Szimpatika – Kovács Kati, a kajakkirálynő

Júniusra várod Lucát, de még most is edzel. Kajakot cipelni, vízre szállni, nagy pocakkal evezni nem túl megerőltető?

Egyáltalán nem. Egy tíz-tizenkét kilós hajóról van szó, ez azért nem nagy súly. Tény, hogy egy kicsit nehezebben ülök már bele, szűkösebbnek érzem a helyet, a súlypontom is máshol van, de maga a mozgás abszolút nem esik nehezemre, sőt, örömet okoz. Jó, ha az ember egy kicsit fel tud töltődni a természetben, a víz, a napsütés hihetetlen pluszenergiákat ad. Csak az tudja igazán elképzelni, mennyire jó dolog kajakozni, aki már kipróbálta.

Jó, de Te nyilván másképp evezel, mint egy vízitúrázó...

Persze, az teljesen más, ha valaki csak úgy elmegy evezni, mint ha kőkemény edzésben van. Élsportként az evezést teljesen máshogy kell elképzelni. Tegnap például a Kis-Dunán edzettünk, ami gyönyörű, felért egy sétahajózással. De többnyire a konditerembe vagy az uszodába szoktam lejárni, naponta egyszer jólesik, kikapcsol és feltölt. Nem dőlök a kardomba, ha kimarad két-három nap, de sokkal jobb a közérzetem, ha sportolok valamit, vagy fizikai munkát végzek egy-két órán keresztül.

Emlékszem, amikor 2011 augusztusában interjút készítettünk Janics Natasával, akkor a találkozót először le kellett mondania, mert edzés közben napszúrást kapott – akkor ő a hetedik hónap környékén járt. Nem érzed úgy, hogy ti, kajakos anyukák, túl vakmerőek vagytok?

Nem hinném. A mai világban sokan túldramatizálják azt, ha valaki kisbabát vár. Sokan óvják őket attól, hogy bármi megterhelőt csináljanak, pedig az ember úgyis érzi, hogy mi az, ami már nem megy. Például hétvégén fel akartam emelni egy lavór vizet, de éreztem, hogy ami két napja még nem okozott gondot, az most már nem esik jól. Az áldott állapot szerintem nem azt jelenti, hogy a nap 24 órájában relaxálni és óvatoskodni kell. Ez régen sem volt így, várandós nagyanyáink sem ültek otthon, hanem cipelték az idősebb testvéreket, nevelték őket, dolgoztak. Persze én sem megyek be a konditerembe kétszáz kilós súlyzókat emelgetni, de még mindig sportolok és mozgok, mert tényleg jót tesz a közérzetemnek. Szerencsére az orvosom is ugyanazt a vonalat képviseli, mint én, teljesen egy hullámhosszon vagyunk. Ő is azt vallja, hogy nem kell úgy tekinteni a terhességre, mintha betegek lennénk.

Azt mondtad, sorsszerű volt, hogy sportoló lettél. Mikor és hogyan kezdődött?

Sporttagozatos általános iskolába jártam, de ebből még nem következik automatikusan, hogy valaki versenyző lesz. Egy ilyen iskolában az a jó, hogy a gyerekek a testnevelés óra keretében szinte minden sportágat kipróbálhatnak. Mi is rengeteg kerületi versenyre jártunk: volt kosárlabda, torna, futás, sőt még gyorskorcsolyázás is. Az nagyon tetszett, egy időben gyorskorcsolyázó akartam lenni... de túl messze volt a Műjég. Így utólag, azt hiszem, a korcsolyázást talán nem is gondoltam annyira komolyan. Egyszer aztán a nővéreimet elvitték a szüleim egy vízitelepre, majd később valahogy én is odakerültem, és ott is ragadtam. Valami ott nagyon megérintett. Egyrészt, nagyon jó fej volt mindenki, másrészt, már akkor éreztem, hogy ez lesz az én világom. El is döntöttem, hogy ez az a sportág, ami nekem kell. Tizenegy éves voltam – ez egy nagyon meghatározó, ugyanakkor érzékeny kor egy kislány számára. Persze nem gondoltam akkor még arra, hogy sikeres kajakos szeretnék lenni, egyszerűen csak egy nagyon jó közösségbe csöppentem, ahol mindig remek volt a hangulat. Valahogy így kezdődött. A sport szeretetét egyébként otthonról hoztam: a családunk mozgással töltötte minden szabadidejét. Mindig volt valami, hétvégenként és a szünidőben: a Kamaraerdőn túráztunk, felkajakoztunk a Nagy-Dunán a Szentendrei-szigetig, vagy kirándultunk a Pilisben. Télen pedig ott volt a nagy szerelem, a korcsolya.

