Palya Bea: Csak azt szabad csinálni, ami igaz és őszinte
Módosítva: 6/23/2017 Szerző: Kalmár András 9 perc
Hogyan segít a félelmek legyőzésében a zene? Mit jelent egy népdal egy kamasznak? Miért fontos mozgásban tartani az életünket? Ezekeről, és még sok minden másról is beszélgettünk Palya Beával. A júniusi Szimpatika magazinban megjelent interjú már honlapunkon is olvasható.
Bagon nőttél fel, vidéki kislány vagy, mégis az az érzésem, hogy te kozmopolitának születtél... hogy lehet ez?
Őszintén: fogalmam sincs. Ez a legpontosabb válaszom arra, hogy mi vezetett ide. De ötletem azért van: a családomban generációk óta gyűlt a zene iránti szeretet.
Mindenki zenész volt?
Egyáltalán nem, a muzsika főként a két nagyapámhoz kötődik. Az anyai nagyapám nagybőgőn játszott, amikor épp nem a határban kapálta a kukoricát. Az apai nagyapám pedig, aki a bagi ágat képviseli, a helyi színjátszó csoportban volt zenetudó. Játszott hegedűn, citerán, mandolinon. A szüleim nagyon szerettek énekelni meg zenélni, de én egy paraszti családból jövök, ott soha nem gondoltunk arra, hogy a zene szakma is lehet. Vagy ha a szüleim gondoltak is rá, akkor az inkább félelmet keltett, és ezzel a pályám első felében elég komolyan meg is kellett küzdenem.
De aztán egyetemre is jártál. Az azért megnyugtatta őket egy kicsit?
Persze okos és jó kislány voltam, az Apáczai Csere János Gimnáziumba jártam, aztán elvégeztem az ELTE-t. De azért az egyetemi, sőt, már a gimnáziumi évek alatt is ott volt a népzene és a néptánc az életemben, ami mindenen átsegített. Már Bagon is énekeltem és táncoltam, a Muharay együttesben, és miután feljöttem Pestre, kb. fél év múlva elmentem a Bartók Táncegyüttesbe. Ez egy faluról városba kerülő, komplexusos kislánynak nagyon sok biztonságot adott, hiszen minden többlettudásom az ének és a tánc területén volt. Aztán találtam közösségeket, amik befogadtak, és fokozatosan rájöttem, hogy mi az én önkifejezési módom. Azt is mondhatnám, hogy kamaszkorom háborgó tengerén számomra életmentő volt a Bartók Táncegyüttes.
Ekkor kerültél sínre? Ez jelentette a legnagyobb mérföldkövet?
Tulajdonképpen már hétévesen elindultam a saját, zenéből és táncból kikövezett utamon. Ambiciózus kislány voltam, ahogy egyszer az énektanárom mondta, és édesanyám is érezte, hogy valami mocorog bennem. A Muharayban az volt a fantasztikus, hogy utazhattak a gyerekek, felléphettek, megismerték a színpadi jelenlétet. Az alapokat ott tanultam meg. Ráadásul szoros kötelékek alakultak ki a gyerekek között, összehozott minket, hogy egy célért dolgozunk. Jó emberekből is rengeteget kaptam Bagon: Széphalminé Igló Évát, Széphalmi Zoltánt, a folkvilág nagy sztárjait, a zenetanárunk pedig Rónai Lajos volt, aki elküldött a népdalénekesi versenyekre. Odaadta a kazettát, hogy tanuljak, de nekünk akkor még nem volt otthon kazettás magnónk. Csak egy hét után mertem elmondani, hogy nem tudom meghallgatni, akkor odaadta a magnóját is. Kézhez kaptam Simon Ferenc Józsefné Fazekas Ilona hangját, és ez meg is határozta a kezdeti lépéseket. Én azt hallgattam ronggyá...
Rádiótok, tévétek sem volt?
De igen, és én is lelkesen hallgattam Whitney Houstont vagy Michael Jacksont, ők hatalmas énekesek, akiket gyakran „kagylóztam”, vagyis próbáltam megtanulni a szövegeiket. De az igazi újdonságot a magnó hozta el, mert végre vissza lehetett játszani a számokat. Innentől kezdve nagyon különleges viszonyba kerültem Ilona nénivel és az „Én felkelék jó reggel hajnalba” kezdetű dallal, ezen tanultam énekelni. Sok nagy felvételt köszönhetünk neki, és az én életemet abszolút kitöltötte az, hogy meghallgattam a dalait, megtanultam, aztán elénekeltem. Olyan volt, mint egy mester és tanítványa viszony. Ő mindennap ott volt velem.
