Szimpatika – Jazz+Az lányok újratöltve

Júliusban újra színpadra állt volna a Jazz+Az, de a járványhelyzet miatt ez a koncert is elmaradt. Hogy viseltétek a karanténidőszakot, mivel töltöttétek a napjaitokat?

Kozma Orsi: Nemrég költöztünk saját kertes házba, így hamar találtunk elfoglaltságot itthon, amivel könnyebben el tudtuk viselni a karantént, illetve a kétségbeesést, hogy mi is lesz velünk. Nyilván a zene, az éneklés, a jövés-menés nagyon hiányzott, a gyerekeknek a barátaik, de próbáltuk a jó oldalát nézni ennek az időszaknak: végre kialudtuk magunkat, együtt volt a család, sokat játszottunk, beszélgettünk, a kertet szépítgettük, a házat alakítgattuk...

Behumi Dóri: A napok nagyon gyorsan teltek annak ellenére, hogy egy új helyzettel álltunk szemben. A bezártság nem esett nehezemre, óvatosak voltunk, de a családommal töltött hetek nyugalmasak és derűsek voltak. Élveztük az online tanítást is, a kislányom első osztályos, ezzel a tananyaggal még könnyen megbirkóztunk a férjemmel, felosztottuk egymás között a tantárgyakat, hatékonyan ment az itthoni suli, a gyerek is nagyon élvezte. A szakmám kilátástalansága, hogy teljesen parkolópályára állították a zeneipart, azért okozott feszült perceket.

Váczi Eszter: Mivel nekem semmiféle színpadfüggőségem nincsen, a magam nevében azt tudom mondani, hogy ragyogóan viseltem ezt az időszakot. Természetesen mivel az előadóművészettel keresem a kenyeremet, ez magával hozta ennek a negatívumait is, de egy ilyen helyzetben az igények is jócskán visszaszorulnak: hirtelen kiderül, hogy milyen mértékben fogyasztunk feleslegesen. De nem akarok ilyen bölcsességeket durrogtatni. Szerencsésen át tudtuk vészelni ezt az időszakot, ami nekünk, művészeknek még korántsem zárult le.

Mire készültök, hogyan alakul a zeneipar a közeljövőben? Mennyire látjátok derűsen a jövőt?

Behumi Dóri: Sajnos nem lehet még látni a végét. Az elsők voltunk, akik elveszítették a munkájukat, és úgy tűnik, az utolsók leszünk, akiket újra engednek dolgozni. A szabadtéri koncertek talán valamilyen szinten újra elindulnak, de ez sem megy egyik napról a másikra, hiszen egy aktuális koncertet le kell szervezni, meg kell hirdetni. Mire odajutunk, hogy színpadra állhatunk, talán megint bezárnak minket, nem lehet még látni a valós lehetőségeket. Ez nem túl szívderítő.

Kozma Orsi: Próbálok pozitívan hozzáállni, szerencsére már vannak felkéréseim augusztustól, illetve a nagyobb elmaradt koncertek átkerültek jövőre. Új dalon is dolgozom. Bizakodó vagyok, ugyanakkor ez az időszak végérvényesen rádöbbentett arra, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte.

Váczi Eszter: Nekem már az sokat jelent, ha a koncertjeim valamiképpen visszaterelődnek a szokásos mederbe. Elkezdtem írni a következő anyagunk szövegeit, ez műhelymunka, amit sokkal jobban szeretek, mint a fellépéseket, úgyhogy én derűs vagyok.

A Jazz+Az koncertjére régóta vártak a rajongók, idén pedig egyből két koncertet is szerveztetek. Minek köszönhető, hogy sok év kihagyás után újra összeállt az együttes?

Kozma Orsi: Már mondhatni, benne volt a levegőben, sokat beszélgettünk róla, szóval előbb-utóbb felbukkant volna a zenekar.

Váczi Eszter: Egyrészt mi hárman töretlen baráti kapcsolatot ápolunk. Másrészt Dés Lászlóval és Geszti Péterrel szintén dolgoztunk egyéb felállásokban az elmúlt évek alatt. Azt mindannyian éreztük, hogy ez a zenekar űrt hagyott maga után a magyar zenei életben. Gyakorlatilag a formáció feloszlása óta ott lóg a levegőben a kérdés, hogy miért lett vége, és hogy lesz-e még. Egy ilyen volumenű produkció színpadra állása nagyon komoly előkészületeket kíván. A szerzőpáros az elmúlt húsz évben hol külön, hol együtt, de ugyanilyen munkát igénylő egyéb alkotásokkal volt elfoglalva, legyen az egy új album, egy új musical színpadra vitele, szövegírása, stb... Most jutottak hozzá, hogy ezzel teljes értékűen foglalkozzanak, és jubileum tekintetében ez így kerek is volt szerintem.

