Szublimált szadista

Mit értünk agresszió alatt?

Az agresszió az élőlények alapvető tulajdonságai közé tartozik, és életfenntartó funkciót tölt be. Az állatvilágban a fajfenntartást és a védekezést szolgálja, az állat ezen túlmenően többnyire nem is agresszív. Ami az emberi agressziót illeti, annak biológiai funkciója minimálisra csökkent. Az agresszió kezelését optimális esetben szocializációnk alatt sajátítjuk el. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az agresszió önmagában nem jelent feltétlenül negatív dolgot, vagyis nem azonos azzal, hogy bántjuk a másikat. Betölt ugyanis egy pozitív funkciót is: fenntartja az egyensúlyt.

Mi okozza az agressziót?

Legfőképpen a frusztráció vezet agresszióhoz. Frusztrálttá akkor válik valaki, amikor valamely szükségletében átmenetileg vagy tartósan korlátozzák. Ez az emberi lélek működési rendje szerint agresszív reakciókat vált ki. Így például gyerekeknél tipikusan a szeretet, a gondozás hiánya vezet erőszakos magatartáshoz, hiszen e két dolog a gyerek alapvető szükséglete. Ez az erőszakos magatartás nem is feltétlenül a keletkezési helyén jelentkezik, hanem más területen.

Vagyis ha a gyerekkel a szülei nem törődnek, akkor az óvodában, iskolában válhat agresszívvá?

A szó szoros értelmében véve ez is ide tartozik, igen. Én azonban most elsősorban nem is erre céloztam, hanem arra, hogy az agresszió más területre transzponálódik, áttételes formában jelenik meg. Tipikus példa erre az esti lefekvés elutasításából származó hiszti- és dühroham sok gyereknél. Rengetegen nem hajlandók lepihenni, felugrálnak, csapkodnak. Akár ez is a gyerekben felgyülemlett agresszió egyik megjelenési formája lehet.

Gyakran hallani, hogy milyen agresszív a mai világ, mennyivel agresszívabbak az emberek, mint 20, 30, 50, 100 évvel ezelőtt. Igaz-e ez, vagy csak jobban a szemünk előtt vannak az agresszív megnyilvánulások a tömegkommunikáció fejlődése miatt? Vagy valóban változtunk?

Előre leszögezem: a kollégáim többségével ellentétben én különvéleményt képviselek ebben a kérdésben, egyfajta „eretnek” álláspontom van. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy az embereknek csak a világa, a környezete változott meg, maga az ember természete azonban az elmúlt hétezer év során változatlan maradt.

Lehet, hogy azelőtt is változatlan volt, de vegyük most alapul az írásbeliség kezdeteit. Az autentikus források, könyvek, szövegek mind-mind azt bizonyítják, hogy az agresszió a történelem kezdetei óta jelen van az emberi társadalmakban. Az agresszió kezelési formái azonban megváltoztak és folyamatos változásban is vannak.

Ez mit jelent?

Az ember hierarchikus társadalomban él, amiben mintegy kódolva van az agresszió is. Mi, pszichológusok úgy mondjuk ezt, hogy az ember státuskereső lény. Vagyis ha szociológiai értelemben véve „nyílt terepre” helyezünk egy strukturálatlan közösséget, az azonnal elkezdi kialakítani a maga belső hierarchiáját. Ez etológiai szükségszerűség, és szükségszerűen agresszióval jár. Az azonban nem mindegy, hogy nyílt vagy szimbolikus ez az agresszió. Az embernél rengeteg szimbolikus változat létezik, az agresszió nem feltétlenül ölt manifeszt formát. Ilyen szimbolikus formák a verbális vagy metakommunikációs változatok. Mindennek az az oka, hogy a szocializáció során a társadalom bizonyos kanalizálási formákat igyekszik kialakítani az agressziónak, azaz bizonyos csatornákat létrehozni annak. Itt említhetjük meg például az erőszakszervezetekhez való csatlakozást is, mint az elfojtott agresszió szociálisan elfogadott formáját.

Ez mit jelent? Hogy aki rendőrnek áll, az a saját agresszióját akarja levezetni ezzel?

Nem, semmiképpen sem! Szerintem ilyen megállapításokat egyébként is csak a konkrét helyzet konkrét elemzése alapján lehet csak tenni. Egyszerűen annyiról van szó, hogy maga a társadalom is kínál ilyen lehetőségeket a tagjainak. Éppen ezért talán a hóhér jobb példa is a rendőrnél, bár ma már ugye elég kevés hóhérral találkozhatunk. De Szondi Lipót például egyenesen odáig ment, hogy a sebészetet is az agresszió egyfajta kiélési formájának tartotta, azt mondta, a sebész „szublimált szadista”. Ez azt jelenti, hogy az illető valamilyen energiát vagy ösztönkésztetést társadalmilag elfogadott formába tesz át.

Ezek a társadalmilag elfogadott formák is sokat változtak, igaz?

Igen. Annyi bizonyos, hogy az elsődleges nyilvánosság egyre jobban és egyre hevesebben ítéli el a nyílt agressziót. Nem állnak a rendelkezésemre statisztikák azt illetően, hogy több-e napjainkban az ilyen cselekmény, mint évtizedekkel ezelőtt, valószínűsítem, hogy statisztikailag igen. A képet azonban a nosztalgikus hiedelmek is tovább torzítják: „bezzeg az én időmben”, „ezek a mai fiatalok”, és így tovább… Meggyőződésem, hogy 1250-ben is azt mondták az idősebbek, hogy 1200-ban még mennyire más volt a világ. Ma pedig elég furcsán néznénk arra, aki azt mondaná, hogy 1250-ben gyökeresen más állapotok uralkodtak, mint 1200-ban. Maradjunk tehát annyiban, hogy az agressziónak történelmi szinten a megjelenési formája, illetve a társadalom hozzá való viszonya változott. Nekem legalábbis ez a véleményem, de mint mondtam, számos jeles kollégám más állásponton van a témával kapcsolatban.

Annyit még fontosnak tartok hozzátenni az agresszió kérdéséhez, hogy aki szocializációja során nem tanulja meg adekvát módon megjeleníteni agresszív késztetéseit, annál az agresszió – mint energiaszerű jelenség – más csatornát keres magának. Ez többnyire autoagresszió, vagyis önmagára irányuló agresszió. Ez a gyakorlatban ritkán öngyilkossági késztetéseket, jóval gyakrabban úgynevezett pszichoszomatikus megbetegedéseket jelent. Utóbbiak olyan testi tünetekben megjelenő problémák, melyeknek vagy nincs szervi megalapozottságuk – így például szívpanaszok, fejfájás és hasonlók –, vagy a szervi elváltozások másodlagosan jönnek létre. Ilyen például a gyomorfekély.

forrás: www.mypin.hu