Kajak és korcsolya – érdekes, hogy két szezonális sportba szerettél bele...

Erre nem is gondoltam... Tény, hogy a kajakozás szezonális sportág, de ez nem baj. Minden sportágban van alapozó időszak, amikor nem tudunk elkalandozni, mert „ránk kényszerítik” az edzést – bár én ezt is inkább sportolásnak hívom. Szóval mi télen is rengeteg dolgot csinálunk, hogy tartsuk a formát, de ami igaz, az igaz, tavasszal már mindenki nagyon várja a vízre szállást, főleg, ha ilyen jó idő van.

Hogyan lesz valakiből élsportoló? Egyszer csak jön egy edző, és azt mondja a szülőknek, hogy istenáldotta tehetség a gyerek?

A tehetség semmire sem elég, sőt, lehet, hogy a nullával egyenlő. Nagyon sok feltétele van annak, hogy valaki eredményes élsportoló legyen, és sok mindennek kell szerencsésen alakulnia. Ha egy gyerekben nincs szorgalom, kitartás, akarat, akkor lehet bármilyen tehetséges, sose lesz belőle olimpikon. Nekem azért volt jó, mert senki nem kényszerített, én dönthettem el, mivel szeretnék foglalkozni, sőt azt is, hogy élsportoló szeretnék-e lenni. Ezt nem a szüleim erőltették, inkább óva intettek, főként a negatív oldalait hangsúlyozták a pályának. Pedig nagyon sok szülő erőszakolja az élsport felé a gyerekét, ami szerintem nem jó, az a tapasztalatom, hogy a kényszerből nem lesz siker, csak csalódás. Emlékszem, körülöttem is sok ilyen gyerek volt, de végül egyikükből sem lett versenyző. Ráadásul a picik sokszor traumaként élik meg az edzéseket. Szerencsére a kajakozást nem kell olyan korán elkezdeni, mint a tornát vagy az úszást, és én elég nagy voltam akkor már ahhoz, hogy eldöntsem, belevágok. Természetesen nem volt nehéz dolgom, mert sok pozitív visszajelzést kaptam a környezetemtől, az edzőmtől és a versenyeken is, sok tényező befolyásolt, de a végső döntést én hoztam meg. Persze azt is tudtam, hogy egy nagyon jó csapatba és egy nagyon jó edzőhöz kerülök. De visszatérve a kérdésre: nincs egy általános recept arra, hogy lesz valakiből bajnok. Ha csinálnánk egy felmérést az olimpikonokról, azt az eredményt kapnánk, hogy nincs két egyforma út, mindenki másképp jutott el a dobogó legfelső fokára. Ez mindenkinél másképp működik.

És leendő szülőként mit mondasz? Élsport, vagy tömegsport?

Természetesen én mindenek felett sportpárti vagyok, de szerintem nem az a kulcskérdés, hogy élsportoló lesz-e a gyerek, vagy a tömegsportban lesz napi szinten jelen. Az a lényeg, hogy mozogjon, a komolyabb döntéseket pedig mindenkinek egyedül kellene meghoznia. Én például soha nem szeretnék úgy nyilatkozni, hogy örülnénk, ha a kislányunk élsportoló lenne, ugyanis biztos vagyok abban, hogy rábízom majd a döntést. Erőltetni semmit sem lehet.

Édesanyaként is könnyedén veszed majd az akadályokat, vagy inkább aggódós típus vagy?

Még fogalmam sincs. Nem igazán szeretek a jövőről beszélni, mert az élet majd úgyis eldönti az adott pillanatban, mi hogyan alakul. Inkább úgy fogalmaznék, hogy én nem szeretek görcsölni a dolgokon. Régebben sokszor előfordult, hogy valamit elterveztem, nagyon konkrét elképzeléseim voltak, de végül mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Ezt óriási csalódásként éltem meg. Ma már máshogy gondolkozom. Persze vannak terveim, az ember néha eljátszik egy-egy gondolattal, álmodozik, de én nem fektetek le előre szabályokat, nincsenek kőbe vésett elképzeléseim. Még nem gondolkoztam azon, hogy milyen hatással lesz rám, ha például Luca lázas lesz. Bár azt hiszem, ez pont olyan dolog, ami kétségbe fog ejteni, mert én életemben kétszer voltam lázas, akkor is csak hőemelkedésem volt, de úgy éreztem, itt a világvége. Borzasztó érzés volt, és biztos nehéz lesz látni a saját lányom szenvedését.

