Schell Judit: „Nekem más is kell”

Alföldi lány vagy, Debrecenből, mégis felköltöztél a hegyre...

Tudatos döntés volt, ez volt az első gondolatom, amikor Pestre kerültem. Meg az, hogy minden nap át akarok menni a Dunán. Mertolyan csodálatos nézni a vizet, és ami körülötte van. Elegem volt a rónaságból. Tizennyolc évesen egyértelmű volt, hogy a fővárosba kell mennem, reméltem, hogy táncos vagy színész leszek.

Ez honnan jött? Volt előadóművész a családban?

Igen, a mostohaapám, Barbinek Péter, Jászai-díjas színész. Gyerekkoromban sokat voltunk a próbáin és előadásain és nagyon izgalmas volt ez a közeg számomra.De akkor még nem foglalkoztatott a prózai színház, énekelni akartam, meg táncolni. Jelentkeztem a Táncművészetire és a Színműre is, mindkét helyre elsőre felvettek, de a Színművészetit választottam.

Főiskolásként, 20 évesen született meg az első gyereked, Lackó.A környezeted nem próbált meg lebeszélni a gyerekvállalásról? Egy diploma előtt álló színésznőnek nem biztos, hogy az anyukaság a legtesthezállóbb szerep a karrierje szempontjából...

Számomra ez nem volt kérdés, bár Horvai tanár úr viccesen megkérdezte, hogy ismerem-e az apját.Mondtam, hogy persze. És ő sem próbált lebeszélni róla.

Ettől viszont nehezen indult a pályád, hiszen pont akkor voltál otthon a kisfiaddal, amikor az osztálytársaid elhelyezkedtek.

Pontosan. Engem egyáltalán nem ismertek.Míg a színházigazgatók, rendezők válogattak az osztálytársaim közül, gyakorlatra hívták őket, én gyesen voltam. Nehezen indult a karrierem, de aztán szerencsém volt, és a Radnóti Színházba kerültem.

Ez hogy jött össze?

Úgy, hogy az előbb emlegetett Horvai tanár úr körbetelefonált, és Bálint András igent mondott.Emlékezetes nyolc évet töltöttem ott el.

Az első filmszerep hogy talált meg?

Nem tudom, Sára Juli, akit a főiskoláról ismertem, elhívott az első filmjébe, Egérút volt a címe. Fantasztikus színészekkel játszhattam együtt, Máté Gábor, Molnár Piroska, ScherrerPéter... Domonyvölgyben forgattuk, jó kis nyaralás volt, ott laktunk Lackóval, a kutyával, nagyokat sétáltunk a szünetekben.

Aztán jöttek a Jancsó filmek, azok, amiket már Kapával és Pepével (Mucsi Zoltán és Scherrer Péter) forgatott, nyárról-nyárra –nagy élmény volt. Nem tudom,régen hogy forgatta a nagy filmjeit, hogy ott voltak e forgatókönyvek – mi kaptunk egy lapot, amire valamit ugyan írtak, de az nehezen volt értelmezhető, kérdeztem is Kapát, hogy ezt te érted? De mondta, hogy felejtsem el, majd elmondja a Miki bácsi. Még Hernádi Gyula is ott volt a forgatásokon, ők egyeztettek, hogy végül mi legyen a szövegem, vagy merre szaladjak.  Nagyon élveztem ezt a szabadságot Jancsóval, mert lehetett tudni, hogy az ő fejében az egész ott van, ugyanakkor csak kis elemeit osztja meg velünk.

Gondolkoztál valaha azon, hogy miért lesz valakiből jó filmszínész?

Nehéz kérdés, az alkaton, de főleg a szerencsén múlik, nagyon sok olyan tehetséges kollégám van, aki nem forgat. Nekem szerencsém volt. Nagyon hálás vagyok a sorsnak azért, hogy filmezhetek és most valahogy közelebb van ez a világ hozzám. Változásra volt szükségem, már jóval a Covid előtt eldöntöttem, hogy elmegyek... elmegyek az országból egy időre, kihagyok egy színházi évadot. Úgy éreztem kiégtem, megcsömörlöttem egy kicsit.

Soha nem akartál rendezni?

Rendeztem én, csak saját magamat. Meg persze gondolkodtam rajta, csak valahogy mindig arra jutottam, hogy honnan venném én ehhez a bátorságot?Az egy másik szakma. Ugyanakkor nagyon tetszik a komplexitása, hogy mindenre van rálátásod, figyelmed...

Szóval kértem egy évet, és elmentem Spanyolországba a gyerekekkel. Szükségem volt arra, hogy kiszakadjak a megszokott közegből. És amikor visszajöttünk, már nem is mentem vissza a színházba. Egy ilyen befelé fordulós hangulatba kerültem, és nem akartam ugyanabba visszaállni, amiből kiléptem.

Miért pont Spanyolország?

Van ott egy régi osztálytársnőm... Valójában messzebb akartam menni, de a Covid miatt inkább ottmaradtunk.

És a gyerekek mit szóltak? Nem féltek, az új környezettől, vagy attól, hogy elveszítik a barátaikat?

Mindent megbeszéltem velük és persze az apukájukkal is, akivel akkor már nem éltünk együtt.Nagyon nyitottak voltak, tetszett nekik az ötlet, hogy külföldön járhatnak iskolába. Egy nemzetközi suliba irattam be őket, ahol angolul folyt az oktatás, eleinte hétvégenként kicsit kínoztam őket a magyar tanmenettel, de aztán belefáradtunk.Viszont nyáron felkészültek a különbözeti vizsgára.Jó kaland volt, nagyon.

