Miről ismerhető fel a borderline személyiségzavar?

Mit jelent a borderline személyiségzavar, és miként lehet megkülönböztetni azoktól a betegségektől, amelyekkel gyakran összemossák a közbeszédben, így például a depresszió különböző formáitól vagy a skizofréniától?

Először is a személyiségzavar fogalmát javaslom tisztázni. Ez a kezdeti definíció szerint azt jelenti, hogy bizonyos életkortól, általában a felnőttkortól kezdődően, az egész életen átívelve olyan jellemző személyiségvonásai vannak valakinek, amelyek akadályozzák őt mind az intim élet kielégítő vitelében, mind a tágabb értelemben vett társas életben való együttműködésekben: a munkában, az önkiteljesedésben. Tehát a személyiségzavarban szenvedőknek ezeken a területeken tartósan, egész életükben problémáik vannak, méghozzá olyan mértékben, amely vagy nekik, vagy nekik és környezetüknek, vagy csak a környezetüknek súlyos szenvedést okoz.

A borderline személyiségzavar az egyik legtöbbet kutatott és egyik legismertebb betegség ezek közül, ugyanakkor a kutatások szerint nem felnőttkorban kezdődik. Sok betegről kiderül, hogy ilyen-olyan tünetei már gyermekkorában is voltak. Még egy fontos tényező, hogy jelenlegi ismereteink szerint úgy tűnik: a tünetek együttállása nem élethosszig tart, hanem különleges, specifikus kezelés nélkül is sok eltűnik közülük, jelentős tünetcsökkenés és -eltűnés tapasztalható a betegek egy részénél. Emellett bizonyos diagnosztikai vizsgálatok szerint a borderline-t többek között az különbözteti meg a többi mentális zavartól, hogy nem fázisokban zajlik. A depresszió, a bipoláris zavarok esetén létezik egy bizonyos belső tengely, amelynek mentén változik a beteg állapota, a borderline-nál mindez nem jellemző. Ez azt jelenti, hogy a borderline-os betegek helyzete a mai kutatások szerint nem reménytelen; hatékony, célzott pszichoterápiás kezelés mellett pedig egyébként is jelentősen javítható az életminőségük.

Mik ezek a bizonyos tünetek, amelyeket említett?

Két nagy tünetcsoportról beszélünk, amelyek már a gyermekkortól kezdve megjelenhetnek. A beteg az egyik oldalról internalizáló tüneteket produkál: ez befelé fordulást, szorongást, lehangoltságot, önértékelési problémákat jelent, a másik odalon pedig ott egy externalizáló tünetcsoport, amely ebben az esetben robbanékony, impulzív természettel, felelőtlen magatartásformákkal párosul. E két csoport keveredik már fiatalon is. Sok betegnek már gyermekkora óta vannak szorongásos tünetei, indulatvezérelt, felelőtlen magatartásbeli megnyilvánulásai, illetve ezek kombinációja is jellemző. Ezek a tünetek akár drámaian súlyosak is lehetnek.

A konkrét tüneteket persze több módon is lehet csoportosítani. Az egyik legjellemzőbb, legmeghatározóbb közülük a kapcsolati téren jelentkező problémák csoportja: nem bíznak a másikban, állandóan attól félnek, hogy a partner „átveri”, elhagyja őket, és rettegnek ettől az elhagyatástól. Ehhez egy érzelemszabályozási zavar is társul, amely miatt igen szélsőségesen ingadoznak a másik csodálata és gyűlölete között. Mondanom sem kell: mindez nagyon gyakori konfliktusokhoz vezet az emberi kapcsolatokban, amely természetesen sokkal erőteljesebb a beteghez igazán közel állók, tehát a szülő, a testvér, a szerelmi partner, a nagyon közeli barát vonatkozásában, „semlegesebb” emberekkel, például munkatársakkal szemben pedig akár teljesen a háttérbe szorulhat. A borderline-os betegeket emellett erős indulatkezelési problémák jellemzik, erős indulatokkal: gyakori, indokolatlan dühkitöréseket produkálnak, amelyek egyrészt irányulhatnak másokra, tárgyakra, de sokszor saját maguk ellen is.

Ez azt jelenti, hogy kárt tesznek magukban?

