A majmok és a tűz viszonya befolyásolhatta az evolúciót

Vajon mi vette rá az ember őseit arra, hogy az egyébként a vadállatok által olyannyira rettegett tűzzel közelebbi barátságba lépjen, megszelídítse, és saját hasznára fordítsa azt? Sok kutató meggyőződése, hogy a bozóttüzek megfigyelése vezette rá az emberelődöket a tűz használatára, talán a természetes tüzekben megperzselődött tetemek íze, könnyebb fogyaszthatósága miatt határozta el, hogy ő maga is tüzet gyújt, és azon süti meg az élelmét. Bár az elődeinket nem tudjuk kifaggatni arról, mi vette rá őket a tűzzel kötött barátságra, a rokonaink tűzhöz való viszonyát megvizsgálhatjuk. 

Erre az elgondolásra jutott Nicole Herzog, a Denveri Egyetem professzora, és a vervet majmok viselkedését vizsgálta meg kutatótársaival. Arra voltak kíváncsiak, hogy az állatok számára lehet-e hasznos a tűz. A vervet majmok a cerkófok közé tartozó rokonaink, és élőhelyük gyakran lángra lobbanó területen fekszik, így ezek a főemlősök sűrűn szembesülnek a tűzzel és annak hatásaival. A megfigyeléseket egy dél-afrikai élőhelyen végezték el, ahol száraz és esős évszakok váltakoznak, viszonylag kevés a fa, és magasra nő a fű. A területen számos, a vervet majmokra vadászó ragadozó él a páviántól kezdve különféle kígyókon át a macskafélékig és a sakálig. A kutatók egy 25 egyedből álló csapatot követtek és rögzítették a tevékenységüket. A tűzzel való kapcsolatukat a területen rendszeresen végzett, a nagyobb, pusztítóbb bozóttüzek megelőzésére szolgáló, ellenőrzött égetések alkalmával vizsgálták. A megfigyelések során a majmok viselkedését és hangadását is rögzítették, az adott helyzettel összefüggésben.

Herzogék arra jutottak, hogy a majmok a tüzek után maradt csupasz (és egy ideig csak alacsony növényzettel borított) területen kevesebb ragadozóval szembesülnek, ritkábban adnak ki a ragadozók megjelenését jelző riasztóhangokat is. Különféle hangot használnak a különböző ragadozókra, így csupán a hang alapján is felismerhető, mit látnak a majmok, de a kutatók meg is figyelték, amint a „leopárd” riasztás után a magas fákra másztak, vagy a „kígyó” riasztás után a közeli bokrokat vizslatták, a „sas” riasztás után pedig a bozót alá menekültek. A tervezett égetéskor, illetve az azt követő fél év során a megfigyelésekben egyetlen esettel sem találkoztak, amikor halálos támadás történt volna, de magukat a ragadozókat időről időre azért látták.

Az égetés idején se távolodtak el a tűztől, különösen egy idős hím majom, aki szinte szórakozásból figyelte a tüzet egy magasba nyúló ágról, egészen addig, míg a lángok már szinte a fa tövét nyaldosták. Egy szenegáli, csimpánzokról szóló megfigyelésben is hasonlókat tapasztaltak: a csimpánzok vígan folytatták napi tevékenységüket a szavannán dúló tűz közelében.

A tűz után megnyílt terep visszatartotta a ragadozókat, így a majmoké lett a terület. Elképzelhető, hogy az emberelődök is hasonló okból, legalábbis részben a ragadozóik elől vonultak át a tűzjárta területekre. Ez megmagyarázná, hogy miként szokhattak hozzá a tűz közelségéhez, és vonhatták azt saját uralmuk alá később.

Herzog arra azért felhívta a figyelmet, hogy most csupán egy élőhelytípust és egyetlen majomcsapatot vizsgáltak. Ahhoz, hogy az ember múltjára is vonatkozó bizonyítéknak lehessen tekinteni a következtetéseket, ennél jóval több vizsgálatra, más fajok viselkedésének megismerésére is szükség lesz.

2-3 millió éve a tüzek gyakoriak voltak a füves szavannákon, s az elődeink ebből a helyzetből előnyt kovácsoltak: a leégett szavannán könnyebb volt átkelni, egyes élelemforrások (magvak, gumók) könnyebben hozzáférhetővé váltak, és csökkent a ragadozók jelentette veszély (amint azt a majmok megfigyelése most igazolta). A korabeli ragadozók ráadásul sokkal nagyobbak és veszélyesebbek voltak a maiaknál, viszont homokszem lehet a gépezetben az időzítés: míg a nagy füves térségek kb. 2 millió éve terjedtek el, addig ezeknek a ragadozóknak a száma már 2,8 millió éve elkezdett csökkenni. Szintén kérdés, nem is kicsi, hogy az emberelődök mikor szelídítették meg a tüzet?

Biztosan azonosítható jeleket 800 ezer évvel ezelőttről birtoklunk, de más kutatók úgy vélik, hogy 1-1,5 millió évvel ezelőtt már képesek voltunk rá. Számos afrikai helyszínen vannak az emberi nyomokkal együttesen talált tűz okozta nyomok, de itt sincs arra bizonyíték, hogy valóban szándékosan gyújtottak volna tüzet elődeink több mint egymillió éve, könnyen lehet, hogy csupán természetes tüzek gyújtották lángra az ember hagyta holmikat.

A Harvard Egyetem antropológusa, Richard Wrangham úgy véli, hogy jóval hamarabb, már 2 millió éve képesek voltunk magunk tüzet gyújtani, mégpedig az élelmeink emészthetőbbé tétele céljával. A kutatók ezt azzal támasztják alá, hogy ebben az időben az agyunk a kétszeresére nőtt, míg az állkapcsunk mérete jelentősen csökkent, s ebben az időben vált az ember-ős vadásszá és komolyabb húsfogyasztóvá. A főzés révén hatékonyabban tudtuk energiával ellátni a szervezetünket, és ez hozzájárult ahhoz, hogy végül emberré válhattunk.

Abban egyelőre nem fognak megegyezni a szakemberek, hogy mikor gyújtottunk először tüzet, ám ha ez meg is történne, a miértre akkor se adna választ, ahogy a vervet vagy más majomfajok megfigyelése sem szolgálhat közvetlen bizonyítékkal. Az ilyen kutatások eredményei azonban – stílszerűen – szikrát gyújthatnak mások fejében, és további vizsgálatokra ösztönözhetik, új elméletekre sarkallhatják a kutatókat. Az ugyanis bizonyos, hogy azzal a képességgel, hogy a tűzzel megtanultunk bánni, hatalmas lépést tettek elődeink, kiemelkedtek a többi faj közül. „Az, ahogyan használtuk a tüzet, s ahogy aztán függővé is váltunk a használatától, valószínűleg elképesztően fontos dolog volt az ember fejlődésében” – tette hozzá Herzog.

Forrás: ng.hu