Behumi Dóri: Most sikerült megvalósítani, persze a 20 éves jubileum is jó apropó volt. Sejtettük, hogy kíváncsiak lesznek az emberek és örömmel jönnek majd, de nem számítottunk rá, hogy ekkora lesz az érdeklődés. Mégiscsak eltelt húsz év, és annak idején csupán két évig működött a Jazz+Az. Szóval nem mentünk azért annyira biztosra. Azt tudtuk, hogy nekünk mindenképpen fontos és nagy élmény lesz, és jó lesz újra együtt dolgozni. De bebizonyosodott, hogy ezek a dalok kiállták az idő próbáját.

Az együttes feloszlása óta mindhárman sikeres karriert építettetek fel. Mennyire volt nehéz elfogadni a helyzetet és önállósodni?

Behumi Dóri: Igazából mindhárman pályakezdőként csöppentünk ebbe a helyzetbe, tisztában kellett lennünk azzal, hogy a csúcson kezdtük a karrierünket. Innen nehéz lett volna tovább folytatni ezen a szinten, mondjuk szólistaként. Más országokban lehet, hogy egyenes út vezetett volna egy országos ismertség után a szakmában egyénileg is, itt ez nem történt meg.
De ebben a műfajban egyikünk sem választotta a díva szerepet. Mindenki próbálta a saját útját megtalálni zeneileg, ami azért eltart egy ideig, sok munkával, keresgéléssel. És nagyon fiatalok voltunk, helyre kellett tenni magunkban azt a két évet.

Kozma Orsi: Visszatekintve arra az időszakra, most úgy látom magamat, hogy igazán bele sem gondoltam, hogy lesz utána. Tény, hogy a sikerei csúcsán hagyta abba a zenekar, kicsit váratlanul ért minket a hír. Érdekes, hogy utána nem nagyon kapkodtak utánunk, például én közben elkezdtem saját dalokat csinálni, de egy légüres térben voltam, a nagy sikerek után hirtelen csend vett körül, és ez kicsit elbizonytalanított... de aztán egyszer csak csengett a telefon, és László Boldizsár hívott a Cotton Club Singersbe.

Váczi Eszter: Mivel én már előtte is szólistaként léteztem az aktuális zenekaromban, ami a Jazz+Az időszak alatt sem szünetelt – legfeljebb kevésbé volt aktív –, nekem nem volt nehéz folytatnom ott, ahol tulajdonképpen abba sem hagytam.

Merre vezetett az utatok a zenekar után?

Kozma Orsi: 7 éven át voltam tagja a Cotton Club Singersnek, majd 2007-ben kiléptem, és Szakos Krisztiánnal 3 szóló lemezt készítettem, rengeteget koncerteztünk. Közben megalakult a Kozma Orsi Quartet Cseke Gáborral, Hárs Viktorral és Pusztai Csabával, és a jazz vette át a pop szerepét. Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy jazzt fogok énekelni, nem végeztem jazztanszakot, nem volt előképzettségem, egy koncert felkérés hatására álltunk össze, aztán ez a zenekar a mai napig működik. 3 stúdiólemezünk van, rengeteget jártunk külföldön is. Nagyon hálás vagyok, hogy a zenésztársak támogatnak, hisznek bennem. Közben visszatértem a pop színterére, kijött a Vízjel című szólólemezem. Most Bartalos Jenő zeneszerző, szövegíróval dolgozom egy új dalon, ami a nyár folyamán jön ki egy videoklippel együtt.

Váczi Eszter: Egyrészt a Jazz+Az mellett működő Szörp zenekarban énekeltem, és több, változatos felállású klasszikus jazzformáció után kötöttem ki a jelenlegi zenekaromnál, a Váczi Eszter és a Quartetnél, amivel 2009 óta járjuk igazán saját utunkat.

Behumi Dóri: Én folytattam a tanítást, és még jó darabig a klasszikus zenész énemet próbáltam előtérben tartani. Énekeltem jazzt, koncerteztem a saját zenekarommal, de a műfajból adódóan ez nem ért el hatalmas tömegekhez... és elkezdtem a rádiózást, ami fontos része lett az életemnek. Aztán jött a Budapest Bár, ahol megtaláltam a helyemet.

Mindhárman édesanyák vagytok. Az előadóművészek folyton pörgő életmódja után mennyire ment könnyen az anyává válás folyamata?

