Szimpatika – Pataki Zita 39 évesen találta meg az igazit

A kollégáim a lelkemre kötötték, hogy okvetlenül kérdezzem meg: meddig tart még a tél?

Fogalmam sincs! Én azok közé tartozom, akik azért küzdenek, hogy az emberek ne higgyenek a hosszú távú előrejelzéseknek. Ezek vagy bejönnek, vagy nem. 2013 nyarára és őszére is azt mondták, hogy pocsék lesz, és mindkettő gyönyörű volt. Körülbelül egy hetet, tíz napot lehet előre látni a műszerek alapján, többet nem. Negyedéves-féléves jóslatokba bocsátkozni óriási felelőtlenség.

Emblémáddá vált, hogy nemcsak a várható időjárást mondod el, de mindig mesélsz az aktuális naphoz kapcsolódó népi bölcsességről, hagyományról is. Ebből soha nem volt probléma? Azért egy kereskedelmi tévé nem a népművelésről szól...

Ebből nem, 16 év alatt csak egyetlen egyszer szólt rám a főnök, hogy ne használjam a „szóródni” igét. Azt gondoltam, mindenki érti majd, hogy ha „5 fok körül fog szóródni a hőmérséklet”, az azt jelenti, hogy 3 és 7 fok várható. De azóta egyszerűen kihagyom ezt az igét, nem csinálok ebből problémát. Arra viszont figyelek, hogy ne mondjak szakszavakat: az emberek többsége nem kíváncsi arra, hogy ami nyugat felől érkezik, az ciklon-e vagy anticiklon. Alapvetően az érdekli őket, hogy esik-e az eső vagy süt-e a nap. Viszont a 10 fokos hőmérsékleti különbségek eloszlására fel szoktam hívni a figyelmet – tudom hogy ez fontos lehet, hisz én is különleges helyről származom, a Mátrából, és ott is mindig kicsit más az időjárás, mint az ország többi részén.

Szeretem a néphagyományokat, hisz ezek olyanok, mint az ünnepek. Sok átalakult közülük, de még mindig élnek, és bár soha nem esett negyven napig az eső Magyarországon, de azért mindenki ismeri Medárdot. Könyvtár–magyar szakon végeztem, és a népművelésre való igény mindig bennem lesz.

Amikor elkezdted a tévézést, a nézők még ahhoz voltak szokva, hogy hivatásos meteorológusok beszélnek az időjárásról. Te valószínűleg azért is beszélsz természetesen, kerülöd a szakkifejezéseket, mert nem ez a tanult szakmád, nem vagy meteorológus. Ebből soha nem volt feszültség, nem szóltak meg érte?

Én azért jöttem az RTL-hez, hogy riporter legyek, de abból volt elég. Viszont kellett egy időjárás-jelentő. Ezt egyébként úgy hívják, hogy meteorológiai hírszerkesztő – tehát én egyszerűen csak a hírek nyelvezetére figyelek, és szerkesztem őket, de nem firtatom vagy magyarázom a jelenségek okait. Soha nem volt egyetlen meteorológussal sem vitám, és soha nem éreztem, hogy ők nem ismerik el, amit én csinálok. Ilyen értelemben az emberek véleménye nem izgat, mert ez mégiscsak egy munkaviszony. Számomra ez egy egyszerű egyenlet: ha a főnököm elküld, majd találok másik munkát.

Vagy másik műsort. Soha nem merült fel benned vagy bennük, hogy más műfajjal is próbálkozhatnál?

Voltak kísérletek, az első években jolly joker voltam. Műsort vezettem a Reggeliben, és sokszor engem dobtak be, ha valaki szabadságon volt... Aztán ez megszűnt. Ma már nagyon sokan dolgoznak a médiában, és a műsorvezetésért, a képernyőért hatalmas küzdelem folyik. Én olyan nő vagyok, akit annyira nem izgat a munka. A férfiaknak ez kihívás, ők szeretnek nagyot alkotni, de én a munkámra elsősorban mint olyan pénzkereseti forrásra tekintek, amit élvezek. Ha nem így lenne, akkor változtatnék. Nyolc évig tanítottam a tévézés mellett, általános és középiskolásoknak irodalmat és nyelvtant, és nagyon szerettem, de abba kellett hagynom, mert a gyerekeknek az jelentett sokat, hogy Zita néni a tévében dolgozik, nem az, hogy mennyire jó tanár, és én nem tudtam helyre tenni ezt az értékeltolódást. Ha nem érzem magam jól a bőrömben, akkor váltok.

Mostanában a Gazdasági rádióban is lehet téged hallani, sikeres nőket mutatsz be a műsorodban.