Kit hívsz majd fel elsőként egy ilyen esetben? Kitől kérsz tanácsot?

Szerencsére nagyon sok kismama van a családon belül és a baráti társaságban is, szóval biztosan lesz, aki segít, akit hívni lehet. Édesanyámhoz és a nővéreimhez is bármikor fordulhatok majd, meg persze a gyerekorvoshoz, nyilván attól függ, hogy milyen helyzet adódik.

Sokszor jársz külföldön, világversenyeken. A más országbeli versenyzők helyzetét látva mit gondolsz az itthoni sportolók lehetőségeiről, vagy a felkészülés körülményeiről?

Nem tudom, mi ebben nőttünk fel, a Duna-parti vízitelepeken. Én nem szoktam azzal foglalkozni, hogy az ellenfeleim esetleg jobb körülmények között készülnek fel, mert nem feltétlenül ezen múlik a siker. Csak az érdekel, hogy a két óra alatt, amíg edzek, a maximumot hozzam ki magamból. Még soha nem fordult elő, hogy a körülmények miatt ne tudtam volna elmenni súlyt emelni, futni, kajakozni vagy edzőtáborba. Úgy gondolom, ma egy élsportolót nagyon megbecsülnek Magyarországon, és nem hiszem, hogy panaszkodnom kellene. Nem érdemes azzal foglalkozni, hogy esetleg jobb körülményekre vágyjunk, mert nem biztos, hogy az eredmények tükrözni fogják a többletkomfortot.

De az azért biztosan számít, hogy milyen a hajótok, nem?

A sportágunkban az élsportolók két-három cég hajóit használják. Szerintem nincs nagy különbség a hajók között, mert a hosszúsági pontok adottak. Inkább annak van jelentősége, hogy milyen a lábtámasz, vagy „hogy van belőve” az ülés. Az a fontos, hogy kényelmesen érzed-e magad a hajóban. Erre is igaz: azt kell választani, amelyikben bízol.

Van kabalád vagy babonáid?

Régen elég sok volt. De az elmúlt években törekedtem arra, hogy ezeket leépítsem, mert nagyon rosszul is elsülhetnek, például egy versenyen. Ha véletlenül nincs ott valami, amiben hiszel, vagy valamit nem úgy csinálsz, ahogy szoktad, és rögtön elkezdesz izgulni, hogy ezért biztos minden rosszul fog sikerülni, az szörnyű. Nem segítenek se a kabalák, se a babonák.

De nyilván vannak személyes dolgok, például a lapát...

Igen, általában egy szezont egy lapáttal szoktunk végigevezni. De az is előfordul, hogy valaki csak három szezon után cseréli le, mert ehhez is hozzászokik az ember: számít a fogás, a hossz és hogy mennyire könnyű forgatni. Az apróságnak tűnő különbségek sokat számítanak. Ez is olyan, mint egy futócipő vagy egy autó: ki kell taposni, be kell lakni, hogy otthonosan érezd magad benne.

A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a kajakozás elég egyhangú sport. Mennyire kell jól tűrnie egy kajakozónak a monotonitást?

Azért gondolják ezt, mert sokszor csak azt látják, hogy megállás nélkül csak evezünk. De ez egyrészt nem így van, másrészt a kajakozás nagyon változatos tud lenni. Elég csak arra gondolnunk, hogy a friss levegőn vagyunk, a természet pedig mindig alakul körülöttünk, minden egyes alkalommal felfedezhetünk valami újat a tájban. Szerintem vannak sokkal egyhangúbb sportok is, például az úszás. Kajakozni a világon az egyik legjobb dolog, ráadásul nem is olyan sérülésveszélyes, mint például a torna vagy egy labdajáték.

A karod mégis megsérült pár évvel ezelőtt; teljesen rendbejött azóta?

Igen, a könyököm sérült meg egy banális helyzetben, de szerencsére már nincs semmi baj vele. 2011-ben, amikor elkezdtünk készülni az olimpiára, elestem biciklivel, szóval ez a sérülés sem a kajakozásból adódott. Egy ideig úgy terveztük, hogy a biciklizést is felvesszük az edzéstervbe, de miután elestem, ezt a lehetőséget elvetettük.

Tudjuk, milyen fontos a sportolónak az edzővel való viszonya, sokan azt mondják, hogy szinte apa-fiú, vagy apa-lánya kapcsolat van közöttük. Szerinted mi a jó edző titka?

