Szimpatika – Önfejlesztés, önmegvalósítás, önmeghaladás

Az ember természetes vágya, hogy kibontakoztassa magából lehetőségei maximumát, és minél teljesebb életet éljen. Önmegvalósító személyiségek példáiból láthatjuk, milyen határtalan távlatok állhatnak előttünk, mi mindenre válhatunk képessé akár a nehéz, hátráltató körülmények dacára is.

Erik H. Erikson óta tudjuk, hogy születésünktől halálunkig fejlődünk, és ezen az úton minden szakasznak megvannak a maga sajátos feladatai és elkerülhetetlen krízisei. Ha ezeket a szakaszokat jól sikerül megoldanunk, akkor – minden problémával, nehézséggel együtt is – fokozatosan kiteljesedő életpályát futhatunk be, békés, elégedett lezárással. Ha nem, akkor személyiségünk fejlődése megreked.  A pszichológia és a spiritualitás komoly segítséget jelenthet abban, hogy egy-egy elakadásunkból tovább tudjunk lépni, és önmagunk fejlesztése, megvalósítása, akár meghaladása révén elérjük azokat a céljainkat, amelyekért igazán érdemes élni – sőt, azokat a távlatokat is, amelyekről talán még nem is tudunk.

A kötetben a magyar pszichológia négy nagy hatású egyénisége ad ízelítőt ebből a hatalmas és hihetetlenül izgalmas témából.

"Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk."

Prof. Dr. Bagdy Emőke

"A tériszony mellett a másik legnagyobb félelmem a veszteségekkel kapcsolatos. Tavaly azonban ezzel is szembe kellett néznem egy olyan élettörténet formájában, amely egy kliensemen keresztül érkezett el hozzám. Ez a nő tragikus körülmények között veszítette el egyszerre férjét és két gyermekét – a borzalmas eseményeket nem részletezem. Harmincöt évesen ott maradt egyedül – úgy, hogy előtte rákos daganattal diagnosztizálták. Két és fél év telt el a tragédia óta: ma már gyógyult beteg. Az alábbiakban az ő saját szavait olvashatjuk, hogy a leghitelesebb forrásból ismerhessük meg, hogyan lehetséges akár egy ilyen élethelyzetben is az önmeghaladás, hogyan aktiválódnak belső erőforrásaink, és miként születik meg bennünk a csoda.

'Amikor megengedi a sors, az Isten, hogy megtörténjen az, ami szinte lehetetlen, amit el sem tudunk képzelni, hogy megtörténhet az életben, akkor az ember teljesen összetörik, és a mélybe, a poklok poklába zuhan. Már nem is él, inkább csak vívódik és kínlódik. Fizikailag ugyan itt van a földön, de a lelke valahol teljesen máshol, a múltban, az emlékekben, a hitetlenkedésben, a tagadásban, hogy 'ez nem történhetett meg velem!'. Amikor azonban már mindent felemésztett önmagából, amikor már a könnyeit is elsírta, akkor valami csoda történik: a kegyelem csodája. /.../ Amikor valaki őszintén ki tudja mondani azt, hogy 'legyen meg a te akaratod', mert más remény, más lehetőség már egyszerűen nincs, azt valami hatalmas erő kezdi el vezetni egy ösvényen. /.../ Hallom a gyerekeim hangját: 'Anya, mi tudjuk, hogy te meggyógyulsz', és magamban azt mondom nekik: 'Igen, meggyógyultam, igazatok volt, ti tudtátok'. Csak hálás tudok lenni a sorsnak, hogy itt voltak velem, hogy megérthettem és megérezhettem, mi az igazi szeretet. Ezért, az ők emlékükért, azért a szeretetért, amit ők adtak, amíg itt voltak, most ki kell tartsak, hogy ameddig élek, ezt a szeretetet árasszam szét! Ez a gondolat az, ami sokszor a mélyben és a sötétségben is elér hozzám. Értük, az emlékükért, a szeretetem jeléül, a hálám jeléül életben kell maradnom, tovább kell mennem.'"

Dr. Kádár Annamária

"Mire hatéves lettem, súlyos gerincferdülésem alakult ki, ami a gyógytorna ellenére felnőttkoromra egy fenyegető gerincbetegséghez vezetett: Scheuermann-kórt diagnosztizáltak huszonkilenc éves koromban. Önismereti munkám sokfelé vezetett, hogy megértsem, mi is történt velem. Ma már, három évtized kutatás után elég pontosan látom csecsemőkori mozgásfejlődésem félresiklott útjait. De a gyógyuláshoz erre nem volt szükség. Szinte csodának lehet nevezni, ami velem történt: a megjósolt kerekesszék, a betegség fájdalmas kibontakozása helyett véletlenül meggyógyítottam magam. A Korányi Tüdőszanatóriumban egy kolléganőm megtanított az autogén tréningre. Azt mondta, ezzel jól lehet dolgozni, bevált módszer, és úgy tudom megtanulni, ha én is gyakorlom ezt a relaxációs eljárást. Nekem annyira jól esett ez a gyakorlat, hogy nem hagytam abba a gyakorlását máig sem. Hat évvel később egyszer meghúztam a derekamat, így ismét röntgenfelvétel készült a csigolyáimról. Akkor döbbentem rá arra, amikor az orvos nézegette a felvételeket, hogy hosszú évek óta gyakorlatilag nincs hátfájdalmam. A nyolc évvel korábban készült felvételen sokkal rosszabb volt a csontok állapota. Az orvos nem hitt a szemének, azt nézegette, jók-e a dátumok. Ilyen nem létezik. A beroppant csigolyák közül több szinte teljesen ép volt, és a meszesedés is csökkent. Természetesen pszichológusként erősen foglalkoztatott, hogyan tudom segíteni a betegek testi gyógyulását lélektani módszerekkel. Fokozatosan, sok-sok beteg pszichoterápiájának összegzéseként mondhatom, hogy a test és a lélek valóban egy teljes egységet alkot. Nehéz ezt felfogni, de a gyakorlat igazolja az állításomat. A lélek sebeit gyógyítva nagy nyomás alól szabadul fel a test, ami elindítja a fizikai regenerációt."

Orosz Katalin

"A családi sikertörténetek nagy erőt adhatnak a gyereknek, ahogy e történetek hiánya nemegyszer életre szóló bizonytalanságot okoz bennük. Maslow kutatásaiból is úgy tûnik, hogy a sikeres ember mögött többnyire egy támogató csapatot alkotó család áll. De nem mindig! Lehet a feltűnő sikerességnek egy egészen másfajta - majdhogynem ellentétes - háttere is: a lázadás. Vannak olyan gyerekek, akikkel családjuk a kezdetektől fogva elégedetlen volt, nem tartotta őket sokra, sőt. Amint azt életrajzírójától tudjuk, a később Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert nagybátyja, Lenhossék Mihály például indulatosan tiltakozott, amikor unokaöccse bejelentette, hogy kutató orvos szeretne lenni. 'Ilyen buta embernek semmi keresnivalója a tudományban! Ha Albert képviselné a Lenhossék családot, az előző három generáció minden hírnevét tönkretenné!' Sok sorstársához hasonlóan valószínűleg Szent-Györgyit is a dac fűtötte, amikor komolyabb tanulmányokba fogott. És hát tudjuk, hogy manapság alig van magyar ember, akinek a szívét a Lenhossék név megdobogtatná, Szent-Györgyi Albertről viszont minden érettségizett ember hallott."

F. Várkonyi Zsuzsa