Olvastam, hogy a gyerekek már korábban hazarepültek, te pedig kocsival jöttél, és útközben megálltál Cannes-ban, a fesztiválon, hogy megnézd Enyedi Ildikó filmjét.

Igen, ez egy klassz túra volt, megálltam mindenfelé, így Cannes-ban is, vicces volt a Côted'Azuron besétálni a fesztiválpalotába.Büszkeség volt a nemzetközi közönség soraiban megnézni a Feleségem története c. filmet.

Nem akartál végleg külföldön maradni?

Hmmm... most ez így elég volt. Azt, hogy mit hoz a jövő, majd meglátjuk. Talán egyszer elindulunk másfelé.

És akkor most hogyan tovább? Várod, hogy csörögjön a telefon, hogy megtaláljanak az izgalmas felkérések, munkák?

Hál’ Istennek már elég sokat csörgött, volt amit vállaltam, volt, amit nem. Most keresgetem a helyemet... De inkább forgatni szeretnék, ahhoz van nagyobb kedvem.

Mi az, ami más a színházban?

Az, hogy nincs ráhatásod a saját életedre. Nem tudsz tervezni. Ha egyszer bedugod a fejed a vízbe, nem tudsz többé kijönni. Úgy érzem, hogy az élet elmegy, és nagyon kevés idő jut feltöltődésre a színház mellett. Szeretem a kollégákat, és szeretek játszani, de más dolgok is érdekelnek.
A film sokkal intimebb, zártabb közeg, átláthatóbb, tudom, hogy mikor indul és mikorvan vége. Összehozza az embereket, egy konkrét időszakra kell koncentrálni, mindenkiegy ügyért dolgozik. Most ott érzem magam biztonságban.

Szereted a biztosközegeket, a burkokat?

Nem tudom... az elmúlt két évben elkezdtem keresgélni magamat. Ez valószínűleg összefügg azzal is, hogy hamarosan ötven leszek. Meg a szakmában eltöltött idő... Színházat ugyan váltottam, de szakmát nem. És nem is akarom abbahagyni, csak formálódom. Megpróbálok fejlődni... lépkedni magamban.

Ez érthető, de mi van akkor, amikor betöri az ajtót a külvilág? Az elmúlt időszak nem volt eseménytelen, először jött a Covid, most meg itt van ez a háború...

Az borzalmas. Amikor meghallottam, hogy az oroszok megtámadták Ukrajnát,azt éreztem, hogy menekülnöm kell. Meg kell fogni a gyerekeimet és elindulni, mert nem vagyunk itt biztonságban. Aztán teltek a napok.Nem mondom, hogy megnyugodtam, de próbáltam egy kicsit távol tartani magamtól ezt az egészet... Mert azt a sok borzalmat, ami ott történik nem lehet feldolgozni. Nem is csak azt, amit lát az ember, annál sokkal rosszabb az, amit elképzel. Az nem lehet, hogy 2022-ben Közép-Európában tömegsírokba dobáljanak gyerekeket, megerőszakoljanak nőket. Meg sehol a világon. Ez nagyon kikészít lelkileg.Amit tudtunk, persze megteszünk, adományokat viszünk, vásárolunk, szállítunk, de így is csak tehetetlenséget érez az ember.

A gyerekekkel beszélgettetek erről?

Igen, ugyan Borika még kicsi ehhez, ő csak 10 éves, de neki is tudnia kell, hogy mi történik körülötte a világban. Boldizsár pedig nagyon érzékeny gyerek, úgyhogy inkább eltartja magától ezt, de biztos beszélgetnek a háborúról Lackóval is.

Hogy vannak ők, mint testvérek?

Lackó már felnőtt, a kicsik pedig felnéznek rá, de azért Boldizsár, aki most 14, szeret vele bunyózni. Lackó még erősebb, de szerintem már nem sokáig. Megy a kakaskodás, de közben nagyon jókat dumálnak. Baráti viszony is van köztük, nem csak testvéri.
Nem érzem magam öreg anyukának,de az biztos, hogy 20 éves korom óta gyereket nevelek, és ez azértegy kicsit fárasztó.A barátnőim között van, aki negyvenévesen kezdte, ő mindig nagyon fitt, friss – persze, mert ő mégcsak nyolc éve csinálja.Olyan is van, aki már túl van a nehezén, mert huszonévesek a gyerekei, ő is nagyon szabad, mindenre van ideje.De nem panaszkodom, imádom őket, és nincs annál jobb, mint amikor együtt van a három gyerek.

Említetted a fitt anyukákat, de azért te sem panaszkodhatsz, elképesztően sportosan nézel ki.Rendszeresen mozogsz, vagy csak szerencsés alkat vagy?

A jóisten adta, meg a genetika.Igaz, hogy 18 éves koromig versenytáncoltam, de az már nagyon régen volt.Azért kampányszerűen rámtör a mozgásigény. Azt hiszem, most van itt az ideje annak, hogyelkezdjek odafigyelni magamra. Már el is kezdtem... Mondjuk inkább úgy, hogy kezdegetem újra. Spanyolországban nagyon sokat sportoltam, hívott a tengerpart,tornáztam,padeleztem és jógáztam is. Itt nincs tengerpart, de van erdő, ahol lehet sétálni, kocogni a kutyával. Most vagyok abban a korban, hogy a fiatalon megszerzett alapok kezdenek már elfogyni. Úgyhogy most egy kicsit újra összerakom magam. Minden szempontból.

Fotók: Falus Kriszta