Gondolkodtál azon valaha, hogy miért szeretted meg ennyire az éneklést?
Kutatások bizonyítják, hogy amikor énekelünk, akkor nem félünk. Ha rezegsz fizikailag, akkor a félelem eltűnik, egyszerűen így működik az agyunk. Én erre nagyon hamar rájöttem. Kiskoromban, és még most is, sok szorongás és fájdalom van a lényem alján, és amikor énekelek, ezt egyszerűen nem érzem. Nem véletlen az sem, hogy énekelve altatunk gyereket, vagy énekelve siratunk, vigasztalunk másokat. Ez az érzelmi burok akkor is működik, ha magadnak énekelsz, és akkor is, ha másnak akarsz melegséget adni a zene segítségével. Szóval amikor ezt felfedeztem, elkezdtem magamat vigasztalni. A bennem forrongó, lávaszerű dolgokat így tudtam csitítani. Aztán később, amikor felköltöztem Pestre, megtapasztaltam azt is, hogy a népzenének olyan hatása is van, hogy végre egyszerűen ki tudom mondani azt, ami éppen van, az emberek pedig megértik az üzenetet, és hirtelen minden könnyebb lesz. Olyan, mint amikor egy baráttal elmentek egy kávézóba, és kibeszélitek a problémáitokat. Nem változik semmi, de már pusztán attól is jobban vagy, hogy ki tudtad mondani, meg tudtad osztani a gondjaidat valakivel. Ez történik éneklés közben is, ráadásul a népzenének vannak témái, például a szerelem, ami főleg kamaszkorban nagyon érzékenyen érinti az embert. Emlékszem, hogy az első szakításom után ültem a diósgyőri várban a Kaláka Fesztiválon, rengeteg pálinkát ittam, teleírtam húsz papírlapot széki népdalokkal – és aztán könnyebb lett. Akkor újra megtapasztaltam, hogy a lelket lehet terelgetni a dalokkal. Ez később, a dalszerzői munkám során nagyon fontos volt, csak egy idő után szűk lett a népzenei keret, mert azt éreztem, hogy azt kell énekelnem – jó cigányhoz híven –, ami igaz. Az alapvető élethelyzetek most is ugyanazok, mint régen: szeretve akarsz lenni, szeretni akarsz. Az, hogy elviszik a babádat három évre, ugyanaz, mint most távkapcsolatban élni. Érzelmileg össze lehet párosítani ezeket a helyzeteket. De nekem arra is szükségem volt, hogy ne azt énekeljem, hogy „Szánt a babám, csireg-csörög, sej-haj”, hanem azt, hogy „Minden mozdul, mégis teljes a nyugalom, utazom, nem félek, indulok már, autóval, busszal, repülőn, itt hagyok mindent már”. Szóval hogy leképezzem azt, ami velem történik. Persze ezt aztán meg kell formálni, de az én világomat formáló dolgok már nem teljesen ugyanazok, mint a falun élő nagyanyám idejében.
Ezek szerint igaz a dalodban, hogy utazás közben sem félsz? Gyerekkel sem, óceán felett sem?
Utazás közben ugyanúgy nem félek, mint éneklés közben. A három hónapos kislányom már két másik országban is járt, szóval gyerekkel sem félek az utazástól. Bennem mindig jó érzéseket generál a mozgás, akkor érzek teljes nyugalmat. Amit mi szerintem nagyon jól csinálunk a férjemmel – és a két gyerek is ebbe nő bele –, hogy folyamatosan mozgatjuk a világot magunk körül. Vagy mi megyünk, vagy hozzánk jönnek, de rengeteget utazunk óceánokon, hegyeken túl.
Sokat jársz Mexikóba, miért pont oda?
