A szégyenről, a hazugságról és egyéb démonokról

Feldmár András, a világhírű, magyar származású kanadai pszichiáter azt mondja, a gyerekek az iskolában nem egy nehéz tárgytól, nem a matektól félnek, hanem a szégyentől rettegnek, hogy nem tudják megoldani a feladatokat és megszégyenülnek. Márpedig soha senkinek nincs joga ahhoz, hogy megszégyenítse őket.

Ez valószínűleg tényleg így van. Történt egyszer velem, még az általános iskolában, hogy horgolni tanítottak. Én azonban nem tudtam horgolni, nem is szerettem, türelmem sem volt. Ezért megkértem édesanyám nővérét, horgolja meg nekem a házi feladatomat. Szép, tiszta, fehér kézimunka lett, melyet büszkén vittem be az iskolába. Ezt nem te horgoltad, mondta a tanító néni. De igen, kötöttem az ebet a karóhoz. Biztos? Kérdezte. Igen, válaszoltam. Na, akkor most gyere ki ide a tábla elé, adok horgolótűt és folytasd, amit otthon elkezdtél. Nagyon sok éve ennek, de még ma is emlékszem az izzadt kezemtől bemocskolódott kézimunkadarabra, érzem a szégyen melegét a könnyektől maszatos arcomon.
Azóta egy gombot se tudok felvarrni, igaz, hazudni se szeretek. Ha hazudok is, inkább csak azért, hogy ne bántsak.

Hogy miről jutott mindez eszembe? Arról, hogy jöttünk hazafelé az óvodából, Eszter unokám, az anyja, én meg egy vadiúj kis doboz Lego. Jézusom, kaptam a fejemhez, ma van a születésnapod? Teljesen elfelejtettem. Eszter rám nézett, tudta, mire megy ki a bohóckodás, azért válaszolt. Nem, dehogy. Akkor miért kaptál ajándékot? Folytatódott tovább a játszma. Mire anyja elmesélte, hogy a kislány már régen könyörög ezért a Legóért, könyörgését azzal próbálta elhárítani, hogy ha ezt megveszi, akkor Eszter húgának, Nórinak is venni kell valamit, annyi pénze pedig nincs. Mire Eszter szemrebbenés nélkül közölte, Nórinak majd azt mondom, hogy ez egy régi Lego.
Simán hazudott. Ekkor kezdtünk beszélgetni a szégyenről és a hazugságról. Ekkor meséltem el a kisiskoláskoromból máig szégyenként hurcolt hazugságom történetét. Mert ugye nevelni kell a gyereket. Azt is elmondtam, hogy amikor én gyerek voltam, a felnőttek azt állították, hogy aki hazudik, annak puha az orra. Vagy kemény? Nem emlékszem biztosan, csak arra, hogy valahányszor hazudtam, az orrom felé emeltem a kezem, s ezzel elárultam magam. Azért mondtam el mindezt, hogy az unokám ne hazudjon a húgának, mert az nem helyes. Álszent voltam. Hiszen pontosan tudom, hazugság nélkül nem élhetünk. Aki azt állítja, hogy ő mindig igazat mond, hazudik. Van, aki jól, mások kevésbé. Azt is tudom, hogy vannak profi előadók, politikusok, szóvivők, akiket szakemberek képeztek ki arra, hogyan kell pókerarccal bármit és annak az ellenkezőjét is elmondani. Ne szépítsük, megtanulják, hogyan kell hazudni. S van egy össznépi társasjáték, amelyben azt figyeljük, hogyan, mivel árulják el magukat. Néhány gesztusuk, mimikájuk nyilván árulkodó. Bármilyen profik, idővel kiesnek a szerepükből. Igaz, ezért nem szokták szégyellni magukat.

De hát ez túl bonyolult. Ezt nem lehet egy hatévesnek elmagyarázni, amikor azt szeretnénk, hogy ne hazudjon, mert az bizony nem szép dolog. Ezért azt mondjuk neki, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, meg hogy puha az orra. S ha ez nincs is pontosan így, egy biztos: sokszor érezzük, ha egy másik ember hazudik. Mást mondanak a gesztusai, mint a szavai. Ez azért van, mert szóban viszonylag könnyű színlelni, a testünk azonban szinte mindig őszintén beszél. Amikor például valakinek egy beszélgetés során egy ponton megváltozik a viselkedése, végigsimítja az orrát, eltakarja a száját, a hangszíne is megváltozik, rendszerint magasabb lesz. Erősen gesztikulálni kezd, és valahová máshova néz, nem tartja a szemkontaktust. Nem tudjuk, de érezzük, hogy hazudik. Ha egy üzleti tárgyaláson a velünk szemben ülő, aki eddig őszinte volt, hirtelen hátrébb dől, összefonja a karját maga előtt, az azt jelenti, hogy bezárkózott, valamit titkol, nem akar válaszolni a feltett kérdésre, vagy ha válaszol, nem mondja el a teljes igazságot. Ha valaki előredőlve figyel, nagyon érdekli, amit hall. Ha a partner magabiztos, ösztönösen fölemeli a fejét, és a mellkasa is megemelkedik. Ha a karját szorosan tartja, az az erőtlenség, bizonytalanság jele is lehet. Nyitottnak, megközelíthetőnek tűnik az, aki leengedi és lazán tartja a karját.

Szóval sokszor hazudunk. Még többször színlelünk. Néha azért, hogy ne bántsunk, néha azért, hogy ne bántsanak. Vagyis nem mindig elítélendő, ha hazudunk? Hogy is van ez? Most baj vagy sem, ha hazudunk? Kérdeztem egyszer Popper Pétertől. Baj, válaszolta, ha ártó szándékkal hazudunk, ha élvezettel, lelkiismeret-furdalás nélkül, hatalomvágyból. Addig azonban, folytatta, amíg kettő vagyok: valaki, aki hazudik és valaki, aki haragszik érte, nincs nagy baj. A Tízparancsolat se azt mondja, „Ne hazudj!” Annyit mond: „Ne tégy hamis tanúbizonyságot!" Mert Isten jól ismeri az embert, ezért óvatos és mértéktartó. Ne akarjunk mi se többet! Legyünk hűségesek az ősi törvényhez. Se hazugsággal, se másféleképpen ne ártsunk senkinek.
Ezért is mondtam hát végül az unokámnak: máskor ne kerülj olyan helyzetbe, hogy hazudnod kelljen. És büszkén megveregettem a saját vállamat.

Azt mondják a pszichológusok, hogy a legelviselhetetlenebb emberi érzés a szégyen. A legfájdalmasabb élmény. Életünkben nagyon sok mindent teszünk azért, hogy elkerüljük a szégyent. Sokan például ezért félünk más emberek előtt megszólalni. Ezért számít komoly rosszallásnak, ha a gyerek azt hallja, szégyelld magad. De ha egy kisgyereket megszégyenítenek, senki se tudja, hogy mit és kit fog elkerülni azért, hogy azt soha többé ne kelljen átélnie.