Szimpatika – A zümmögő költő

Egyébként Tibi költő. Ráadásul jó költő, tényleg, és ezt nem csak én mondom, mások is elismerik a munkáit, a verseit, díjai és ösztöndíjai vannak, jól mutató, díszes borítójú kötetei, rá lehet keresni, szép neve is van: úgy hívják, hogy Weiner Sennyey Tibor. Mondjuk azt, hogy ki jó művész, állítólag csak az utókor mondja meg, de hát legyünk őszinték, az utókor ítélete sem mindig releváns, néha egy-egy véletlen kell ahhoz, hogy rádöbbenjünk, milyen remekműveket alkotott egy honfitársunk, vagy akár más nemzet fia. Például a vitathatatlanul legnépszerűbb klasszikus zeneszerzőt, Vivaldit is csak halála után 250 évvel fedezték fel, de megannyi építészt, írót, festőt is hozhatnánk példaként. A véletlen nagy úr, az egyik idevágó kedvenc történetem egy Berény Róbert-festményről szól, amelyet a művész munkásságát kutató szakember a kislányával a karácsonyi tévézés közben fedezett fel, méghozzá a Stuart Little kisegér című gyerekfilmben. Díszletelemként a falon. A festmény azóta méltó helyet kapott, de hát a sors milyen fondorlatos játéka kell ahhoz, hogy felbukkanjon egy remekmű?

Visszatérve Tibor barátom munkásságára, az életmű valahogy gellert kapott. Hol vannak már az indonéz költészet remekei, amiket valami furcsa, egykor Jáván használatos nyelvből fordított? Hol vannak a Weöres Sándor és Hamvas Béla munkásságáról, sőt közös sci-fi regényükről szóló esszék? Hol van a tragikusan fiatalon elhunyt huszárkapitány, Békássy Ferenc életművét gondozó irodalmár?

Nos, hadd idézzek egy világhírű költőtől, akit hazánkban egy másik költő tett naggyá. A poéta Karinthy-től a Micimackó nevet kapta, és bölcsességei vetekednek a legnagyobb szentek és coach-ok aforizmáival:

„Ez a döngicsélés jelent valamit. Olyan nincs, hogy csak döngicsélés van meg zümmögés, és az nem jelent semmit. Ha döngicsélés van meg zümmögés, akkor ez azt jelenti, hogy valaki vagy valami döngicsél, illetve zümmög, és amennyire az én műveltségem futja, az egyetlen elképzelhető ok, ami valakit döngicsélésre, illetve zümmögésre indíthat, abban a tényben leli magyarázatát, hogy az illető egy méhecske.”

Hát ez történt. Tibi méhész lett. Van valami homályos történetebizonyosMisiésJózsiméhész bácsikról, meg ajándékba kapott ésörököltkaptárakról, de ezt ne bolygassuk. A lényeg az, hogy az egykor szépreményű, babér- és mindenféle koszorúkra érdemes költő most szúnyogháló borította kalapban, egy kávéfőzőre emlékeztető szerkezettel (ún. füstölővel)matat a kaptárai körül, és Berzsenyit idézi, meg Sylvia Plath-ot fordít, mert hogy ők mind méhészkedtek. Mindennek tetejébe a meseszép szentendrei hegyre nyúló kiskertjéből a világot szeretné megváltoztatni. Felébreszteni. Méghozzá méhekkel, zümmögéssel és versekkel.

Persze. Hiszen költő.

Mert Tibi azt mondogatja, hogy ha nincsenek méhek, nincs beporzás, nem lesznekgyümölcsök, virágok, élet. Ha megszűnik a növénytakaró, nem lesz semmi sem. Nem Putyin atombombája, de nem is egy becsapódó aszteroida vet véget a civilizációnknak – már amennyire ezt civilizációnak lehet nevezni –, hanem a méhpusztulás. Úgyhogy most Tiborom járja az óvodákat – korán kell kezdeni –, és a méhecskékről mesél a gyerekeknek. És a méhekről ír verseket. Például ezt:

Az öreg méhész füstölője

Felemeltem, ahol leejtette.
Már majdnem a rozsda
fekete éjszakába ette,
ha otthagytam volna.

Megcsiszoltam és lemartam,
majd ezüstre festettem újra.
Rájöttem, hogy hibáztam
és lemartam tévedésem róla.

Újra kezeltem, újra csiszoltam
háromszor egymás után.
Végül finoman beolajoztam,
s mikor megjött a havazás

illatos kéreggel begyújtottam.
A gyerekeinek még elmondta,
hogy a méheket beteleltette
szép zöld kaptáraikba.

Kimentem közéjük és szóltam:
„Apátok halott, de ne sírjatok,
apátok leszek és folytatom
onnan, ahol ő abbahagyta.”

Diósd-Szentendre, 2021. február 4-9.

Nem szaporítom a szót, indulni kell. Felveszem a fekete harisnyanadrágot és a sárga csíkos pólót, a kerek napszemüveget és megyek Tibivel: ha ő a méhész, leszek én a méhecske. Vár az óvodák kíváncsi népe. Talán ott még van remény.