Na, örülsz?

Fogalmam sem volt, milyen multikütyüről beszél. Bennem csak az maradt meg, hogy a tízéves lánykája, meg hogy örülne. Tényleg annak örülne? Ezt már a körúton kérdeztem meg igen bátortalanul, miközben a szuperfunkciós nagyon menő tárgyak üzlete felé ügettünk leizzadva. – Tényleg! – vágta rá. Mert ha nem tudnám, a tízévesek között, csak akinek ilyen kütyüje van, az lehet valaki. Vagyis pénzért veszünk presztízst, elismerést, ígéretet, hogy ne mondjam, emberi kapcsolatokat.

Na, ez így mégsem igaz, mert van a családunkban egy mindenki nagymamája, vagy dédnagymamája, vagy már senki se tudja, pontosan kije, a Pipi néni, aki minden karácsony előtt a botjával ütve a taktust, kifejti, hogy őrá ne költsünk, mert ő semmi mást nem akar tőlünk karácsonyra, csak egy kis törődést. És ettől mindünket pont lever a víz. Mert Pipi néni ezt a törődést szó szerint érti, vagyis valahogy úgy, hogy légyszi, törjük már össze kezünket-lábunkat, pofánkat, és ő majd akkor talán megelégszik. De szerintem akkor se elégedne meg, mert neki soha, semmi se elég jó. Az igazán jó az volna neki, ha mi, ripityára zúzva magunkat, fuldokolnánk a bűntudatban, amiért ő a régmúltban, a közelmúltban és a jelenben, meg persze a közeli és távoli jövőben mindörökre boldogtalan volt és lesz. De Pipi néni rokon, hát muszáj szeretni, így ha nem is törődünk össze, kap tőlünk jó sok melegséget, még több pénzből, például vízmelegítőt, ágymelegítőt és bolyhos melegítőt, mert olyan jó volna, ha örülne.

Amúgy erről az „örülünk, nem örülünk” őrületről eszembe jutott egy régi karácsony, az első szerelmem, meg a halál ciki ajándéka. Utólag inkább azt mondanám, az én halál ciki ajándékom. Mindegy, úgy volt ciki az egész, ahogy volt.
Szóval eljött a huszonötödike délután, amikor végre átjöhetett. Anyám bejglivel kínálgatta, már ez is gáz volt, mert amikor kettesben végre megcsókolt volna, megláttam, hogy tiszta mák a foga. A szobámban gyújtottunk gyertyát, mert a nappaliban, ahol a fa volt, a felmenőim gyülekeztek, ráadásul több ágon. Szóval a szívem majd kiugrott, hogy mit fog adni, ugyanis a barátnőm egy ezüstgyűrűt kapott a fiújától karira, zöld kővel. És mindenki tudja, hogy aki gyűrűs, az már valaki.

Végre átnyújtotta az ajándékomat. Egy kis papírtekercset kunkori piros szalaggal átkötve, a szalagon csüngött egy angyal meg egy szaloncukor. Az angyal amúgy eléggé tetszett. Kibontottam a tekercset. Egy rajz volt. Ő rajzolta színes zsírkrétával. A ronda kockaházunk volt rajta a sötét csillagos ég alatt. Hold is volt, meg a kopasz fa. És ki lehetett számolni, hogy az elsőn balról a harmadik ablak az én szobámé, és pont ott égett a villany. De arra az esetre, ha mégse tudtam volna kiszámolni, volt egy nyíl is, és mellé volt írva, hogy ez a te szobád, meg szívecske. És ennyi.
Na, akkor veszett ki a szívemből végleg és visszacsinálhatatlanul a szerelem őiránta, de olyannyira, hogy már sajnáltam is átadni az én ajándékomat, amit legalább hatszázért vettem a zsebpénzemből, és különben is tök cuki volt. Egy maroknyi kis vicces, sárga plüsst. Nagyon vicces volt, tényleg, mert körberöhögte a saját fejét, miközben oldalt picit kilógott a piros nyelve.
A szerelmem (immár ex) észrevette, hogy az általam adományozott plüss nagyobb hatással van rám, mint az ő műve, és a sírással küzdve elmondta, hogy amúgy négy éjszakát töltött titokban a rohadt hidegben az ablakom alatt, mire ezt a teljesen léptékarányos képet megrajzolta a házról, és az sem érdekelte, hogy a keze gémberedik, a lába lefagy, és hogy hazaérve a faterja folyton felpofozza. És utána még elsuttogta, hogy szeret. És hogy örökre, meg hogy boldog karácsonyt. (És kivillant a mákos foga.)
Én nem mondtam semmit. Csak szorongattam a sárga plüsst, amit végül nálunk felejtett, amikor nagyon megbántva elviharzott.

Nem tudom már, hol lehet az a rajz. De tessék, a plüss itt van a kezemben, és nulla-huszonnégyben vigyorog ma is. Megfelelési kényszer, vagy mi. Akkor is röhög, ha nincs kedve, ha a sarokba dobják, ha rálépnek. Így lett rávarrva a szája. Ha az első szerelmem akkor magával vitte volna, és a Rex nevű kutyája ráakad, fel-le vonszolta volna a nagy pofájában, aztán úgy megrázza, hogy leszakadt volna a karja, felfeslett volna a pink pulcsija, amire az van hímezve, hogy BE HAPPY. Jól megérdemelte volna.

Orsi nevű barátnőm felhívott, hogy menjek már el vele shoppingolni, mert én biztos értek ahhoz a méregdrága, nagyon menő szuperfunkciós telekommunikációs multikütyühöz, aminek a tízéves lánykája örülne a fa alatt.