Az orvoslással foglalkozó emberek már az ókorban is tudták, hogy ha az ember testhőmérséklete megemelkedik, vagyis belázasodik, az bajt, betegséget jelez. Mégis egészen a középkorig nem volt megfelelő eszköz arra, hogy meg is mérjék a láz nagyságát. A 17. században aztán egy olasz orvos, Santorio Santorio, más néven Santorius megalkotta az első lázmérőt (hivatalos nevén hőmérőt), amely képes volt kimutatni az emberi test hőmérsékletének változását. Santorius jóban volt a csillagász Galileo Galileivel, aki sok egyéb találmánya mellett egy termoszkópot is készített, amivel a meleg levegő tágulását tudta mérni.
Ezt a találmányt vette alapul Santorius, és megalkotott egy olyan eszközt, amivel már meg lehetett állapítani az emberi test hőmérsékletét. (Természetesen nem olyan pontossággal, ahogy a mai hőmérők, de azt igen, hogy valaki lázas-e vagy sem.) Ezzel az eszközzel a szájban mérték a testhőt úgy, hogy egy cső végére erősített üveggolyót kellett bekapni. Amikor a golyó felmelegedett, a csőben lévő levegő kitágult és kiszorította a szintén benne lévő vizet. Ez alapján mondták meg, hogy milyen mértékben emelkedett a testhő.
1654-ben aztán II. Ferdinánd toszkán nagyherceg fedezte fel az első olyan hőmérőt, ahol a folyadék egy zárt üvegben volt. A herceg alkoholt használt ehhez, de az ő hőmérője is elég pontatlan volt még.
A higanyostól a digitálisig
Később, már a 19. században egy brit tudós, Sir William Aitken jött rá arra, hogy a higany a legjobb anyag a lázmérésre. Ő alkotta meg az első higanyos hőmérőt, melynek továbbfejlesztett változatai egészen a 21. század elejéig használatban voltak. A higanyos lázmérők csak 2009-ben tűntek el a magyar boltokból, az Európai Unióban ugyanis betiltották a gyártásukat a higany mérgező volta miatt. Ennek ellenére sok háztartásban a mai napig használják ezeket, mert széles körben elterjedt nézet, hogy ezek a legpontosabb lázmérők.
A higanyos hőmérők betiltása óta azonban főleg digitális hőmérőkkel mérjük a lázat. Ezek a higanyos hőmérőkkel ellentétben semmilyen veszélyes anyagot nem tartalmaznak. Azon az elven működnek, hogy a fémek hő hatására tágulnak. A fém érintkezik a testtel, majd a hőtágulás alapján a szerkezet kiírja, hogy mekkora a testhő.
Hogyan mérjünk helyesen lázat?
Elsősorban életkortól függ, hogy mi a lázmérés legoptimálisabb helye és eszköze. Vagyis, hogy a végbélben, a fülben, a hónaljban vagy homlokon mérjünk-e, és milyen típusú hőmérővel. Csecsemők és kisgyerekek esetében a legelterjedtebb módszer, ha a digitális hőmérővel a végbelükben mérjük meg a testhőt. A mérés kellemetlenségén enyhíthetünk azzal, ha alaposan bekrémezzük a végbélnyílást, mielőtt betesszük a hőmérőt. Ugyanakkor fontos tudni, hogy végbélben (szájban, fülben) mért hőmérséklet magasabb a hónaljban mértnél, ezért az így kapott értékből 0,5 °C-t le kell vonni.
Hároméves kor felett a gyerekek lázát már hónaljban mérjük digitális hőmérővel. Ebben az esetben arra kell figyelni, hogy a folyton izgő-mozgó gyerekek a mérés pár perces ideje alatt nyugodtan üljenek, nehogy a lázmérő elcsússzon.
Fülhőmérő és homlokmatrica
A legelterjedtebb digitális hőmérők mellett lehet kapni, főleg a gyerekek lázának mérésére, másfajta hőmérőket is. Az egyik ilyen a fülhőmérő, amivel a külső hallójáratban mérhetünk testhőt. A fülhőmérő a szövetek infravörös hőjét elnyelő feje rendkívül gyorsan végzi a dolgát, lényegében másodpercek alatt eredményt kapunk. A hátránya viszont az, hogy el kell sajátítani a megfelelő technikát: ki kell mérés előtt egyenesíteni a hallójáratot a fülkagyló hátrahúzásával. További probléma, hogy középfülgyulladás esetén magasabb testhőt mér, mint a valós érték, továbbá nagyon drága.
Még ennél is egyszerűbb a homlokmatricákkal, hőérzékelő szalagokkal történő lázmérés. Ezeket csak a gyerek homlokára kell tenni, és már le is olvasható az eredmény. A gond csak az, hogy ezek a hőmérők nagyon megbízhatatlanok, esetleg tájékozódásra jók, de a láz valódi nagyságát nem képesek megbízhatóan megállapítani.
Felnőttek esetében digitális hőmérővel hónaljban javasolt a lázmérés.
Forrás: utikalauzanatomiaba.blog.hu