Elengedés – anyaszemmel
Módosítva: 10/9/2024 2 perc GyermekCsaládLélekAnyaszemmelprogramÖsszes cikk
Írtam már „Okosan szeretni” címmel útmutatószerű, saját tapasztalatból és szülői megélésből származó cikket talán két éve e magazin lapjaira, de most azt hiszem, szintet kell lépjek. Akkoriban még a két kicsi gyerekem 7 és 10 éves volt, az írásom inkább a négy nagyról szólt, és arról, hogyan gyakorlom az elfogadást, illetve hogyan birkózom meg a leválással.
Sokat segített, hogy Réka és Dávid még bújós, cuki korban volt, és néhány napnál tovább nem kellett nélkülöznöm őket – még a nyári szünetben sem. Így a szülői szeretethiányom ki volt elégítve, megfelelő számú ölelés és puszi biztosította az egészséghez szükséges ún. szeretethormon, az oxytocin megfelelő termelődését.
Idén szembesültem azzal, hogy lassan ki kell mondjam azt, hogy nincs már kisgyermekem. Persze Réka ártatlan cukisága még kitart egy ideig, de Dávidkám a maga tizenhárom évével biztosan kiesik már ebből a meghatározásból. Nyáron közel három hétig nem volt velünk, telekommunikáció nélküli, szinte felnőttes kalandtáborban volt, ahol részünkről három, részéről egy szem levél jelentette a kapcsolódást. Mikor Réka lányom közölte a busz indulásakor, hogy jövőre ő is szeretne ide elmenni – hiszen addigra betölti az alsó korhatárnak számító 10. életévét –, egy világ dőlt össze bennem. Talán a vírushelyzet is hozzájárult, hogy nagyon nehezen éltem meg legkisebb fiunk távollétét, hiszen sokkal többet voltunk együtt az elmúlt hónapokban, de tény, hogy szenvedtem a hiányától. Elképzelni sem tudom, hogyan bírnám ki, ha mindkét „kicsit” el kellene engednem jövő nyáron. Nagyon nagy lecke lesz az élettől, és tudatosan készülnöm kell rá, mint egy próbára, arra az időre, mikor már egy gyermekünk sem él majd velünk. Igazság szerint drága férjemmel még sosem voltunk kettesben hetekig, biztosan nagyon furcsa lesz, de talán új dimenziókat is megnyithat kettőnk kapcsolatában.
A szó szoros értelemben vett elengedés mellett gyakorolnom kell a kisgyerekes szülőség elengedését is. Lassan Rékánál is elkezdődik a kiskamaszkorszak – ennek minden hormonális változásával –, egy pillanat alatt tűnik majd el a tündérhercegnőm, és lesz helyette egy ciklusok által vezérelt nőci, miközben Bence is betölti a 18. évét, és ezzel a pillanattal 4-re emelkedik a felnőtt gyerekeink száma. Újabb érettségi és felvételi hoz izgalmakat (szerintem csak nekem) ebben a tanévben, Dávid valószínűleg a hetedikes fiúkra jellemző „sima és könnyű” suliidőszakot prognosztizál, Rékánk pedig utolsó, burokban töltött évét kezdi meg a vidéki, családias, kislétszámú helyi iskolában, ahol nagy bánatunkra csak alsó tagozat van. Még az ősszel meg kell találjam azt az iskolát, ahova be merem engedni, és meg kell találjam a módját, hogy el is tudjam engedni...
Írtam már útmutatószerű, saját tapasztalatból és szülői megélésből származó cikket, de most azt hiszem, szintet kell lépjek. Akkoriban még az írásom inkább a négy nagy gyermekemről szólt és arról, hogyan gyakorlom az elfogadást, illetve hogyan birkózom meg a leválással.