Akár azt is jelentheti, igen. A borderline-os betegek esetében nagyon komoly probléma a szuicid késztetések megjelenése: az ebben a betegségben szenvedők körében számít a leggyakoribbnak az öngyilkossági kísérletek száma és a halállal végződő öngyilkossági kísérletek száma is az összes mentális zavar közül. Ezek a kísérletek legtöbb esetben valamilyen kapcsolati nehézség után vagy közben, ezek hatására következnek be. Vagyis ez egy elég veszélyes betegség. De egyébként nem feltétlenül kell egyből a legrosszabbra gondolni – egyéb, önmaguk ellen irányuló viselkedésformát is tanúsíthatnak a betegek. Ez bizonyos önsértő magatartásokat jelent: a funkció itt nem a halál, hanem bizonyos érzelemszabályozó szerepük van e megnyilvánulásoknak. Ez jellemzően a bőr vagdosását jelenti pengével, üvegszilánkkal, netán megégetik magukat, beleszúrnak tűvel a testükbe.

Mit ért az alatt, hogy ezeknek a cselekedeteknek érzelemszabályozó funkciójuk van?

A hasonló magatartások egyik funkciója, hogy a betegek az erős érzelmi fájdalmat, amelyet nem tudnak saját maguk kellőképpen szabályozni, az általuk jobban irányítható testi fájdalomba fordítsák át. Máskor önbüntetésről beszélhetünk. Megint más esetben pedig az úgynevezett disszociatív, derealizációs állapot megszüntetését célozza az önsértés. Ez egy olyan állapot, amikor a beteg kiüresedést érez: olyan nekik ilyenkor, mintha nem is léteznének, nem lennének jelen a testükben. A fájdalomokozás megszünteti ezt az állapotot.

Vagyis általánosságban is elmondható, hogy bizonyos cselekedeteknek érzelemszabályozó szerepe van a borderline-os betegek esetében, és e magatartások között egyes nem biztonságos formák is jellemzők. Ilyen például a különböző érzelmi állapotokat befolyásoló szerek, a nyugtatók, a drogok, az alkohol használata. Emellett a borderline szindróma nagyon sokszor evészavarral jár együtt: falásrohamokkal és az azt követő önhánytatásokkal, szintén érzelemszabályozó zavarként. A betegek ugyanígy gyakran nem biztonságos szexuális kapcsolatokba keverednek, netán felelőtlen költekezésbe bonyolódnak önjutalmazási céllal.

Összességében az indulat hatása alatt sokszor cselekszenek meggondolatlanul, felelőtlenül. Ez egy átfogó problémakör. A betegek egy részénél – sokaknál – az identitás éretlensége, zavara szexuális értelemben vett csapongásban nyilvánul meg, akár a partnerek nemét illetően is. A rossz stressztűrő képesség miatt a munkában is gondjaik támadhatnak, mert hiányzik a hosszú távú cél, amely egy identitáshoz tartozik: nincs meg bennük, hogy ez és ez akarok lenni, és ennek elérése érdekében még a nehézségek ellenére is megcsinálok valamit. Abbahagynak dolgokat, nem fejeznek be semmit, ami a karrierépítés, egy adott szakma elsajátítása szempontjából komoly gondokat eredményezhet.

Mi okozza ezt a betegséget? Genetikai meghatározottság, környezeti tényezők, vagy ezek együttesen?

A környezeti tényezőkről azt lehet tudni, hogy a borderline-os betegeknél a korai fejlődési szakaszban nagyon nagy számban található szexuális, fizikai vagy érzelmi bántalmazás az élettörténetben, ez körülbelül az érintettek 80-100 százaléknál figyelhető meg. Ugyanakkor ez a bántalmazó háttér önmagában nem magyarázza a jelenséget, mert nagyon sok más, nem borderline-os embert is bántalmaztak. Vagyis ezek a traumák fontos szerepet játszanak elsősorban a kapcsolati problémák és az önsértő magatartás hátterében, de valószínűleg egy veleszületett vonásról is beszélhetünk a fokozott impulzivitás, az agresszióra való hajlam, a nagyon magas fokú szorongásra való hajlam tekintetében. A genetikai meghatározottságról ma még mindenesetre ezzel együtt is keveset tudunk.

Mit tehetnek a hozzátartozók? Egyáltalán, honnan lehet megállapítani, hogy mikor kóros valakinél az impulzivitás, a szorongás, ami azért sok emberre jellemző?

Fontos tény a hozzátartozók szempontjából, hogy borderline személyiségzavarban szenvedő emberek partnerének, gyerekének, szülőjének lenni nagyon sok szenvedést okozó állapot, hiszen rengeteg olyan (apró dolgokon való) vita és heves, indulatos veszekedés jellemzi a hétköznapokat, amelyek igencsak megviselik a partnert. Ha tudjuk, hogy borderline-os rokonunk van, érdemes a családdal együtt részt venni egy megbeszélésen vagy megbeszéléssorozaton ehhez értő szakemberekkel, mert jól ki lehet alakítani egy közös stratégiát azt illetően, miként reagáljunk a naponta fellépő dührohamokra, indokolatlan vádaskodásokra. A hozzátartozóknak ugyanis különbséget kell tudniuk tenni azt illetően, valódi konfliktushelyzetről van-e szó, amit tisztázni kell, vagy pedig a beteg veszekedéssel reagál egy adott pillanatban benne dúló érzelmi viharra.

