Zacher Gábor: „Úgy állok a problémákhoz, hogy azokat meg kell oldani”

Az orvosi pálya sokakat vonz, de hogyan lesz valakiből toxikológus?

Az én esetemben valójában véletlenül alakult így. Már az egyetem alatt is az akut ellátás érdekelt leginkább. Mindig is tiszteltem azokat a kollégáimat, akik egy beteg állapotát és laboreredményeit elemezve felfedeznek egy ritka kórképet, de ez nem az én világom. Baleseti sebészként kezdtem, mellette mentőztem is, de kiderült, hogy allergiás vagyok a gumira, ez pedig derékba törte az egészet, hiszen a gumikesztyű használata nélkülözhetetlen ezen a területen. Aztán 1997-ben egy kollégám megkérdezte, nincs-e kedvem átmenni a baleseti belgyógyászatra, én pedig örömmel mentem, hiszen jól ismertem az osztályt a mentőzésből fakadóan. Ebből aztán egy máig tartó szerelem lett, 17 évig dolgoztam ott, ebből 15 évig én vezettem az osztályt.

Az orvosi pálya iránti elköteleződése a családból ered? Vagy a segítő szándék vezérelte, ezért kezdett el mentőzni is?

Egy ötödik generációs, belvárosi orvos családból származom, így számomra teljesen természetes volt, hogy a fiúkból orvosok lesznek, a bátyám is az lett – bár tény, hogy gyerekként először én is tűzoltó vagy rendőr akartam lenni... Az egyetemi éveimet is végigdolgoztam műtősként, majd mentőápolóként, amiből később szakvizsgát is tettem, ezért dolgozhatok ma is a rohammentőn. Ma éjjel is 24 óráztam, azért is késtem az interjúról, hiszen ez egy kiszámíthatatlan terület. Különösen most, amikor a koronavírus-járvány miatt a gyanús eseteket követően fertőtleníteni kell a kocsit, a ruháink veszélyes hulladékként kerülnek fertőtlenítésre, nekünk pedig meg kell várnunk a folyamat végét. Ez alatt az autó sem riasztható, így ez rendkívüli módon megnöveli a leterheltséget.

Mindig azok a területek vonzották, ahol gyors döntéseket kell hozni?

Alapvetően úgy állok a problémákhoz, hogy azokat meg kell oldani. Szeretem, amikor beindulnak az ötletek, és osztályvezetőként is az motivált, hogy előremutató megoldásokat találjunk, amelyek kivezetnek egy-egy gödörből. De persze kérdéses, hogy ezeket a gondolatokat mennyire fogadják el a felettesek, ezek az én pályám során is vegyes fogadtatásra találtak.

Hogyan lehet minden reggel pozitív gondolatokkal bemenni, miközben tudja, hogy nem szívderítő esetekkel fog találkozni?

Ezt egyrészt egy idő után meg lehet szokni, másrészt a túlélés alapvető záloga a kívülmaradás. Én azért vagyok ott, hogy segítsek a betegen mind fizikálisan, mind pszichésen. Én nem az ő problémájával küzdök, nekem megvan a saját életem. Amikor egy beteg azt mondja nekem, hogy képzeljem magam a helyébe, én azt mindig elutasítom, akkor ugyanis nem tudnék orvosként működni, hiszen csak egy bizonyos szempontból látnám az életét. Ha valaki bekerül ezen a bizonyos körön belülre, az valóban felőrli.

Volt olyan helyzet, amikor mélypontra került, és úgy érezte, nem bírja tovább lelkileg?

Soha nem volt még ilyen az életemben. Időnként bizonyos szakmai kérdéseken vagy eseteken elgondolkodik az ember, és az is gyakran eszembe jut, hogy ezekből kellene könyvet írni, mert mindig az élet produkálja a legkeményebb történeteket, amiket talán el sem hinnék, ha nem a saját szememmel látnám. De 35 év után már azt mondom, hogy nem igazán tudnak meglepni semmivel.

Amikor egy beteggel sokadszorra találkozik borzasztó állapotban, megpróbál vele pszichológus attitűddel beszélgetni?