A rádió mindig hiányzott az életemből, hiszen a Petőfi rádiónál kezdtem, úgy jelentem meg először a médiában. Nagyon örültem ennek a felkérésnek, elmondtam, hogy mire vagyok képes, hogy mit szeretnék csinálni, és ez találkozott a rádió vezetőinek elképzelésével. Szerencsére ez nem jelent napi elfoglaltságot, a műsort hétfőnként sugározzák hat és hét között, az adás pedig felvételről megy. Sikeres hölgyekkel, üzletasszonyokkal beszélgetek, és mivel ők nagyon elfoglaltak, nem is lehetne velük élő műsort készíteni. Van, akivel hónapokig kell egyeztetnem, hogy összejöjjön az interjú. Ez eleve kihívást jelent, de felkészülni sem egyszerű olyan emberekből, akik nem közismertek. Nagyon fontos, hogy a velem szemben ülő is azt érezze, hogy érdekel engem, és nem egy futószalagon gyártott műsorban vesz részt. Szerintem eddig sikerült megfogni mindegyik hölgy személyiségét... Fontos, hogy lássunk sikeres nőket, hisz kevés a női ikonunk, az üzleti szférában épp úgy, mint a tudományos életben.

Apropó, felkészülés és tudomány: olvastam, hogy tanultál tranzakció-analízist is... Az mi?

Igen, ezt nagyon kevesen ismerik. A tranzakció-analízissegít megoldani a kommunikációs problémákat, de személyiségelemző módszer is, tehát a pszichológiához is köze van. A tranzakció a szó, a mondat, amit kiejtesz a szádon. Az analízis a beszédből való elemzés. Amikor nyelvtant tanítottam a gyerekeknek, beépítettem az oktatási anyagomba, mert egy kicsit többet akartam adni, mint a kötelező óraterv. Meg akartam tanítani nekik, hogy vegyék észre az árnyalatnyi különbségeket, hisz amikor egy szó elhagyja a szánkat, a lelkünk sokszor észre sem veszi, hogy a másikban ez milyen hatást vált ki. Például, amikor azt mondom, gyűlöllek, akkor én itt és most, irántad érzem ezt. Téged ez arra késztet, hogy megkérdezd, miért, mit tehetsz ellene. Biztos, hogy változtatásra fog sarkallni, és kapcsolatban maradunk. Ha azt mondom, gyűlöletes vagy, akkor ez egy nagyfokú általánosítás, egyszerű megbántás, amivel leértékelem a személyiségedet. Előjön belőled az „engem csak gyűlölni lehet”-érzés, nem akarsz tovább kommunikálni, vége a kapcsolatnak. Nem akarsz változtatni, csak menekülni. A terveim között szerepel, hogy gyerekeket és felnőtteket is oktassak, vagy coach-ként alkalmazzam a módszert, bár azt gondolom, hogy negyven felett hitelesebb egy előadó, ehhez még nekem is érnem kell. A tranzakció-analízis azért jó, mert közérthető, világos, és sokat segíthet az embereknek a mindennapi életben. Ezen keresztül saját magunkat is megismerjük, no meg azt, hogy mennyire hat ránk az anyai-apai örökség. Például a „kell” szó használatának gyakorisága rámutat az összes olyan irányelvre, amit a szüleink ültettek belénk, és azokat néha bizony felül kell bírálni. És ez még csak egy kis lépés az önismereti úton...

Ha már szóba hoztad a szüleidet: ők mivel foglalkoztak?

Tágabb értelemben én vagyok az első értelmiségi az egész családban, robbantottam a több diplomámmal. De számomra ez egyáltalán nem volt nehéz, gyerekkoromtól kezdve nagyon könnyen tanultam. Elolvastam egy könyvet, és tudtam. Anyukám gimnáziumot végzett, fölvették a tanárképzőre is, de nem mehetett továbbtanulni akkoriban. Apukám hivatásos katona volt, ezért sokszor költöztünk. Nagyon jó érzés, amikor a kiskatonák, akik alatta szolgáltak, arról írnak nekem, hogy ismerték apát, és mennyire jó fej volt. Apukám rendszerető, pedáns ember volt, de emellett fantasztikus volt a humora. És ez a kettősség mindig jó egy férfiban. Egyrészt van egy határozottsága, egy férfiként való létezése a világban, és van valami derű, jó humor, ami körülötte az egész világot játékossá teszi. Mert ebben a férfiak nagyon jók: szeretik végigjátszani az életet. Azt mondják, hogy minden katona kemény – apám valahol persze kemény is volt, aminek örülök, mert utólag azt hiszem, egy gyenge apa kevésbé lett volna jó nekem. Szoktam is mondogatni a férjemnek, hogy engem nyugodtan utasíthat, én biztosan nem fogok kiakadni, de ő ezen mindig csak nevet.

Soha nem akartál színésznő lenni? Fantasztikus az orgánumod, és ezek szerint szöveget is könnyen tanulsz.