Amennyiben a kérdés arra vonatkozik, mikor kezdjünk el gyanakodni, illetve mikor forduljunk szakemberhez, ez homályos terület, és mindenképpen függ az egyéni esettől is. A legtöbb ember élete bizonyos nehéz helyzeteiben, szakaszaiban csinál ilyen-olyan dolgokat: berúg bánatában, beszed ezt-azt, meggondolatlan viszonyokba bonyolódik és így tovább. Az önvagdosás, az önsértő, önveszélyeztető magatartások azonban annyira már nem gyakoriak. Mi azt mondjuk: onnantól beszélünk személyiségzavarról, amennyiben a problémák zavarják a hétköznapokban való funkcionálást.

Említette a tünetmúlást. Ez azt jelenti, hogy a betegek egy része magától meggyógyul?

A statisztikai eredmények alapján sok embernél sok tünet elmúlik idővel, de ez nem jelenti azt, hogy az illető onnantól fogva boldog ember lesz. És, ahogy említettem, amennyiben nem kapnak megfelelő kezelést, elég sokan belehalnak a betegségbe, vagyis nem érdemes arra várni, hogy a problémák majd maguktól elmúlnak. Tény, hogy az évek múltával sokan jelentősen javulnak, de semmit sem tudunk arról, hogy ki fogja „kinőni” a betegséget, és kinek van szüksége azonnali segítségre, mert különben drasztikus dolgok történnek vele. Mindenképpen szakemberhez kell fordulni a problémákkal.

Miből áll a kezelés?

A hatékony pszichoterápiás kezelések stabil és fix keretekkel rendelkező terápiás kapcsolatra épülnek, amely minden esetben hosszú távra szól. A borderline esetében két-három éves kezelésekben gondolkodunk, de néha tovább is szükség van fenntartó kezelésekre. A kezelések célja többnyire az, hogy segítsenek a pácienseknek megérteni, mik a kapcsolataikban azok a jellegzetes nehézségek, amelyek befolyásolják az érzelmi viharokat. Bizonyos terápiák kifejezetten technikákat tanítanak a pácienseknek az érzelemszabályozásra, hogy jobban legyenek képesek kezelni a kapcsolati problémákat, kezelni és integrálni a belső folyamataikban megfigyelhető szélsőségeket. Mondanom sem kell: ezek a terápiák nem csak hosszúak, hanem bonyolultak is.

Mennyire lehet komolyan venni az olyan megnyilvánulásokat, amikor ismert múltbéli emberekre „rásütik”, hogy borderline-ban szenvedtek? Ezt azért kérdezem, mert József Attila kapcsán például rendszeresen visszatérő fordulat, hogy neki ilyen típusú személyiségzavara lehetett.

Mindenféle mentális zavar előfordulhat különféle sikeres és nem sikeres embereknél, és vannak pszichiáterek, akik érdeklődnek a kultúrtörténeti dolgok iránt. Én azt figyeltem meg, hogy a többség hajlamos „betegségspecifikusan” vizsgálni ezeket a kérdéseket: vagyis mindenki abban a betegségben szenvedett, amelyet az adott pszichiáter éppen kutat, és ettől függően volt bipoláris, borderline-os, netán skizofrén. Mint ebből is sejthető, én nem tartom megbízhatónak ezeket a kijelentéseket, hiszen egyfelől sosem vizsgáltam József Attilát, másrészt, amikor ő élt, még nem is létezett a borderline személyiségzavar fogalma. Az pedig pszichiáterként sem lenne etikus, ha bárkiről is diagnózist mondanék. Ugyanakkor tudjuk, hogy bizonyos zavarok esetében a heves és nagyon intenzíven átélt érzelmek roppant erőteljesen hatnak a betegek tehetségére a művészeti ágakban. A kérdés ilyenkor mindig az, hogy hová futja ki magát a dolog: a betegség kis mértékben stimulálhatja, nagy mértékben pedig szétverheti e tehetséget, hiszen az az író, festő, zenész idővel nyilván a perifériára szorul majd, aki semmit sem fejez be, és közben mindenkivel összeveszik.

www.mypin.hu/ Dr. Draveczki-Ury Ádám