Kozma Orsi: Nekem kb. másfél évembe került, míg újra megtaláltam önmagamat. Ikres anyukaként, dupla öröm elé néztünk. Szerencsére volt segítségem, de még így is nehéz volt ez az időszak számomra. De rájöttem, hogy nem kell önmagamat feladom, nem is várják el tőlem, viszont át kell szerveznem az életemet, újraépíteni, rendet tenni, és lesz benne hely bőven az éneklésnek is. A férjem nagy támaszom, rengeteget segít, és mivel ő is zenész, nagyon megértő. Hetekre, hónapokra előre szervezünk, előre gondolkodunk, és akkor minden simán megy.

Behumi Dóri: Nekem fontos volt, hogy aránylag hamar visszatérjek a színpadra. Már a Budapest Bárban énekeltem, amikor megszületett a kislányom. Az első évben még ritkábban koncerteztem, de utána visszatértem „teljes állásba”. 3 évig itthon voltam a kicsivel, amikor este felléptem, a férjem vigyázott rá. Szerencsés vagyok, hogy ezt meg tudtuk oldani.

Váczi Eszter: Szerintem teljesen mindegy ebben az esetben, hogy az ember mivel foglalkozik. Az a lényeg, hogy mit hoz ki belőle az anyaság. Nekem hatalmas pofonokat adott az önismeretemben. Ami semmilyen módon nincs kapcsolatban a munkámmal. Maga a helyzet, hogy totálisan más prioritások lépnek életbe, és egy korábban nem ismert logisztika jelenik meg a mindennapokban, amit viszont már nagyon is össze kell hangolni ezzel a nem általános életvitellel, persze meglehetősen nehéz. De ahogy nőnek a gyerekek, már érzem ennek a könnyebbségét.

Orsi, te hogyan birkóztál meg azzal, hogy egyszerre két babával járó feladatot kellett ellátnod?

Kozma Orsi: Nehezen, de belerázódtam. A lányaim koraszülöttek voltak, így nem indult zökkenőmentesen a közös életünk, rengeteg aggódással, majd’ egy hónapnyi kórházi bentléttel kezdtük. Így már induláskor helyt kellett állnom. A férjem, az édesanyám, és a férjem szülei rengeteget segítettek. Jó ellátást kaptunk a kórházban is, majd pedig csodálatos gyermekorvosunk segítségével a babák szépen megerősödtek, és most már senki sem mondaná meg, hogy korababák. Talán emiatt is egy kicsit stresszes anyuka vagyok. Úgy képzeltem, hogy majd nagyon laza leszek, de az élet felülírta mindezt.

Mit gondoltok, hogyan lehet ma egy nő egyszerre sikeres a munkájában, és egyben olyan édesanya, aki mindent megad a gyermekeinek?

Váczi Eszter: Én úgy látom, ehhez elengedhetetlen a társ szerepe. De őszintén szólva, nem igazán hiszem, hogy ha mindkettőt a maximumon csinálja valaki, az ne menne valamelyik dolog rovására. Ez persze nem derül ki, mert az emberek életéből csak a kirakatot látjuk.

Kozma Orsi: Meg lehet csinálni, de rengeteg energiával jár. Azt gondolom, hogy pont mi hárman eléggé stramm csajok vagyunk, és jól visszük a dolgainkat, úgy, hogy otthon is sokat vagyunk, és nem kell állandóan babysittert alkalmazni. Előre tervezek, pont amiatt, hogy a gyerekek ne szenvedjenek hiányt semmiben, ott tudjak lenni minden fontos pillanatban.

Behumi Dóri: Ez nem egyszerű. Szerintem is elsősorban egy olyan társra van szükség, aki ebben támogat, lelkileg és logisztikailag is. Én abban hiszek, hogy a gyermeknek az anyai szereteten és gondoskodáson kívül arra is szüksége van, hogy lássa, a szülei szeretik a hivatásukat. Ez egy fontos példa. Mindenesetre egy anya életében a gyermeke lesz a legfontosabb, és ha választani kell, mindig ő lesz az első.

Klasszikus értelemben vett háziasszonynak tartjátok magatokat? Cél volt, hogy ebben is kiemelkedőek legyetek?

Váczi Eszter: Erről a férjemet kellene megkérdezni. Ha magamba kell néznem ezzel kapcsolatban, úgy fogalmaznék talán, hogy korrektül ellátom a klasszikus feladatokat. Azért, mert meg kell csinálni. Ennyi.

