Csapó Gábor: „Szemléletbeli változásokra van szükség”

Érezteti magát a gazdasági válság a vízilabdázni jelentkezők számában? Nem esett vissza a létszám?

Egyelőre nem. A mi iskolánk huszonegyedik éve létezik, és 250 alá gyakorlatilag sosem esett a létszámunk, ráadásul a tavalyi olimpiai győzelem jó 20 százalékkal megdobta a jelentkezők számát. Ahhoz képest egyéb-ként, hogy Faragó Tamás és az én személyemben két olimpiai bajnok tartja az edzést, borzasztóan olcsók is vagyunk, és a légkör is nagyon jó. Annak idején a vízilabda is úgy működött, hogy lejött az edzésre mondjuk 40 gyerek, akikből 38-at két hét után elküldtek, hogy ne zavarja a tehetségesebbeket. Nálunk ilyen nincs: aki lejön, az marad, ameddig akar, és megtanul magas szinten sportolni. Ha látjuk, hogy a gyereket nagyon érdekli a vízilabda, szólunk a papának-mamának, hogy nem elég a heti két-három alkalom, és hozzák többször, de aki csak sportolgatni szeretne, annak is van helye. 10-11 éves korig egyébként sincs sok értelme különválasztani a tehet-séges gyerekeket a kevésbé tehetségesektől.

Miért?

Egy kisgyereknél borzasztó nehéz eldönteni, hogy ő azért jó, mert eleve vele született tehetsége van a játékhoz, vagy pedig egyszerűen koravén. Én a magam részéről sosem szerettem a csodagyerekeket, a „jaj, hogy játszik, pedig még csak 10 éves!” hozzáállást, az ilyen srácok 90 százaléka ugyanis nem zseni, hanem csak fejben két évvel a saját korosztálya előtt jár. 16 éves korukra teljesen eltűnik az előnyük a többiekkel szemben, addigra kiegyenlítődnek a különbségek.

Milyen fizikai adottságok szükségesek ahhoz, hogy valakiből jó vízilabdázó válhasson?

Jelenleg a vízilabdában jobban dominálnak a fizikális paraméterek, mint amikor az én generációm játszott. Nem tartom szerencsésnek ezt, hiszen beszűkíti a lehetőségeket. Nálunk vagy pláne még előbb, Gyarmatiék idejében nem kellett feltétlenül nagydarabnak lenni ahhoz, hogy valaki ezt a sportágat űzze. Az egyetemes vízilabda legnagyobb hibája egyébként a labda mérete: nonszensz, hogy ilyen kicsi labdával kell vízben játszani, és nem lehet két kézzel megfogni. Ez olyan, mintha a focipályán 48-as lábméret alatt nem lehetne valaki technikás. Miközben ha megnézzük, Messi azért 39-es lábbal is világklasszis… De egyébként mint minden labdajátékot, a vízilabdát is fejjel és lábbal játsszuk, csak éppen itt kézzel lőjük a gólokat. Bármilyen meglepően is hangzik, a kéznek ezt leszámítva nincs annyira kiemelt szerepe, mindenütt a fej a döntő. Ezért is furcsa, hogy például soha egyetlen futballiskola sem keresett még meg minket, hiszen mégis csak 20 ezer gyerek ment át a kezeink alatt, és a kiválasztási szempontok mindkét sportágban elég hasonlók.

Szerinted mi igaz abból a közvélekedésből, hogy a vízilabda az „okos emberek” sportja?

Ez nagyjából a ’30-as évek óta tényleg így van – hasonlóan a víváshoz –, de fogalmam sincs, hogy alakult ki. Annyi bizonyos, hogy a Komjádiba most is nagyon sok egyetemi oktató jár le, és régen is ez volt a helyzet. Gyerekkoromban is mindig hat-nyolc egyetemi tanár ült a medence partján, és sakkoztak, ultiztak. A vizes közeg valahogy vonzza az értelmes embereket. Annak idején a csapaton belül is mindenki úgy állt az iskolához, hogy természetes volt a tanulás, a továbbtanulás, egyáltalán az, hogy valamit el kell végezni. Én például jogi diplomát szereztem.