Nem, bár a középiskolában játszottam színdarabokban. Nagyon élvezem és imádom a színházat, de az a fajta szereplés nekem már túl nagy feszültség lenne. Soha nem remegett meg a kezem a mikrofontól, a kamera előtt is teljesen természetesen mozgok, de a közönség előtti szereplés nem nekem való. Egyszer Saint Martin megkért egy adventi vásáron, hogy énekeljek el vele egy karácsonyi dalt. A második sornál leblokkoltam, mert nem a megszokott szerepemet kellett játszanom. Szerintem vannak szakmák, amikre születni kell, a színészet is ilyen. Én biztos, hogy csapnivaló előadóművész lennék, és még a szöveget is elfelejtem. De elkötelezett néző vagyok: amióta leköltöztem Fehérvárra, rendszeresen járunk színházba, nagyon jó darabokat adnak ott mostanában.

Soha nem laktál közel a munkahelyedhez. Könnyebb volt bejutni az RTL-be Szentendréről, ahol korábban éltél, mint most Fehérvárról?

Nem is tudom. Mostanában vonattal közlekedem. Ha esik, ha fúj, 26 perc alatt érek le gyalog a pályaudvarra, a vonatról pedig Budatétény állomásnál szállok le, ami az RTL székházánál van. Kicsit több mint egyórás a vonatút. Csak akkor autózom, amikor interjúzni megyek a rádióba, mert egy többátszállásos akciót már nehezebb megvalósítani. A vonaton hála istennek nagyon sok mindent lehet csinálni, általában könyvet olvasok vagy zenét hallgatok. Nemrég pedig olyat csináltam, amit évek óta nem: keresztrejtvényt vettem! Szükségem van erre az egy órára, ezt csak magamra, saját magam szórakoztatására szánom.

És a félórás gyalogút karban is tart. Egyébként szoktál sportolni?

A biciklizés a mindennapi életem része, Fehérváron csak azzal közlekedem, bár a belvárosban sajnos már nem szállhatok fel rá, csak tolni lehet. Nyáron változó, milyen sportot választok, télen, ha tehetem, edzőterembe járok, vagy szervezett órára. De a hangulatomtól függ, van-e kedvem a mozgáshoz – mostanában nem nagyon. Lassan egy hónapja nem voltam edzésen, de nem bánom, mert a tél ilyen. Ha esetleg hízok három kilót, legalább nem fázom, ebből nem csinálok gondot.

Enni szeretsz?

Nagyon! Miért, látszik? Imádok enni. És aludni is – ezek a dolgok nekem örömet okoznak. Ha valaki unatkozik, az azt jelenti, hogy valamelyik örömfaktor hiányzik az életéből. Ilyenkor azt szoktam tanácsolni – ez is a tranzakció-analízisből ered –, hogy tanuljon meg örömmel enni, aludni. Este lefeküdni nagyon nagy mámor! Ha mindenben megtalálod az örömöt, nem fogsz unatkozni. Volt egy amerikai pszichológus, Abraham Maslow, aki az 1950-es években kidolgozott egy szükségletelméletet, melyet egy piramissal ábrázolt. Ez a motivációkutatás egyik alaptételévé vált. Maslow piramisának tetején az önmegvalósítás áll, minden szükségleten felül, de szerintem az egészet egy kicsit elrontotta, mert a szükségleteknél az örömöt kihagyta a listából. Ha valaki nem élvezi az alapvető biológiai szükségleteket, akkor később az önmegvalósítást sem fogja. Velem is előfordul, hogy szomorú vagyok vagy sírok, de alapvetően szeretem a dolgaimat csinálni, ezért mondják rám, hogy vidám és kiegyensúlyozott vagyok. És a férjem szerint nagyon jól főzök! Van olyan barátnőm, aki olyan belső érzékkel tud főzni, hogy nézni is csoda, én azért nem ennyire ösztönösen főzök, de szeretek.

Miket szoktál készíteni?

Leginkább húsételeket, de ebben sem szeretem az unalmasat. Néha rendhagyó variációkat találok ki, például a rizshez spenótot keverek, borsó vagy kukorica helyett. Az interneten ma már bármilyen receptet megtalálsz. Én ebben nagyon tudatos vagyok: hétvégén leülök, és előre megtervezem a heti menüt. Sokkal kifizetődőbb, sokat lehet így spórolni, mert a felesleges dolgokat nem veszed meg.

