Az előbb még ott álltak a felvágottas pultnál, a férj meg a feleség. A férfi a szalonnákat bámulta, szája lebiggyedt, szeme összeszűkült, mert nem látott már jól a szemüvege nélkül, a nő meg a pulykasonkát fikszírozta, a csirkemellet aszpikban.
A pultosnő megkérdezte, mit adhat. A nő a szájába kapta az ujját, mint mindig, ha döntenie kellett. Mi tagadás, fontos döntés ez, mit vegyenek a szendvicsbe, ami eláll a kocsiban, hőségben.
Füstölt szalonnát. Ezt mondta volna a férfi.
– Nem is tudom – nézett az asszony a pultos nőre. – Segítsen, kérem, mi a legfrissebb, ami eláll hat-nyolc órán át, negyven fokban a kocsiban.
– Hová utaznak? – kérdezte az eladó, és kicsit kékebb lett a szeme.
A nő belenézett az arcába. Fura látvány egy lenyalt hajú, kissé túlsúlyos közértes, amint az utazás szót hallva mosoly terül szét fásult arcán, és megcsillan a szeme. Kedves a nevetése, a foga is milyen helyes, csupa kis fehér gyöngy, nem is lehet öreg, tán még huszonnyolc sincs, ha kicsit adna magára, csinos is lehetne.
– A tengerhez – felelte a nő.
– A tengerhez! – A pultos lehunyta a szemét, és sóhajtott. – Jaj, a tenger! Melyik tenger?
– Az Adria.
Na, erre megint sóhajtozott. Szinte látszott, ahogy váratlanul kireppen a pult mögül, rózsaszín paplanfelhőkön a nagy víz fölé száll, ott leereszkedik a sötét kékségbe, hullámok csapkodják a mellét, az arcát, ő meg csak kacag önfeledten, belenéz a mélybe, lelát egészen a fenékig, a szurokfekete kagylókig, puhán lép, meg ne sértsék a lábát, elfekszik a vízen.
– Szendvicsbe kellene.
– Paprikás szalámit vigyenek. Az a legjobb.
Szeletel és mosolyog.
A nő is mosolyog, ránéz a férjére, az is mintha kicsit megenyhült volna, pedig folyton csak morog mostanában. Egy órája is, hogy összevesztek valami semmiségen, hogy fel van-e fújva a pótkerék a kocsiban, meg hogy van-e háromszög, és hogy mindez kinek a dolga, meg hogy ez az egész utazás is csak egy nagy nyűg, nem hiányzik senkinek az a sok kilométer, aztán a zűrök a szállással, a dögmeleg, a sok hűhó meg kidobott pénz egy nyamvadt hétért…
Szörnyű, hogy folyton ilyen szigorú a szeme. Legörbül a szája. Amikor megismerkedtek, a nő reggeltől estig azon volt, hogy megnevettesse. Ha nem volt jobb ötlete, a mutatóujjával lyukat fúrt az arcán a borostás gödörbe, ami csak akkor gödör, ha nevet. A férfi szépen megtanulta, hogy ilyenkor mosolyognia kell, de legalább vicsorogni, hogy a gödör megjelenjen. Akkor még egyfolytában nevettetni akarta. Pedig talán pont azért szeretett bele, mert morcos.
– Még soha nem voltam a tengeren – sóhajtotta az eladó. A pultra tette a becsomagolt, vonalkódozott paprikás szalámit. – Kicsit több lett, nem baj?
– Nem baj – morogta a férfi, és próbált rámosolyogni.
A pultos nő visszamosolygott. Ott álltak az asszony orra előtt, a férj meg az a nő, és bűbájosan mosolyogtak egymásra.
– Ígérjenek meg valamit – nézett az eladónő a férj szemébe. – Csobbanjanak egyet helyettem is.
– Csobbanunk – vágta rá a feleség, és a paprikás szalámit a bevásárló kocsiba dobta.
– Csobbanunk – mondta a férj is. Aztán még integetett is.
A paprikás szalámit vajazott zsemlék közé adagolták. Mind elfogytak az úton. A tenger sötétkék volt, hanyatt dőltek, a hatalmas víz szelíden a hátuk alá gurult és felemelte őket. Széttárták az ujjaikat, a karjaikat, a lelküket, még a hajuk is szétterült a vízen. Így lebegtek a nagy fényben.
– Ma csobbantam helyette – mondta az ötödik napon a férfi, és magához szorította a feleségét.
– Mit csináltál? Ki helyett?
– Tudod! – felelte a férj. – A paprikás szalámi…
Aztán nevettek.
A visszaútra nem csomagoltak semmit. Majd esznek valamit a sztráda mentén, ahol tudnak.