Behumi Dóri: Kiemelkedő nem szeretnék lenni, mint háziasszony. Az elmúlt hetekben kipróbálhattam ezt is, jólesett. Szeretek főzni, elég jól is csinálom, de nem ez a szerep, amiben kiteljesedek. Bár most a karantén alatt sütöttem kiflit, kalácsot, élveztem nagyon. Jó volt egy kicsit ezt is megtapasztalni, de hosszú távon nem biztos, hogy ez cél.

Kozma Orsi: Szeretek főzni, sőt a karantén alatt a férjem megjegyezte, hogy kiteljesedtem... Nem az volt a cél, hogy kiemelkedő legyek, de a magam mércéjének szerettem volna megfelelni.

Dóri, te tanítottál és rádióztál is. Fontos volt számodra, hogy ne csak énekesnőként próbálhasd ki magad?

Behumi Dóri: Igen, mindenképpen. A tanítás és a rádiózás is más-más kihívásokat kínált, szerettem, hogy különböző mentális energiákat kell használnom. A rádiózás nagyon hiányzik azóta is.

A barátság a Jazz+Az után is megmaradt köztetek, sőt, nagyon szoros kötelék fűz össze titeket. Nem rivalizáltatok egymással az együttesen belül?

Behumi Dóri: Nem. Az elején méregettük egymást, nem ismertük a másikat. De ez nagyon hamar elmúlt. Egy különleges, mély barátság fűződött közöttünk, ami azóta is tart. Ez nagy ajándéka a Jazz+Aznak. A mostani közös munka is ennek jegyében telt.

Kozma Orsi: Arra emlékszem, hogy volt egy megbeszélés, amikor már mindhármunkat kiválasztották, és bemutatkoztunk, akkor kicsit tényleg méregettük egymást... De nagyon hamar megtaláltuk a közös nevezőt, aztán jött egy külföldi reklámfilm-forgatás, és onnantól kezdve véd- és dacszövetséget kötöttünk! Azt gondolom, hogy mindig számíthatok a lányokra, és boldog vagyok, hogy már jó 20 éve tart ez a szoros kapcsolat.

Váczi Eszter: Mint minden nagyon szorosra fűzött, és sokszor stresszhelyzeteket is megélt munkakapcsolatban, köztünk is voltak/vannak feszültségek. Akár komolyak is. Ezek mindig csak a munka során látnak napvilágot. Ahogy megszűnik ez a szál, és csak a barátság marad, teljesen eltűnik. Ezt óriási dolognak tartom. Pontosan azt, hogy még a legkomolyabban megélt vélt vagy valós sérelmeink sem hagytak olyan nyomot, hogy ne folytattuk volna ott, ahol abbahagytuk.

Díva típusnak tartjátok magatokat?

Váczi Eszter: Én abszolút nem.

Kozma Orsi: Egyáltalán nem. De szeretek díváskodni. A Cotton Club Singersben volt is benne részem. Amúgy inkább huncut vagánynak tartom magam. Eszterék szokták emlegetni, hogy a Jazz+Az idején a stábban úgy is hívtak, hogy „kismocsok”.

Behumi Dóri: Én egy kicsit igen, bármi is legyen a dívaság... Szerintem ez kicsit pejoratív, de azt hiszem, van rá hajlamom... azzal együtt, hogy abszolút csapatjátékos vagyok. De ha kimegyek a színpadra, én állok elöl, én viszem a hátamon az adott produkciót vagy dalt. Ez felelőséggel jár. A kislányom pont a napokban kérdezte, hogy mi az a díva. Ezt feleltem: Minden díva énekesnő, de nem minden énekesnő díva...

Mindannyian alapítottatok önálló zenekart is. Hogy érzitek, megtaláltátok a saját hangotokat, stílusotokat?

Váczi Eszter: Azt hiszem, igen. Már 4 lemeznyi saját dalt írtunk a zenekarommal, amiknek – talán minden nagyképűséget nélkülözve mondhatom – van tartalma és hangulata. Ragyogó zenészekkel játszom, 22 éve ismerjük egymást; bizonyos értelemben jobban ismerjük egymást, mint a családtagjaink. Ez akár kiégéshez is vezethetne. De vagyunk, alkotunk, zenélünk, mesélünk. Ez felemelő. Most épp egy új lemezanyagon dolgozunk: ez lesz a VEQ 5.

