint kiskutya az ugatásba, de alapvetően csak egy játék. Nem adja ugyanazt, mint a színpad, és örülök, hogy nem ebből kell megélnem.

Érzi úgy néha, hogy túl-, vagy aluljátssza a szerepét?

Persze, folyamatos kontrollal dolgozom. De játék közben a párhuzamos kontroll nem működik tökéletesen, egy jó szemű rendező kívülről pontosabban látja, milyen hatást tett a játék. Teljesen elégedetten azonban még soha nem jöttem le a színpadról.

Mennyi idő esténként egy szerepből visszatalálnia saját magához?

Érdekes módon az gyorsabb, mint a ráhangolódás. Ha nehezebb szerepet játszom, egész nap készülök, feszült vagyok. Ma a Pletykafészek lesz, ebben keveset megyek színpadra, könnyű a dolgom. Tegnap este a Nem félünk a farkastól-t játszottuk. Ez utóbbi esetében már előző nap elkezdek a szerepre hangolódni. Magamban ismétlem a szöveget, átgondolom, mit hogyan kell csinálnom. Ilyen volt A Macskalápon és a Jó emberek is. Miután lejövök a színpadról, nem maradok benne a karakterben, ha jól csináltam, felszabadulok; előtte viszont nagyon koncentrálok. Minden szerepre máshogy készülök. Nyáron egyébként, amikor két hónapig nem játszunk, a nehezebb szerepeket felidézem magamban és végigmondom a szövegüket.

Viszont nyáron sem unatkoznak – férjével tizenhat éve létrehozták a Keszthelyi Nyári Játékokat. Ez miért volt fontos Önöknek?

Az apám keszthelyi volt, sokat nyaraltunk ott. Tamásnak éppen nem volt munkája a Madáchban, és megszületett az első közös gyerekünk. A férjem teremtő alkat, én pedig szívesen segítettem neki. Klassz dolog egy ilyet összehozni. Két hónapot úgysem lehet egyfolytában nyaralni, mert az ember végül már nem tud mit kezdeni magával. Persze baromi nehéz volt az elején, volt, aki azzal vádolt meg minket, hogy ezen akarunk meggazdagodni.

Ön szerint változott a színház szerepe az elmúlt harminc évben?

Szerencsére a vonzereje nem. A szerepe pedig persze, folyton változik. Van, hogy betevő falat az igazságra éhezőknek, az összeesküvés titkos helye az elégedetleneknek, ma inkább a felfrissülést, a töltekezést szolgálja. Életkedvre hangol. Mindenesetre hasznos szolgálólánya a közösségnek ma is. Volt egy időszak, amikor féltünk, ha a tévében ennyi csatorna lesz, és ennyi filmet vetítenek, akkor bajba kerülhetnek a színházak. De a megismételhetetlen „itt és most” vonzereje még mindig erősebb.

A Nemzeti Színházból tavaly jött el. A Centrál Színházban hazatalált?

Nem szeretem ezt mondani. Ez is, mint a díva, valami befejezettre, megváltoztathatatlanra utal. Az biztos, itt végre független vagyok, nem kell könyörögnöm, hogy játszani akarok, vagy éppen ha nem akarok, azt is meg tudjuk beszélni a férjemmel.

Érik támadások amiatt, hogy a férje színházában játszik?

Érnek, de már nem érdekel. Akinek nincs elég dolga, unatkozik, vagy elégedetlen az életével, az másokra köpköd. Tíz évvel ezelőtt, amikor a Centrálban bemutattuk a Central Park Westet, megkaptam, hogy „milyen kár, hogy másnak nem színigazgató a férje”. Régen azt hittem, ezt nem lehet túlélni, de rájöttem, hogy nincs mit kezdeni az irigyekkel. A gyerekkoromat az határozta meg, hogy én voltam a Básti Lajos lánya. A férjemet meg azért támadták sokszor, „jó, hogy megy neki, hiszen a Básti Juli férje”. Az emberek csacsognak, de nem a tények érdeklik őket, hanem mondják a saját indulataik szerint. Ez is bizonyos kielégülés. Tegyék! Én végzem a dolgom, ha kapok egy jó szerepet, azt eljátszom és boldog vagyok.

Ma, amikor minden folyamatosan változik, mennyire érzi biztonságban magát?

Ahogy az előbb mondtam, a színházra szükségük van az embereknek. Tudom, hogy amíg élek, lesz munkám. A fiatalokat viszont féltem kicsit. Aggódom például amiatt, hogy értékes emberek mennek el az országból.

Egy korábbi interjújában az egyik kérdés az volt, ha van mennyország, hogyan fogja köszönteni az Úristen a túloldalon? Mire Ön: „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Itt az ŰRlap, töltsd ki, honnan hallottál rólunk!” A vallás jelen van az életében?

Nem járok templomba. Fiatal koromban dacból jártam, mert az apám ezt nem tehette meg, hiszen kirúgták volna a színházból. A nagyszüleim vallásosak voltak. Én hiszek abban, hogy van valaki felettünk. Hiszek az erkölcsben, a morálban, a szeretetben, a toleranciában. Ha ezt egy vallás biztosítja, ha annak támogatásával lesz valaki jobb tagja a közösségnek, akkor legyen híve bármilyen vallásnak. Segítségre, kapaszkodóra mindannyiunknak szükségünk van. Ha fájdalom ér bennünket, vigasztalásra vágyunk, ha öröm, azt meg akarjuk osztani. Annyi minden nem rajtunk múlik, kiszolgáltatottak vagyunk, mint a gyerekek, persze, hogy fohászkodunk és hajlunk a rosszra, persze, hogy kell a törvény fölöttünk. Itt járjuk az utat, ott meg majd kiderül!