És minek köszönhető, hogy még az amerikai sajtóban is úgy emlegetik a vízilabdát, mint a magyar nemzeti sportot, amiben mi vagyunk a legjobbak, és ez így természetes?

Az egész hazai vízilabdasportot megszervező Komjádi Béla kiemelt szerepét leszámítva erről is keveset beszél a fáma. Alapvetően rengeteget számít a légkör, a hozzáállás, és ez bennem is akkor tudatosult igazán, amikor a lányom elkezdett komolyan sportolni. Zsófi teniszösztöndíjjal végezte az egyetemet, négyszázadik helyezést ért el a világranglistán, tehát kiemelkedő játékos volt. 8-9 évesen semmi mást nem hallott, csak hogy az előtte lévő korosztályok hol és mennyire kaptak ki, amikor pedig 12 évesen elkezdett aktívan versenyezni, már félt a kudarctól. Ezzel szemben ha hozzánk lejön egy kissrác vízilabdázni, az úszómestertől a kabinoson át a takarító néniig mindenkitől azt hallja, hogy mi vagyunk a legjobbak a világon. Azt látja, hogy ha egy garnitúránk nem nyer – például a junior válogatott második lesz –, akkor Waterloo van. És ennek köszönhetően amikor 13-14 évesen elkezd komolyabban és jól játszani, már eszébe sem jut, hogy veszíteni is lehet. Ez egy hihetetlen előny, amit nem lehet pótolni. Egy történet jut eszembe: Palermóban edzősködtem, és Zsófi lent volt nálam három hónapot. Ott ismerkedtünk meg Mats Wilanderrel, a híres svéd teniszezővel, aki éppen akkoriban volt világelső. Megnézte a lányom játékát, beszélgettünk róla, és így tovább, aztán amikor elbúcsúztunk, azt mondta nekem: „Micsoda komoly sportoló lehettél te is!” „Miért?”, kérdeztem én. „Mert te vagy az első papa az életemben, aki nem kért meg, hogy játsszak a gyerekével.” Ez egy nagyon találó és elgondolkodtató mondat, roppant mély tartalommal.

Fontosnak tartod a sport további népszerűsítését, vagy mára ez öngerjesztő folyamattá vált?

Kamuti Jenő azt mondta, hogy én vagyok a vízilabda legnagyobb marketingese, ebből a szempontból jóval megelőztem a koromat. A sportág népszerűsítésében tényleg élen járunk. Az olimpiai bajnokcsapatból a két Varga már tőlünk érkezett. Benedek Tibit ugyan sosem edzettem, de én hoztam le először az uszodába, mert a papájával együtt römiztünk. Nem volt egyszerű rávenni, hogy lejöjjön, és nagyon vékony is volt… Mint mondtam, régen nagyon hamar kirúgták, aki nem volt elég tehetséges. Egy 11 éves srác, akit három hónap után elzavarnak, nem biztos, hogy később néző lesz, hiszen kellemetlen élményeket ébreszt benne az egész közeg. Aki viszont 5-6 évet vízilabdázik, azzal más a helyzet: ő már mindezt úgy éli meg, hogy vízilabdázott, és – például – a Vargákkal nőtt fel. Nekem sincs olyan hetem, amikor valaki ne állítana meg azzal, hogy annak idején együtt vízilabdáztunk. Nagyrészükre persze nem emlékszem, hiszen nem egy szinten játszottunk, de ettől ők még mind-mind vízilabdáztak, és a mai napig figyelemmel kísérik, magukénak érzik a sportágat.

Mit tudsz ígérni annak, aki leviszi hozzátok edzésre a gyerekét?

