Az erdőtüzek is veszélyeztetik az ózonpajzsot

A Polarstern kutatóhajó két évvel ezelőtti, északi sarkvidéki expedícióján számos más tudományos vizsgálat mellett a légkör magasabb részeinek tulajdonságait is mérték. E mérések során 7 kilométeres magasság fölött (a közepes szélességi körökön a sztratoszféra 10 km magasan kezdődik) olyan, kilométernyi vastag aeroszolréteget találtak, amelyről kiderült, a nyári szibériai erdőtüzek füstjéből ered. A réteg a következő év, 2020 márciusában is megvolt, és az ekkor végzett műholdas ózonmennyiség-mérések szerint aggasztóan alacsony volt e gáz szintje az északi sarkvidék felett. Hasonló esetek máskor és máshol is előfordultak, így például a hírhedt 2020-as ausztrál erdőtüzekkel kapcsolatban az Antarktika feletti ózonrétegben (vagyis az ózonlyuk magasságában). Bár az egyidejűség még nem jelent oksági összefüggést, ám a szakemberek szerint mindenképp érdemes alaposan megvizsgálni a helyzetet.

Az Atmospheric Chemistry and Physics szakfolyóiratban egy német vezetésű nemzetközi kutatócsoport számolt be a vizsgálatokról, amely a Polarstern kutatóhajó mérésein alapulnak. Arra jutottak, hogy az erdőtüzek negatívan befolyásolhatják az ózonpajzsot, így a klímaváltozásnak váratlan hatása lehet a légkör kémiai összetételére is. Az egyre nagyobb számban és méretben jelentkező erdőtüzek füstje az elmúlt években került egyre jelentősebb mennyiségben a sztratoszférába. Az 1970-es évek vége óta mérik, követik műholdakkal a légköri füst jelenlétét, azonban a sztratoszférában 2017 előtt nem tudták észlelhető mennyiségben kimutatni.

Mivel az északi sarkvidéken nincsenek magasba törő zivatarfelhők, amelyek könnyedén magukkal vinnék a füst szemcséit, senki se várta, hogy megjelenjenek. Bár az ausztrál esetben kialakultak a tűzvészekhez köthető magasba törő felhők, Szibériában egy anticiklon ezt megakadályozta a tűzvészek idején, így a szennyezőanyag más úton jutott el a sztratoszférába.

A kutatók úgy vélik, hogy ehhez elegendő volt, hogy a koromszemcsék a napfény hatására folyamatosan melegedtek, és így jutottak apránként egyre magasabbra a légkörben. Az „önemelés” módszerét magyarázó és leíró modellt egyelőre nem publikálták még, de ennek számításai alapján a füst néhány nap alatt feljuthatott 10 kilométeres magasságba a sarkvidék felett. Az elképzelést megerősítették a CALIPSO műhold mérései: ezeken látni lehetett, amint a füst 4-ről 10 kilométeres magasságba emelkedett.

Ahhoz, hogy a füst képes legyen az ózon mennyiségét csökkenteni, a jelenlegi elképzelések szerint közvetett hatásra van szükség, mégpedig azon miniatűr páracseppecskék létrejöttében, amelyek felületén lejátszódnak az ózon bontásához elvezető kémiai reakciók. A páracseppecskék kialakulásához ugyanis valamiféle kondenzációs magra van szükség, és a feltételezések szerint ezt a feladatot a füst mikroszkopikus koromszemcséi képesek ellátni.

Bár nagyon sok még a kérdés a megfigyelések és a belőle levont következtetések kapcsán, az bizonyos, hogy olyan eseményt detektáltak a Polarstern mérései során, amelyre kénytelenek leszünk hosszú távon is odafigyelni.