Először szerelem vitt arra. Volt egy mexikói-holland barátom, akinek nemcsak az az érdeme, hogy elvitt, hanem hogy akkor először utaztam úgy, hogy nem fellépni mentem. Korán kezdtem utazni, a Muharayval voltunk Törökországban, Csehszlovákiában, Kanadában, szóval én tizennégy éves korom előtt is rengeteg helyen jártam. De mindig fellépés miatt, tehát mindig dolgozni mentem. Ez a mexikói fiú pedig megtanított utazni csak úgy, az utazás öröméért. Ez 2005-ben volt, én pedig először azt mondtam neki, hogy én most nem utazgathatok, itt a pályám, a fellépéseim, nem fogok tudni semmit bepótolni. Annyit mondott: „Journey is good for doing nothing”. Én pedig nem értettem, miről beszél, mert nem tudtam, hogy kell a semmit csinálni. A paraszti véremmel csak azt tudtam, hogy szakadatlanul dolgozni kell, apránként, véres verejtékkel lehet összerakni mindent. Eddig az utazásig például nem tudtam, milyen jó érzés megnézni egy naplementét. Tizenkét éve ott meg is fordult valami, mert végre megtanultam, milyen az, amikor nem csak fellépés és munka van. De a mai napig gyakorolnom kell, hogy teljesen ki tudjak kapcsolni.
És hogyan próbálod gyakorolni?
Most a baba szerencsére rá is kényszerít, hogy lassítsak, de egyébként beépítettem az életembe a meditációt, a jógát, a különböző önismereti terápiákat. Szerintem nekem ez volt a hiányzó elem az életemben, bár a mai világban mindenkinek szükséges lenne megnyugodni, egyensúlyba hozni az ingereket, és figyelni az emberi kapcsolatokra, nem csak az online térben létezni. Én például elkezdtem olyan dolgok felé fordulni, amik megnyugtattak, a dalszerzés segített, de mindenfajta művészet már önmagában is terápiás, hiszen kitesz valamit a lélek túlburjánzó mondandójából, és akkor valami születik.
A népzene után te elkezdtél saját dalokat írni. Hogy kerültél kapcsolatba a világzenével?
Egyrészt volt bennem természetes kíváncsiság, már gyerekoromban is ilyen voltam, de abban, hogy ilyen messzire mentem, szerintem az is benne van, hogy olyan emberekkel találkoztam, mint Monori András, Sebő Ferenc vagy Gryllus Samu, akik más-más oldalról, de kinyitották ezt a világot. Egyébként nagy generációs különbség van a népzenészek között is, konkrétan az internet miatt. Mi még átjártunk egymáshoz Szalóki Ágival lemezeket és kazettákat cserélni, akkoriban csak gyűjtéssel lehetett megszerezni egy-egy felvételt. Ma már minden elérhető a neten. Persze idő kellett, mire az engem érdeklő dolgok is felkerültek, de például azok a szefárd dalok, amiket Franciaországban megvásároltam, most már mindenki számára elérhetőek, de akkor még lejártam értük a lábam. Szóval a társak segítségével hoztunk létre számtalan projektet, ott volt a Sebő együttes, a Folkestra, a Hólyagcirkusz, és ezek mind azért jöhettek létre, mert sok olyan emberrel találkoztam, akivel inspiráltuk egymást, és aztán elkezdtünk együtt dolgozni.
A párizsi ösztöndíjad után szólókarrierbe kezdtél. Ez tényleg ennyire éles váltás volt?
Nem, már korábban is készült és érett bennem a dolog, de ahogy korábban is mondtam, önbizalom-hiányos paraszt kislány vagyok, ezért nem hittem el, hogy ez valóra válhat. Közben forrongott bennem a vágy, már akkoriban írtam saját szövegeket, dalokat. Egyre többen mondták, hogy jó és unikális, amit csinálok, de én mindig csak azt mondtam, hogy ok, de még tanulnom kell. Végül a francia Juliette Camps kiadta az első, Ágról-ágra című lemezemet, és aztán valahogy elkezdett sűrűsödni az élet, egyre többet kérték, hogy énekeljek, és lassan én is elhittem, hogy itt van valami. A párizsi ösztöndíj arra nagyon jó volt, hogy megnézzem magam egy másik nézőpontból. Hogy vajon az, amit én tudok, érdekes lehet-e egy olyan hallgató számára, aki nem érti a szöveget, de a zenei sík meg tudja fogni. Kialakult bennem egy mondanivaló, ami magyar népzenéből, versekből, bolgár népzenéből és cigányzenéből állt össze, sőt, az első lemezemen még perzsa dal is van. Nem érdekeltek a trendek, ahogy most sem. A divattal sem tudok foglalkozni, ahogy a népzenei sztenderdekkel sem tudtam soha mit kezdeni. Túlmozgásosnak gondoltak a színpadon, mert a népzenénél az az elvárás, hogy mozdulatlanul állj a színpadon. De azért sok évbe tellett, mire annyit tanultam, és lett annyi önismeretem, hogy rájöjjek, csak azt szabad csinálni, ami igaz és őszinte. Gyakran rosszulesett, hogy kívülállónak bélyegeztek, de – talán a cigányvérem miatt – bennem volt egy nagy adag igazmondásra való hajlam, hogy azt mondjam ki, ami nekem őszintének tűnik, ahogy belőlem jön. Nyilván ehhez ki kellett alakítanom egy saját formanyelvet, és bár visszatekintve egyenesnek tűnik az idáig vezető út, sok kanyar volt benne, rengeteg magánnyal, ugyanakkor hatalmas szabadsággal.
