Távol tőlünk – elengedés anyaszemmel

Amikor ezen sorok az olvasók elé kerülnek, már együtt nyaral az egész családunk, de mikor gépelem a szavakat, még éppen egy teljesen új, nagyon furcsa élethelyzetben, kicsi gyerekeink nélkül, csendes magányban ülök a gépem előtt.

Huszonhárom éve, mióta anya vagyok, eltekintve a néhány napos gyerekmentes szabadságoktól, folyamatosan körülvettek kisebb-nagyobb gyermekeink.

Az évek során sokszor változott a felállás, a gyerekek száma 1-től 6-ig, az életkorok pedig 0-tól 23-ig növekedtek. Voltak „teltházas” évek, aztán szépen lassan, szárnypróbálgatva repültek ki a nagyok, és újra 3 gyermek él velünk a vidéki házunkban. Olvasóink tudják, hogy hol könnyebben, hol nehezebben birkóztunk meg a változásokkal, a felnőtté váló gyerekeink büszkeséggel, de sok aggodalommal is megtöltik szülői szívünket. Tizenhárom éves Dávid fiam és tízéves Réka lányom viszont még a kamaszkor derekán, illetve elején jár, ők még mondhatók gyermeknek, ellentétben 18 éves bátyjukkal, Bencével, aki erősen kacsingat az önálló élet és a főváros felé. Szeptembertől minden jel szerint már csak két gyermekünk fog itthon lakni, és csak néhány hétvégén leszünk újra nagycsalád. Újra és újra gyakorlom az elengedés művészetét, de be kell látnom, hogy ebben nem lehet rutint szerezni, anyai szívem mindig megsínyli ezeket a változásokat.

Tavaly írtam egy fantasztikus táborról, ahol Dávid fiunk eltöltött több mint két hetet egy erdő közepén, távol a civilizációtól, egy óriási játékban. Idén megtörtént az akkor még elképzelhetetlen: legkisebb királylányunk, Réka is jelentkezni akart, és be is került az idén ráadásul 21 napig tartó táborba. Viaskodott bennem sokáig a féltő anya, aki nagyon ragaszkodik a legkisebb gyermekéhez, akihez még sokszor bújik éjszaka a kislánya, és az az anya, aki tavaly egy óriási élménnyel gazdagodott fiút kapott vissza, aki hetekig nem nyúlt telefonhoz, a természetben, a természettel létezett és egy fantáziabirodalom napjait élte egy általa választott karakterrel. Természetesen végül Réka is utazott, de szerencsére ketten, az unokatesójával együtt csatlakoztak újoncként, mindketten a „régi motoros” táborlakó bátyjuk hatására és nem túl kitörő örömére.

Így történt, hogy három hétre majdnem kettesben maradtunk drága férjemmel, ugyan a nagy gyerekeink hol felbukkanak, hol lelépnek, hol itthon alszanak, hol egymásnál, de ahogy hazaérek a munkából, nem fogad (olyan sok) ledobott cipő és táska, nem hangzik el százszor, hogy – Anya, hol van ez vagy az? – Anya, mit lehet enni? – Anya, mikor megyünk fürdeni, mikor megyünk fagyizni? Be kell valljam, már öt nappal ezelőtt szálltak fel a buszra (ahol én csendben zokogtam a napszemüvegem takarásában), de még mindig nagyon szokatlan nélkülük, nagyon sokat gondolok rájuk, és próbálom felfogni, hogy telefonon sem fogom hallani a hangjukat. A szervezők már egy emailben bejelentkeztek, miszerint minden rendben van, pörög a játék, annyi a történés, hogy még nem volt idejük a gyerekeknek levélírásra, de mindenki jól van, az újak is megtalálták a helyüket. Alig várom, hogy érkezzen levelünk, Réka biztos fog írni, Dávid pedig jobb esetben odabiggyeszt majd néhány sort a húga levelének végére. Én már írtam és rajzoltam is nekik, talán pont most olvassák, jövő héten pedig valami kis meglepit is küldök nekik a levélben. Ebben a felgyorsult világban érdemes egyszer újra kipróbálni mindenkinek a papíralapú, kézzel írt levelezést, izgalmas és jó móka, ahogy másodpercek helyett napokat kell várni a válaszra, ahogy a betűket olvasva a másik kézírása is mond nekünk valamit, ahogy eltesszük a fiókba a borítékot és nem sikkad el az üzenet a digitális térben.

Még két hét, mire mehetünk a gyerekekért, és próbálunk addig olyasmit csinálni, amire régen volt lehetőségünk, mint pl. randevú, vacsora, mozi, koncert, ital a barátokkal, közös sport, kirándulás, de mindketten dolgozunk, így csak az esték vagy a reggelek közösek drága férjemmel, ezért már most látom, hogy jövőre erre az időszakra is kell néhány nap szabadságot kivennünk, és így lelkiismeretfurdalás nélkül nyaralhatunk majd kettesben is. Ha Rékának is annyira tetszik a tábor, mint Dávidnak, akkor innentől nyolc! évig lesz a nyár közepén három hetünk gyerek nélkül, és talán egyre kevésbé fogok aggódni és izgulni, talán egyre jobban belejövök a kettesben pihenésbe, talán már várni is fogom egyszer ezt a 21 napot...

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Szimpatika akció

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!