Ez akár elsőre is működhet. Persze nem azt kell kérdezni tőle, hogy miért csinálta, ezzel nem lehet nyitni egy beszélgetést. Egyszer például arról kérdeztem egy pácienst, hogy látta-e az előző napi meccset a tévében, ő pedig teljesen ledöbbent, mert azt hitte, most majd jön a mogorva, kopasz, szakállas pasi, és jól kiosztja. Ehelyett elkezdünk a meccsről beszélgetni, leomlik a kommunikációs fal köztünk, a beteg megnyílik, és innen tovább lehet lépni.

Van önben sajnálat azok iránt, akik bekerülnek?

Azt gondolom, hogy soha nem szabad sajnálattal fordulni a betegek felé sem a toxikológián, sem más osztályokon. Ettől függetlenül magában persze megállapíthatja az ember, hogy az adott beteg borzasztó élethelyzetben van, akár még azt is meg lehet érteni, hogy tényleg nem látott más kiutat belőle, de a sajnálattal nem lehet segíteni.

Hisz abban, hogy csupán gyógyszerekkel vagy szanatóriumi ellátással meg lehet változtatni például egy alkoholfüggő életét?

Nem, mert alapvetően motiváció kell hozzá, anélkül semmi nem működik. Gyakran jelentkeznek nálam hozzátartozók, hogy elhoznák a férjüket, feleségüket, gyereküket hozzám. Ilyenkor én mindig megkérdezem, hogy rendben, de miért nem ő telefonál? Általában az a válasz, hogy azért, mert az illető nem akar eljönni. Én pedig elképzelem, ahogy hárman becipelnek egy megkötözött embert hozzám, aztán odalökik elém, hogy tessék, gyógyítsa meg. Ennek így nyilván semmi értelme. Csak annak lehet segíteni, aki elfogadja azt, főleg akkor, ha pszichés eredetű problémáról van szó. Egy törött boka meg fog gyógyulni, ha a beteg hajlandó elmenni akár a legmogorvább, de profi orvoshoz, aki helyre teszi a sérült csontokat. Ha azonban a lélek sérül, az nem így működik. Csak azon a betegen lehet segíteni, aki ebben partner. Persze előfordul, hogy gyógyszerekre is szükség van, és nagyon fontos az is, hogy a páciens mögött van-e egy támogató szociális háló, de ez összességében a beteg nélkül nem működik.

Mit lehet tanácsolni a családtagoknak, akik kétségbe vannak esve?

Tanácsoltam már olyat, hogy szüntessenek meg minden kapcsolatot az illetővel. Kerüljön partvonalon kívülre és majd rájön, hogy mennyire egyedül maradt. Volt olyan, aki elmesélte, hogy a gyereke elkezdett kábítószerezni, eladott otthonról minden értéket, hogy legyen rá pénze. Neki is azt mondtam, hogy rakja ki a lakásból. Ez borzasztó nehéz, hiszen mégiscsak a gyerekéről van szó, de előfordult már olyan, amikor csak ez használt, és a beteg ezek után végül maga kért segítséget.

Mivel találkozott leggyakrabban? Alkoholizmussal, droggal?

A gyógyszerfüggőség egy nagyon népszerű történet Magyarországon. Az alkoholisták is rengetegen, kb. nyolcszázezren vannak, de az altató-, nyugtató- és gyógyszerfüggők száma elképesztő mértékben növekedett, most kb. ötvenezerre tehető a számuk. Ez általában a nagyvárosok betegsége, azon belül pedig főleg a hölgyeké – ezzel szemben az alkoholizálásban a férfiak dominálnak.

Ennek fényében a prevenció nagyon fontos terület lenne. Ön mit tartana követendő példának, akár a külföldi gyakorlat alapján?

A dohányzás esetében szerintem Svédország a leghatékonyabb: a „Büdös leszel” mondatnál nincs erősebb. Engem sem tudnak semmivel meggyőzni, 45 éve dohányzom, ráadásul orvosként pontosan tisztában vagyok a lehetséges következményekkel. Hála az égnek jó egészségnek örvendek, igyekszem is minden más területen fitten tartani magam – idefelé nem is szálltam be ön mellé a liftbe, mert azt vallom, hogy amíg az ember bírja, igenis gyalogoljon fel öt emeletet. Nemrég operálták a térdemet, így most külön fájdalom számomra és nagyon bosszant, hogy nem indulhattam a maratonon, pedig rendszeresen futok, és járok versenyekre is.