Kozma Orsi: Folyamatosan feszegetem a határaimat. Azt tudom, hogy a popzene az, ahol leginkább meg tudom magam fogalmazni, de ugyanakkor így vagyok teljes, hogy rengeteg stílusban kipróbálhattam magam. Nagyon sokan hatottak rám már a kezdetektől, amikor még vokalista voltam: Novák Péter, Tolcsvay Laci, Koncz Zsuzsa, Dés László, Malek Andrea, Tátrai Tibusz... Ez a sokféleség végig kísér az utamon. Új pop dalokon dolgozom, és július végétől szerencsére koncertezni is fogok a Quartettel, duóban, és a Találkozások című estemet is újra játszani fogom, ami pár éve debütált a Müpában. Sokfelől érkezik megkeresés, most éppen az Animal Cannibals-szel is dolgozom, egy új táncszínházi produkciót mutattunk volna be májusban, de majd akkor jövőre...

Behumi Dóri: A Dórika és a Rombolók zenekarom 20 éve alakult, még a jazztanszakon. Most jutottunk el oda, hogy a saját szerzeményeinket játsszuk. A gitáros, Schneider Zoltán írja a dalokat, én a szövegeket. Aránylag későn kezdtem el a saját zenémet játszani, és még mindig keresünk új utakat. Izgalmas utazás. Ha minden jól megy, szeptemberben bemutatjuk az első, Minden dal című lemezünket.

Milyen egy énekesnő átlagos munkanapja?

Kozma Orsi: Szoktam gyakorolni, énekórára járni. Közben elvégzem az otthoni teendőket is, elmegyek a gyerekekért az oviba, aztán este irány a fellépés.

Behumi Dóri: Nem kell bemenni egy munkahelyre, az igaz, de mivel kisgyerekeink vannak, ugyanúgy a korai kelés, iskolába kísérés a program. Utána lehet gyakorolni vagy próbálni a zenekarral, a délután – ha nincs koncert – ugyanolyan, mint mindenkinek egy átlagos napon. És ha koncert van, későn kerülünk ágyba, de reggel ugyanúgy kelni kell... Szóval így.

Váczi Eszter: Egy munkanap stúdiózást, próbát vagy komponálást – legyen az dalszerzés vagy szövegírás – jelent. Vagy például a Jazz+Az esetében megannyi táncpróbát. Ezek periódusok, amikor nekikezdünk egy új anyagnak vagy egy színpadra álmodott projektnek. Ezen kívül a fellépések vannak, ami helyszín és jelleg függvényében csak az esti órákat, vagy akár egy komplett napot is magának követel. Ha mindezek éppen nincsenek napirenden, akkor egy énekesnő átlagos napjáról van szó, ami egyben egy átlagos nő vagy anya napját jelenti. Reggel 5:40-kor kelés, gyerekekkel iskolába, a délelőttökbe kora délutánig belesuvasztani mindent, aztán irány a gyerekekért, és már nincs más, csak ők.

Eszter, a legendásan kedves személyiséged megkönnyíti az érvényesülést ebben a kemény szakmában?

Váczi Eszter: Kedves volnék? Haha. De jó, hogy nem látható, amikor a karanténban való leckeírásra kapacitálom a két gyerekemet. Egyébként a szakmai életemben magam is úgy érzem, hogy elég együttműködő és jó „munkaerő” vagyok. Ami az érvényesülést illeti... Biztosan más dimenziókban tartanék, ha keményebb karakterem lenne. De az is biztos, hogy akkor nem Váczi Eszter lennék, és nem az lenne a művészetem, ami. Így aztán ez a kérdés megválaszolatlan marad.

Az elmúlt évtizedekben rengeteg neves zenésszel dolgoztatok együtt, és sokféle formában hallhattunk titeket. Mi az, ami még mindig motivál, amit még szeretnétek megvalósítani?

Váczi Eszter: Csupán annyi, hogy a fejemben kerengő gondolatokat képes legyek dalszövegekbe átültetni. Úgy, hogy elégedett legyek vele.

Behumi Dóri: Engem ugyanaz, ami az elmúlt 25 évben. Hogy azt csinálhassam, amihez értek, amit szeretek, ugyanabban a minőségben. Egy nő esetében persze ez megint nehezebb, mert amíg egy deresedő halántékú főhős még mindig érdekes lehet, egy nőnek folyamatosan harcolnia kell az évekkel. De ha a hitelesség megmarad, akkor a rajongók is kitartanak, ebben bízom.

Kozma Orsi: Nagyon nyitott vagyok, igyekszem követni az itthoni és külföldi énekeseket, zenekarokat műfajtól függetlenül. Próbálok sokat gyakorolni, fejleszteni magam, de nagy inspiráció tud lenni egy film, könyv, vagy csak az, hogy sétálok egy erdőben. A kíváncsiság motivál, hogy mit tudok még magamból kihozni. Viszont amikor az ember kiáll, akár az Arénába, akár egy klubba a közönség elé, érzi a szeretetet – az a legnagyobb motiváció.