Egy éve házasodtatok össze a férjeddel. Nem hamarkodtad el…

A magánéletben egyáltalán nem vagyok tervezgetős típus. A jelenben élek, azt élvezem. Amikor épp kapcsolatban voltam, akkor és ott mindig azt hittem, hogy abból házasság és család lesz. De aztán másképp alakult. Volt úgy, hogy csalódtam vagy elfáradtam, nem egyfelé ment az utunk, és váltani kellett. Újra kellett terveznem. De egyiket se bántam meg. Csak azt tudtam, hogy olyan férfihoz szeretnék feleségül menni, akivel álomszerű a lét, olyan, amilyet még nem láttam a környezetemben. Ahol nincs játszma, félelem, szorongás. Egy érzést kerestem, és azt, hogy ez egyértelmű legyen, azt, hogy amikor megfogom a kezét, varázsoljon és sodorjon el. Van, aki nagyon szerencsés, 20 évesen megtalálja az igazit. Nekem erre 39 éves koromig várnom kellett, de így is csodálatos érzés.

A nőket ijesztgetni szokták, sőt, maguk is félnek attól, hogy lejár az idejük, késő lesz már gyereket szülni…

Persze. Ez mindig egy nagyon nehéz és kényes kérdés. Szerintem azok a nők, akik sokáig tanulnak és boldogulni szeretnének az életben, és ezért nem húsz-harmincévesen szülnek, ugyanúgy azt érzik, hogy majd csak akkor fognak kiteljesedni, ha gyereket vállalnak. Az időről csak mint időjárás tudok beszélni, de arról, hogy mikor jön el az ideje annak, hogy egy nő azt érzi, végre szülnék egy férfinak egy gyereket – azt nem lehet megjósolni. Huszonévesen már rájöttem arra, hogy a gyerek gyümölcse valaminek, ezért ehhez először egy boldog párkapcsolat kell. Korábban sok helyről megkaptam, hogy most már igazán itt az ideje, hogy szüljek. Szerintem ez óriási udvariatlanság. Egy nőt sem kell figyelmeztetni arra, hogy köti a biológia. Ha nekem majd babám születik, akkor valószínűleg arra hívom fel majd a társadalom figyelmét, hogy hahó, vannak nők, akiknek ez később adatik meg. Nem feltétlenül azért, mert így döntöttek, hisz akár lehetnek egészségügyi problémák is a háttérben. Én a férjemnél éreztem először, hogy bármikor vállalnám a babát, és most azon vagyunk, hogy ez minél előbb így legyen.

Honnan van az elképesztő vidámságod, az állandó jókedved?

Na látod, ez engem is érdekelt, utánanéztem. A boldogságkutatás, a pozitív pszichológia amúgy is izgatott, rengeteg könyvet elolvastam, ráadásul egy magyar származású pszichológushoz, Csíkszentmihályi Mihályhoz kötődik az egész téma. A vérből ki lehet mutatni a hormonok mennyiségét, és nálam kiderült, hogy magas a szerotoninszintem. Ez egy áldás, mert a boldogságunk ötven százalékát a genetika határozza meg. Erre semmilyen behatásunk nincs, szóval nagy szerencse, hogy nálam ezt az ötven százalékot lefedik a boldogsághormonok.

Ez egy állandó, fix szint, vagy annak függvényében változik, hogy épp szerelmes vagy, vagy ettél-e csokit?

Így van, ez ingadozhat, de szerencsére nálam ez mindig nagyon magas szinten áll. Melatoninból kevesebb van a véremben, ezt néha pótolnom kell, hogy érezzem a fáradtságot és jó mélyen tudjak aludni.

Ez befolyásolja azt is, hogy hogyan kezeled a konfliktusokat?

Érdekes, az anyósom érdeklődött az első időkben, hogy szoktam-e hisztizni, vagy hogyan viselkedem, mikor dühös vagyok. A férjem mindig jókat nevet ezen, pedig ő már látott engem igazán dühösnek. Mindig kimondom, ha ideges vagyok, és ez a legjobb trükk. Őt is megtanítottam magamra, hogy mit csináljon ilyenkor, ilyen esetben egy partner. Vagy tűri, vagy segít a düh csökkentésében, ha tud, és ha hagyom. Ez attól is függ, hogy ki váltotta ki az idegességet. Például, ha valaki elnézést kér, a düh elszáll. De erre nagyon sok embert meg kell tanítani. Nemrég sírva jött oda hozzám a 16 éves keresztlányom, hogy nyáron megsértettem őt. Ha akkor szólt volna, azonnal megölelem és bocsánatot kérek. De fél év távlatából mit mondhatok neki? Előfordul, hogy elfelejtek születésnapokat, és tudom, hogy ez egy gyereknek iszonyúan fáj. De nem szabad fél évet leélni sértődéssel, mérgezve a lelkünket, hazavágni magunkat. Soha ne tartsuk magunkban a mikrotraumákat. Meg kellett rá tanítanom őt is, és mindenkinek meg kell tanulnia, hogy ezt el kell kerülni, mert az elfojtott érzelmek valóban megbetegítik az embereket. Ne vegyük el egymástól a bocsánatkérés örömét, mert hihetetlenül nagy ajándék.