De visszatérve a svéd példához: gondoljon bele, ön 17 éves, a barátja hasonló korú, és elmennek bulizni. Mivel szórakozóhelyen már nem lehet, lakásban pedig nem illik dohányozni, a srác kimegy, elszív két cigit, majd visszajön, és szeretné önt szájon csókolni. Erre ön megjegyzi: jaj, olyan büdös vagy. Bizton állíthatom, hogy ez hatásosabb, mint felsorolni, hogy mi fenyegeti a dohányosokat: érszűkület, stroke, szívinfarktus, tüdőrák, COPD, sterilitási zavarok stb. Egy 17 évest nem fog érdekelni, mi lesz húsz év múlva, magasról tesz rá, épp ezért nem működik az erőszak-kommunikáció. Az alkoholnál sem, hiszen a fiatalok járnak bulizni. Megisznak két sört? Igen. Lesz tőle bajuk? Nem, legfeljebb a fiúknak nagyobb lesz a szája, a lányok meg kipirulnak, és talán lejjebb csúsznak a dekoltázsok, hogy szimatot kapjanak a versenyzők... De a harmadik sörnél jönnek a problémák. Minden a keretrendszeren múlik.

A kábítószer esetében pedig az a legnagyobb probléma, hogy rengeteg ismeretlen anyag jelent meg a piacon. Korábban nem halt bele senki, ha beleszívott egy füves cigibe, most viszont már olyan anyagok vannak jelen, amelyek akár az első használatnál halált okozhatnak, mint például ez az új, bika nevű szer, amibe már több mint húszan haltak bele. Szóval összességében minden azon múlik, milyen rendszerben élünk. Ha apa minden este megiszik egy üveg bort, a gyerek előtt ez lesz a példa, ezt tartja majd normálisnak. A dohányosok esetében szintén. Nem arról van szó, hogy alkalmanként nem lehet feszegetni a határokat. A gyerek berúgott az osztálykiránduláson? Ettől még nem lesz alkoholista, ahogy heroinista sem csak azért, mert beleszívott egy marihuánás cigarettába. Egyszerűen meg kell tanítani a fiatalokat kulturáltan alkoholt fogyasztani: arra, hogy nincs értelme meginni 15 sört meg 3 rövidet.

A családi háttér vagy a baráti társaság a jelentősebb befolyásoló tényező?

Bizonyos szituációkban nagyon nehéz nemet mondani. Otthon nincs ezzel baj, de amikor a haverok beszólnak, hogy „Mi van, te kis csicska, nem mered?”, akkor egy tinédzser csak azt érzi, hogy nem akar lúzer lenni, inkább beleszív vagy megissza, amit a többiek kínálnak. Itt arról van szó, hogy a fiatalnak van-e egy egészséges értékrendje és önértékelése, és ez elegendő-e ahhoz, hogy tudja, jó döntést hozott azzal, hogy elutasította az ajánlatot. Nem az a fontos, hogy azzal riogassuk a gyereket, hogy az adott szertől meghal. A cigarettásdobozokon látható képeken valódi egészségkárosodások vannak, de valószínűleg ezek kevésbé hatékonyak a megelőzésben.

Mit gondol a marihuána legalizációjáról?

Abszolút ellene vagyok. Ez egy több szintet érintő történet. Magyarországon az a kormányzati érv, hogy a THC 1961 óta kábítószernek minősül, maradjon is ott. Igen, csakhogy azóta számos országban használják orvosi célokra, és elég csak a morfiumra vagy a ketaminra gondolni, amelyek szintén tiltott szerek, mégis alkalmazzuk ezeket a fájdalomcsillapítás során. Akkor ezeket is le kellene vennünk az engedélyezett szerek listájáról? Morfium nélkül nem lenne például műtéti narkózis és fájdalomcsillapítás sem. Ha elkapnak valakit egy borsószem méretű anyaggal, ami valószínűleg THC-t tartalmaz, elméletileg akár két évre is börtönbe kerülhet, pedig nem arról van szó, hogy 600 tő kendert termeszt a hátsó kertben. Az elterelés sem mindig hoz eredményt, pedig ha elküldenék őket egy erdőt megtisztítani vagy árkot ásni, talán hasznosabb és elgondolkodtatóbb lenne.