Sosem jelentek ki olyanokat, hogy valakiből olimpiai bajnokot, világbajnokot vagy válogatott játékost faragok. Nem is isten lennék, hanem annál több, ha ilyesmit előre meg tudnék jósolni egy kilencévesről… Azt viszont az összes szülőnek elmondom, hogy átlagosan minden évben akad egy gyerek, aki első osztályú játékosként ingyen elmehet Amerikába egyetemre. 27 egyetemi státusz létezik Észak-Amerikában vízilabdázók számára, és az amerikaiak hanyatt vágódnak attól, ha valaki ebben a sportágban Magyarországon első osztályban játszik. Az egyetemi hely 10 milliós tandíjat, 4–500 dollár ösztöndíjat, kollégiumi helyet jelent ellátással, négy repülőjeggyel, és ehhez egy diploma is jár a végén, aminek az egész világon rangja van. Mondjon nekem bárki még egy olyan sportágat, ahol évente egyvalaki szinte garantáltan ekkora lehetőséghez juthat! Mi általában azokban a nem profi sportágakban vagyunk világelsők. Megértem, hogy új létesítményeket nem tudunk építeni, mert ahhoz tényleg százmilliárdok kellenek, az viszont, hogy minden évben 8-10 gyerek, így például a legtehetségesebb kiskunmajsai atléta kislány külföldön járjon egyetemre – nos, ez nem pénz, hanem szervezés kérdése. Ha én egy személyben, Csapó Gáborként nagyjából meg tudom oldani, hogy minden évben egy gyerek ingyen járjon Amerikában egyetemre, akkor erre a magyar sportnak is képesnek kell lennie 8-10 fiatal esetében… Akiknek egy része ragyogó sportoló lesz, akad majd közöttük remek edző, ha hazajöttek, és így tovább. És ismétlem, itt tényleg nevetséges összegekről van szó, nem milliárdokról.

Vagyis szemléletbeli változásra van szükség.

Abszolút. A sport mára a világ leghatalmasabb üzletágává nőtte ki magát, hiszen nagyobb pénzeket mozgat, mint a filmipar, és ebben mi nem akarunk részt venni. Miért? Nem furcsa ez? Egy példát mondok. Amikor a női rúdugrás először volt olimpiai sportág négy olimpiával ezelőtt, két magyar lány indult. Eközben akadt olyan hazai sportoló, aki az olimpia előtt két nappal csak 6 centivel ugrott kisebbet annál, aki végül elvitte az aranyérmet, mégsem volt ott a játékokon. Ha egy évvel korábban va-laki megszervezi, hogy két versennyel többön induljon el, és kétszer három hónapot töltsön mondjuk Amerikában, simán lehet, hogy ő nyer.

A fiatalokat folyamatosan edzésben tartod, de mi a helyzet saját magaddal?

Egy héten legalább háromszor megyek a Heliába, gimnasztikázom, hasizomgyakorlatokat végzek, úszom úgy ezer métert. Emellett heti öt alkalommal sétálok – vagy inkább futok – az erdőben a két kutyámmal olyan 6 kilométert. Vagyis sportolok elég rendesen.

Mit szólnál, ha egy játékosodról kiderülne, hogy az éjszakáit kártyázással tölti különféle szórakozóhelyeken?

Nagyon nagy kártyás voltam, máig szeretek játszani, bár maga a szerelem már elmúlt, hiszen időm is kevesebb van. Korábban előfordult, hogy a Vasas edzőjeként egy válogatott játékosért hajnali háromnegyed 4-kor mentem el egy bárba, mert éppen ott aludt. Ez hozzátartozik a dologhoz. Ami magát a kártyát illeti, nem vagyok vesztő típus semelyik játékban, de a kártya szerencsejáték. Senkit sem akarok lebeszélni róla, de azt a hülyesé-get mindenki felejtse el, amit ma a televízióban előadnak, hogy a játékos ezt meg azt előre tudta, mert legfel-jebb játékszerencséről lehet szó. Sakkoztam Polgár Jutkával, aki direkt csalt nekem, de még így is megvert: az nem szerencsejáték, és meg lehet benne csinálni, hogy ne hat, hanem huszonkét lépésben kapjak mattot. A póker más: 90-10 százalékban aránylik egymáshoz a szerencse és a tudás.

Csapó Gábor 2009 júliusában mesélt a vízilabdához kötődő vonzalmáról.