Négy év se telt el, hogy kéz a kézben elhagyták a falut, Tibor öreganyja az öklét rázta, hogy legyen átkozott az unokája, aki cserbenhagyja a véreit, aki otthagyja a feleségét egy másik nőért. Az asszonya is kiszaladt még utánuk, ne menj el, Tibi, a ruhája ujjába törölgette az orrát és bőgött, mint az ellő szamár. De ők csak mentek, mentek a színes álom felé kéz a kézben, hogy Budapesten várja őket a boldogság, az aranyélet.
Jött két év, szerelem, kétségbeesés és izzasztó munka, hogy meglegyen minden, fedél a fejük fölé meg a betevő, de a szerencse valahogy a faluban maradt, nem akart összeállni semmi, Tibi meg folyton eltűnt, hol a kocsmában volt, hol meg csak úgy. Aztán egyre bolondabb is lett a Tibi, hogy neki ne mondja meg senki, hogy mit kéne meg hogyan, és durva is lett, el-eljárt a keze, még terhesen is megütötte Julit, nekiszédült a falnak. Mikor a baba megszületett, ki kellett menniük a szobából, ahol addig laktak, az ismerős, aki bérbe adta, a gyerekbőgést nem bírta. Juli anyaotthonba, Tibi ki tudja hova, szanaszét lettek. Csak ideig-óráig, mondta a Tibi, keres másik szobát, úgy éljen. Aztán eltűnt. Mondták, hogy egy szőkével lődörög, bögyös-faros, nála is lakik. Egyszer felbukkant még, eljött a szuterénbe ordítozni, hogy neki a gyerekhez joga van, dőlt belőle a piaszag, csapkodta az ajtót, fenyegette a Julit, ha nem ad pénzt, eltöri a karját, a gyerek sikított, Juli reszketett, a szomszédok rázártak a rácsos ajtókra. Egy hétig csak este járt ki a lakásból, ne lássák a foltokat az arcán.
Na és akkor, nincsen abban semmi, más nő is maradt már egyedül, majd csak kimászik ebből a nyomorból egyszer, felköltözik az emeletre, lesz fürdőszoba meg szivárványt szóró csillár. Talán egy fenyőágat tudna szerezni valahonnan, köt rá ezüstpapírból kivágott szívet meg csillagot, gyertyát is gyújthat, legyen egy kis fény a kicsinek, csillogás. Ajándékra is jutott volna talán, ha nem sürgetne a villanyszámla, ha azt is kikapcsolják, főzni se tud, vizet forralni se. Hároméves gyerek, mit tud az még az ajándékról, majd azt mondja, azt a nyuszi hozza tavasszal, a Jézus meg a csillogást. Süt pár palacsintát, eléneklik a Három királyokat, elmondják a Miatyánkot, jó lesz. Mi van abban, ha nincs nagy karácsony, csak a villanyt ki ne kapcsolják.
Összerezzent, amikor a bekopogtak. Lejjebb csúszott a széken, mintha elbújhatna. Talán a villanyszámlás, talán a Tibi, vagy az ördög maga. Aztán megint kopogtak. Szelíden, de megint. Aztán egy hang, halkan, kedvesen, hogy Julika. Az ajtóban három asszony állt, puccos ruhában, frizurásan, rúzsos mosollyal. Papucsban, mert csak leszaladtak az emeletről, bejöhetnek-e egy percre. Juli félreállt, ki ő, hogy bármit is megtilthatna nekik. Végigfutott a szemük a kopár szegénységen. Na és, nincsen abban semmi, más is lehet szegény. Hoztunk valamit, Julika, mondták. És egy borítékot tettek az asztalra. A lakók adták össze, egy kis segítség karácsony előtt. Nem nagy összeg, tizennyolcezer forint. A kicsinek, tette hozzá az, amelyik leghosszabban nézett a szemébe. Kis műanyagfa is lett, meg díszek. Egy nagy marék szaloncukor. Szalmából font Betlehem bárányokkal, meg a három királyok.
„…Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt,
oltalmazom, mert ismeri nevemet.
Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban,
kiragadom onnan, és megdicsőítem őt.
Megelégítem hosszú élettel,
gyönyörködhet szabadításomban.”
(Zsoltárok, 91)