A legalizálással nekem egy hatalmas bajom van: a marihuánának nem csak pozitív hozadéka van, és nem lehet 100%-os biztonsággal fogyasztani, mert előfordulhat, hogy valakinek huszonhatszor semmi baja nem lesz tőle, de a huszonhetedik alkalommal kaphat egy pánikrohamot. Nem lehet olyan szert legalizálni, amiben ilyen bizonytalansági tényező is szerepet játszik.

Amikor ismeretlen szerrel találkoznak a toxikológián, hogyan lehet megbirkózni azzal a felelősséggel, hogy talán nem tud segíteni az adott páciensen? Mennyire kétségbeejtő egy ilyen helyzet?

Ez nem úgy működik, mint a Vészhelyzet című sorozatban. Mi nem a szert gyógyítjuk, hanem a tüneteket. A páciensnél végzünk vér- és vizeletvizsgálatot, de például ha hajnali kettőkor került be, akkor a labor csak reggel küld eredményeket. Közben előfordulhat, hogy görcsrohamai vannak, felmegy a vérnyomása, megemelkedik a testhőmérséklete, ráadásul ez egyénenként eltérő lehet. Ezeket a tüneteket azonnal kezelni kell, így soha nem az a leglényegesebb, hogy milyen szert vett be, hanem hogy az adott illetőnél milyen tüneteket okozott.

Ön mivel győzte meg a saját fiát, hogy nem érdemes ezekkel a szerekkel élnie?

Az elrettentő példa semmire nem vezet. A saját fiamnak nem tiltottam semmit, de ebből a szempontból kicsit rosszabb helyzetben volt, mint a kortársai, hiszen ő egyből megkapta volna, hogy „Na, a Zacher fia betépett!”. Ezen kívül ő állandóan hallotta tőlem otthon a sztorikat, és azért ez teljesen más egy olyan szülő szájából, aki csak aggódik, de nem ért a témához, ugyanis itt nem arról volt szó, hogy meg ne lássam még egyszer, hogy pia van a kezedben... Ez tényleg a családi minta, amit említettem, hogy nem mindegy, mit mutatunk a gyereknek. Nem fog összedőlni a világ attól, hogy elszív egy spanglit, de nem is kell adni alá a lovat, hogy ez így rendben van. Ha ezt megérti, akkor lesz képes minden helyzetben jó döntéseket hozni – akkor is, ha én nem vagyok ott, például egy buliban. Ha megvan mögötte a család, a közösség, akkor nem fog belecsúszni semmibe. Ettől persze még lehetnek keretsértések: én sem voltam angyal egyetemistaként, de nem lettem se alkoholista, se kábítószeres, se szerencsejáték-függő. Azért nekem is vannak függőségeim, de ezekkel egészen jól ellavírozgatok az életben.

Milyen függőségei vannak?

A munka – az egy nagyon komoly függőség. Ez csak azért veszélyes, mert az ember nem érzi, hogy mikor kellene pihennie. Én bagoly típus vagyok, 4-5 órát alszom, ami nekem elegendő, de tudni kell, hol a határ.

Részben a futás is egy függőség, de ezt most sajnos nem űzhetem. Feszült is voltam tőle, ettem a csokit, néztem a sorozatokat, és közben sokkal többet pipáztam, mint egyébként. A cigaretta sosem jött be, de 15 éves koromban elkezdtem pipázni, pedig a legtöbb fiatalnak nem ízlik, mert csípi a nyelvüket. Én hű lettem hozzá, mára legalább négy-ötszáz pipából álló gyűjteményem van.

