Presl Ottokár a fogát se mosta meg, a reggelivel sem törődött, frissen nőtt pattanásait sem igyekezett eltüntetni, csakis ezt a hét gyönyörű szót ízlelgette, és eközben tucatnyi különleges nevű híres ember villant eszébe, akikkel percről percre erősebben látta azonos sorsúnak magát.
Minél tovább időzött a gondolatnál, annál több igazolást talált arra, hogy a tézis minden kétséget kizáróan igaz, hiszen ki válhatna híresebbé és különlegesebbé, ha nem az, akit Pelus Ottókának csúfolnak a gimnáziumban, és akiről a Kiss Teca házibuliján lerántották a gatyát mindenki szeme láttára, hogy megnézzék, van-e alatta pelenka. Ha az embert ártatlanul megkülönböztetik és kiközösítik – merengett Presl Ottokár már a hetes buszon –, kitaszítottságát előbb-utóbb művészetté fejleszti, mely beragyogja a világot.
Még le se ment a nap, és Presl Ottokár egészen biztos volt abban, hogy így vagy úgy nagy sorsra hivatott, és hamarosan elképesztően különleges emberré válik, hacsak nem az máris.
Aztán rádöbbent, az írás az, amivel ki tudná fejezni magát, ezért két hónapig a tájékára sem ment az iskolának, hanem a Keleti pályaudvari aluljáró koszos lépcsőjére költözött, ahol gubbasztva körmölt egy nagy spirálfüzetbe, melynek első négy oldalán a körbe írt négyzet szerkesztési módja volt felejtve. Presl Ottokár ebben az időszakban csak aludni járt haza, nappal körmölt példás szorgalommal, míg meg nem született a mű. Szívdobogva kanyarította a lap aljára, hogy vége, meg hogy írta: Presl Ottokár, és olyan öröm szállta meg, hogy keblére tudta volna ölelni az egész világot, sőt, még a közelében tanyázó csövest is.
– Írtam egy regényt – szólt Presl Ottokár a borostás alakhoz, az meg nagyot bólintott (mert ahhoz, hogy megszólaljon, ki kellett volna venni a szájából a cigarettacsikket, amit napok óta rágcsált), aztán lapátkezével jelezte, hogy halljuk, olvassa föl. A felolvasás két óra húsz percet vett igénybe, eközben a fedélnélküli többször is elbóbiskolt, ilyenkor Presl Ottokár szemrehányóan meglökdöste. Amikor kimondta, hogy vége, Presl Ottokár hatalmasat sóhajtott és becsukta a füzetet, aztán szorongással vegyes reménykedéssel a tata szemébe bámult.
A hajléktalan, akiről időközben kiderült, hogy Kovács Jánosnak hívják, összeráncolta a homlokát, jelezvén, hogy igen erősen elgondolkodott az írás milyensége felől, aztán óvatosan kioperálta szájából a beleragadt csikket, és így szólt:
– Szar.
Hogyan is érthetné meg egy különleges ember írását valaki, akit Kovács Jánosnak hívnak, vigasztalta magát Presl Ottokár, és soha többé nem ment a Baross tér közelébe. A következő években megpróbálkozott a szobrászattal, de hamar ráunt, mert nagyon utálta, hogy csupa trutymó a keze; meg a dalszerzéssel is, de abban sem talált örömöt a kottaolvasás bonyolultsága miatt.
Presl Ottokár a harmincas évei közepén járt, mire végképp elveszítette különlegességébe – és az életbe – vetett hitét. Az öngyilkosságot az éjszaka közepén eszelte ki egy üveg kövidinka társaságában, a végrehajtást pedig másnapra tervezte, mert fényes nappal, mindenki szeme láttára akarta levetni magát a Parlament kupolájáról. Egyelőre nem tudta pontosan, hogy fog felmászni oda, mert mindig ügyetlen volt tornából, de érezte, csakis ily módon teheti mégis művészien egyedivé a sorsát. Szinte már látta a színes újságok címlapján a nagybetűs hírt: Presl Ottokár, tragikus sorsú fiatalember igen különleges módját választotta élete befejezésének...
Másnap sokáig aludt, aztán felkerekedett. A pesti rakparton ballagott lógó orral a végzete felé, amikor egy bátortalan női hang megszólította. Vékonyka kis nő volt, alakját nagy, kék stólába bugyolálta, de a szeme annál jobban csillogott, ahogy Presl Ottokár arcába nézett.
– Pelus, hát nem ismersz meg?
Hősünk agyában szélviharként sepert végig a sok régi lány arca, akik még Pelusnak ismerték, és akik előtt akkoriban annyiszor megszégyenült.
– Én vagyok az, a Shwertheimmertein Anasztázia a nyolcadik dé-ből! Emlékszel, mennyit csúfoltak minket a nevünk miatt?
És akkor Presl Ottokár tekintete egy pillanatra elködösült, s miközben Anasztázia kék stóláját végigsimogatta, arra gondolt, még sose látott ilyen furcsa ragyogású, egyedülállóan kedves szemeket.
Igazán különleges lehet az a férfi, akit ez a nő maga mellé választ!
