Szimpatika – Most aztán tényleg!

Mártikát azért kell vigasztalni, mert úgy döntött, hogy végleg szakít a barátjával, akivel öt éve nem bír szakítani, holott öt éve minden áldott nyáron megpróbálkozik vele, el is határozza szépen mindig, hogy na, most már tényleg végleg szakít, és szakít is, és tényleg nagyon végleg. Mi igazán nem akarnánk beleszólni, hogy Márti kivel éljen és kivel ne, abba pedig főleg nem, hogy kivel szakítson és kivel ne, de abban mindenesetre egyetértünk, hogy a barátnők dolga, hogy egymásnak adjanak igazat.

Márti szakításainak már jól bejáratott forgatókönyve van. Általában augusztus táján szokott elkezdődni egy pénteki összejövetelen, amikor Márti mintha kevésbé lenne jelen, elrévedezik, távolba mélyed, majd sóhajt egy keserveset. Na, és ez az a pont, amikor tudjuk, elkezdődött. A sóhaj után ugyanis már meg se kell kérdeznünk, mi a baj, feljajdul magától, és annyit mond: Nehogy azt gondoljátok, hogy Tomi meg én boldogok vagyunk. Na, és ekkor jön az, hogy mi kerekre nyitjuk a szemünket, és így hüledezünk: Neee! Tényleg? De hát miért???

Itt egy kicsit csalunk, mert pontosan tudjuk, hogy miért, hát azért, mert Tomi már rég észre se veszi, ha Mártinak új a haja, nem segít a háztartásban, nem akarja Mártit feleségül venni, még csak utazni se viszi el a nyáron, és nincs az egész kapcsolatnak semmi perspektívája.

Szóval ezt mi már mind tudjuk, de hagyjuk, hogy Márti tételesen szépen felsorolja, majd kimondja a végső ítéletet, hogy kész, vége, de most már tényleg. Erre mi belül egy jó nagyot ásítunk, de csak belül, kívül még mindig részvétteli arccal bámuljuk Mártit, és arra biztatjuk, hogy ne hamarkodjon el egy ilyen fontos döntést, hisz végül is egy… két… három… négy…, vagyis immár öt éve tart ez a kapcsolat, és egy olyat nem rúg fel az ember csak úgy. É s hátradőlünk, mert itt jön a második felvonás, mikor is Márti, mintha távoli hangot hallana, előbb elnémul, majd sóhajt egy újabb retteneteset, és azt mondja: Azért ne gondoljátok, hogy minden olyan borzasztó volt Tomival. És akkor mi kerekre nyitjuk a szemünket, és így csodálkozunk: Neee! Tényleg?

Itt is egy kicsit csalunk, mert pontosan tudjuk, hogy Tomi nem borzasztó, hiszen kedves, érzékeny, a szíve mélyén nagyon is szereti Mártit, és igaz, hogy nyaralni nem viszi, de síelni igen, ráadásul irtó cukin tudja utánozni a szerelmes ló nyihogását. Szóval ezt is mind tudjuk, de tételenként együtt örülünk Mártival, hogy ez a Tomi milyen egy drága, és helyeslünk.

És aztán jön a harmadik sóhaj, miután Márti a térdére csap, felpattan, hogy na, most már tényleg elég, mert hiába tud ILYEN is lenni a Tomi, ha amúgy OLYAN, és ha ennyi év alatt nem hagyta abba, hogy OLYAN, akkor már sose lesz csak ILYEN, és akkor minek pazarolná rá tovább az időt, hisz ő se lesz fiatalabb. Na, ekkor mi egyhangúlag kifogyunk az érvekből, és (látszólag megadón) egyetértünk Mártival, hogy tényleg ki kell rúgni az ilyet. Vagyis az olyat.

És ekkor Szaki általában fel szokott tápászkodni, hogy betegyen egy jó kis pörgős zenét, mert a Márti hajlamos mély melankóliába zuhanni minden alkalommal, amikor meghozza ezt a döntést, a Spirike meg kiszalad papírzsepiért, mert mi van, ha a pörgős zene ellenére is melankóliába zuhan a Márti, mi több, zokogni kezd.

De ezzel még nincs vége, mert itt kezdődik a negyedik felvonás, amikor Márti visszazuhan a fotelba, mintegy új és egyben utolsó esélyt adva a dolog átgondolásának, és sorra kikérdez mindannyiunkat egyenként, hogy mit csinálnánk a helyében, tényleg mi is szakítanánk-e a Tomival, mert hát azért gondoljunk csak bele, öt év mégis csak öt év. És nem elégszik ám meg egy igennel vagy nemmel, a véleményünket alá kell támasztani, meg kell indokolni, példákat kell felhozni pro és kontra a közös múltjukból, valamint jövőképet is kell festeni, hogy mi lesz Márti sorsa, ha szingli lesz, jut-e még neki valaha szerelem, vagy legalább egy olyan pasi, aki megbízható, és nyaralni viszi az embert. És ha mindannyian végigsoroltuk az érveket, átszíneztük a borongós múltat, és megfestettük a fényes jövőt, Márti szipogva bólogat, majd taxit rendel, hogy hazarohanva Tomihoz a tettek véres mezejére lépjen.

Mi pedig néma csöndben bámuljuk a telefon kijelzőjét, hogy mikor hív már a Márti, és jelenti be, hogy na, most aztán tényleg, de komolyan és végleg szakított a Tomival. És amikor már négy órája várunk, és a telefon néma, akkor elmosolyodunk, hogy milyen szép is az élet, és a legeslegszebb benne a szerelem, és elégedetten megállapítjuk, hogy idén is sikerült ezt a bolond szakítgatós, hisztis, dilis Mártit jobb belátásra bírnunk.