Az édességet mindig szerettem, mert az egy nagyon-nagyon jó dolog. A dédnagyapám unokatestvére, Franz Zacher volt Metternich herceg cukrásza, ő a Sacher-torta kitalálója. A torta története onnan ered, hogy a herceg lányának esküvőjére olyan tortát kellett kreálni, amiből hatalmas adagot lehet sütni, és sokáig friss marad. A frissesség záloga egyébként a csokipáncél – ha az minőségi alapanyagokból és jól van elkészítve, a torta akár hat hétig is eláll.

Megvan az eredeti recept?

Megvan, de én a konyhát csak annyira ismerem, hogy ott van a hűtőszekrény... Az apám és a bátyám sem sűrűn jártak a konyhába, csak a fiam törte meg a hagyományt, ő szeret főzni, csirkéből például szinte már mindent meg tud csinálni, szóval velem ellentétben ő eljegyezte magát a konyhával.

Az orvosi pályán azért követi a családi hagyományt?

Nem, ő szerencsére építészmérnök lett. De ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen folyton azt látta gyerekként, hogy apa nincs otthon, apa ügyeletes, apát éjszaka behívták a kórházba. Gondolom, ez senkit nem inspirálna arra, hogy ő is ezt akarja csinálni. Azért is örülök, hogy nem orvos lett, mert így nem kell a hasonlítgatástól szenvednie folyton. A fiam egy hihetetlenül tehetséges ember, zseniális érzéke van ahhoz, amit csinál, a kreativitását biztosan az édesanyjától örökölte. Örülök, hogy nem kell együtt élnie azzal a teherrel a szakmájában, hogy ő a Zachernek a fia...

Számtalan előadást tart, gyakran hívják meg szakértőként, és egyetemen is oktat. Az orvoslás mellett a tanítást is életcéljának tekinti?

A toxikológia régen is egy sötét terület volt, mindig a tankönyvek végén szerepelt, az orvosin gyakran maguk a vizsgáztatók is inkább új tételt húzattak a vizsgázóval, mert nem igazán értettek hozzá. Szóval az egyetemen én is bele tudnék kérdezni olyasmibe, amivel bele tudnám zavarni a hallgatót a témába, de nem ez a célom, hanem az, hogy egy olyan gondolkodásmódot adjak át neki, amivel megtanulja azokat a technikákat, amivel egy adott szituációban esélye lesz a túlélésre a betegnek. Persze ehhez szükséges a tárgyi tudás is, épp ezért támogatom a modern megoldásokat. Azt gondolom, bizonyos információkat felesleges bemagolni, hiszen már rengeteg rendszert fejlesztettek, ami akár a laboreredmények alapján megmutatja, milyen kezelésre lehet szükség. Az én generációm számára ez nem volt elérhető korábban, ezért sokan gyanakvóak, és ugyan nyilván nem helyettesíti az orvosi tanulmányokat, de a döntéstámogató algoritmusok, és az, hogy ehhez elég akár csak a mobiljukba beütni néhány adatot, nagy segítséget jelenthet. Akkor miért ne használnánk?

A könyveit inkább a szakmának, vagy az átlagolvasóknak szánta?

A szakmának is írtam, de ezek nem szakmai könyvek, hanem a valóságról szólnak. A COVID-járvány miatt már érik bennem a következő könyv, mert annyira veszélyesnek tartom a vírustagadók szónoklatait, hogy rengeteg gondolatom van ezzel kapcsolatban. Épp ezért minden fórumon elmondom a véleményem, már csak azért is, mert a rohammentőn mindennap testközelből látom, hogy itt emberéletek múlhatnak az intézkedéseken.
Jó lenne határozottabban fellépni bizonyos esetekben, hiszen a fenébe is! Itt emberek halnak meg, és messze nem járunk a járvány csúcsán.

De nemcsak erről szólna a könyv. Talán megírnám a Honvéd Kórház igaz történetét is.

És mi a célja az új könyvvel? Hogy „átmenjen az üzenet”?

Azt gondolom, hogy csak az a fontos. Mert jó, ha az ember tud valami olyat adni az embereknek, ami időnként szórakoztató, de néha tanulság is van benne...