Ezt nagyon nehéz megfogalmazni, mert minden edző más. Szerintem a legfontosabb az edző és a versenyző kapcsolatában, hogy meglegyen a kölcsönös bizalom és hit köztük. A versenyzőnek azt kell éreznie, hogy az edzője bízik és hisz benne. Persze ennek fordítva is így kell történnie.

Neked a csapattársaiddal is szerencséd volt. Min múlik, hogy együtt sikeresek legyetek?

Ott is a hit és a bizalom a legfontosabb. Amikor eldől, hogy kik kerülnek egy csapathajóba, már nem lehet megkérdőjelezni semmit. Akkor lesztek eredményesek együtt, ha bíztok egymásban; ez csak így működik. De szerintem ez az élet más területein is így van ez: akik egy közös célért dolgoznak, bíznak egymásban.

Nyilván nem véletlenül született az a szólás, hogy „egy hajóban evezünk”. Az is fontos, hogy a csapattársaiddal baráti viszonyban legyetek?

Nem feltétlenül. A közös munkához tiszteletre, hitre és bizalomra van szükség. Szerintem nem annyira lényeges, hogy a munkán túl a hétköznapokat együtt töltitek-e, vagy sem. Ha valakiben ennyire megbízol, az már egyébként sem lehet egy rossz kapcsolat. Ha egy csapat sikeres együtt, az úgyis összehozza a tagokat. De nem arra kell gondolni, hogy barátnők vagyunk, legalábbis nekem a barátságról teljesen más elképzelésem van. Az egy nagyon meghitt, mély, bizalmi viszony, amit csak nagyon kevés emberrel alakítok ki.



Azt nyilatkoztad, hogy még nem tudod, hogyan alakul majd a karriered a későbbiekben. De nyilván téged is hajt az adrenalin, hogy menj és kajakozz, mint ahogy a rocksztár is mindig arra vágyik, hogy újra és újra kiálljon a közönség elé. Vagy ez azért egy letehető dolog?

Egyelőre még nem tudom, hogy mennyire lesz könnyű abbahagyni, mert nekem a kajakozás tényleg életforma – lassan húsz éve élsportolóként élem az életem. Régebben volt olyan időszakom, amikor azt gondoltam, hogy itt a vége, abbahagyom. De aztán amikor elérkezett a konkrét döntés időpontja, valahogy mindig azt éreztem, hogy én ezt akarom csinálni, mert itt a helyem, és folytattam. Nagyon nehéz elbúcsúzni egy olyan dologtól, amit imádsz, és nagyon jól érzed magad benne. Nehéz lenne elfogadni, hogy vége... Nekem most is van jövőképem mint élsportoló, de tényleg nem szeretek előre tervezgetni. Nem teszek olyan kijelentéseket, hogy júniusban fogok szülni, november 5-én pedig elkezdem a felkészülést a jövő évre. Ezek a dolgok majd kialakulnak, és Luca úgyis megmondja, minek hogyan kell lennie.

A kajakozás nem az a sportág, amit huszonévesen fel kell adni, de azért biztos gondolkoztál már azon, hogy mivel fogsz foglalkozni az élsport után?

Hogy mi leszek, ha nagy leszek? (nevet) Persze, az ember sokszor eljátszik a gondolattal, hogy fog alakulni a jövője. De én erről is azt gondolom, hogy nem lehet tíz évre előre eltervezni az életedet. Biztos vagyok benne, hogy lesznek majd lehetőségek, én pedig majd eldöntöm, hogy akarok-e velük élni vagy sem. Hiszem, hogy rátalálnak az emberre azok a dolgok, amikben ki tud teljesedni. Remélem, hogy velem is így lesz. Legyen az sport, vagy bármi más... Olyasmit szeretnék csinálni az élsport után, amit élvezek, és amiben ugyanúgy megtalálom a kihívást és a célokat, mint a kajakozásban. Bízom benne, hogy sikerül, és akkor nem lesz gond.

Mennyire vagy érzékeny a világ dolgaira?

A terhesség sok mindent megváltoztat, de ettől függetlenül is, az ember évről évre változik, és bizonyos dolgokat másképp él meg idősebb fejjel, mint korábban, akár húszévesen. Biztos az áldott állapot is érzékenyebbé teszi az embert, de maga az élet is érzékenyít, évről évre. Én alapvetően érdeklődő vagyok, sokfajta véleményt, hírt, nézőpontot meghallgatok vagy elolvasok. Szeretek tájékozódni, és aztán a kapott információkból kivonni azt, ami számomra érdekes, fontos. Szóval én nem vagyok ilyen „csak egy irányba fordulós”... Szeretem nagy látószöggel élni az életem.