Felléptél az athéni olimpián, és a Carnegie Hallban is. Mindig külföldről jöttek ezek a nagy megkeresések?
Az athéni olimpia esetében igen, azt egy belgiumi munkának köszönhetem. Részt vettem egy karaván-produkcióban, jártuk az országot egy trióval, és az ottani producer történetesen az athéni kulturális olimpia szervezője volt. Imádta a zenészeket, akikkel dolgozott, azt a koncertet ő szervezte le, én pedig a mai napig úgy tekintek rá, mint egy hatalmas ajándékra, amit az élettől kaptam. Életre szóló barátságok és kapcsolatok köttettek ott.
És hogyan kerültél be a Django című filmbe? Érdekelt a színészet?
Nagyon várom, hogy ezt a filmet itthon is bemutassák, Párizsban már megy a mozikban. Érdekes, hogy pont erre kérdezel rá, mert az athéni olimpia bizonyos értelemben nagyon hasonló volt a Django című film forgatási folyamatához. Kiszakadtam az itteni világból, elmentem egy másik országba, nézőpontot váltottam. Teljesen máshonnan ránéztem arra, ami én vagyok, hiszen másképp reagálnak rám Franciaországban, annak ellenére, hogy jól beszélem a nyelvet. Szóval ez is egy kiszakadás volt az itthoni pályámból, és ezt az élet hál’ istennek időről időre megadja nekem.
Ennyire szerencsésen alakult minden, vagy te kerested a lehetőséget?
Egy szalmaszálat sem tettem keresztbe ezért a szerepért, még castingon sem jártam. Egyszerűen kaptam egy emailt, hogy eljátszanám-e Django feleségét.
Mennyire kellett színésznek lenned? Vagy elég volt csak magadat adnod?
Valószínűleg ez a figura a rendező fejében nagyon hasonlított rám, de azért sokat beszélgettünk a karakterről, és olvastam is róla egy Django életrajzi könyvben. Bár nem vagyok színész, szerintem mindig félúton találkozik a színész és a szerep. Csak az okozott nehézséget, hogy franciául és szintó cigánynyelven kellett játszanom, de végül nagyon jól sikerült, megdicsértek a franciák, és a cigányok is azt mondták, hogy nem lehet észrevenni szinte semmilyen különbséget. Valamennyi akcentusom persze van, de az a figurába beleillett, neki sem volt anyanyelve a francia. Csak azt sajnáltam, hogy azért annyira nem ismerem a nyelvet, hogy tudjam, hol játszhatok például a hangsúllyal. De nagyon élveztem ezt a munkát, remélem, nem ez volt az utolsó ilyen feladatom az életben, de azért sokszor szükségem van bátorításra. Például először ezt a filmet sem akartam elvállalni.
Ki győzött meg végül?
A férjem, aki mindenben támogat. Azt mondta, jó lesz nekem ez a film, és ha úgy alakul, akár utánam is tud költözni a lányunkkal. Erre végül nem volt szükség, mert úgy jött ki a lépés, hogy tudtam ingázni. Egyébként vicces volt, amikor megkaptam a forgatókönyv első verzióját, mondtam a férjemnek, hogy van két problémás jelenet. Az egyikben szeretkezni kell. A férjem megkérdezte, hogy mi a másik, erre mondtam neki, hogy autót is kell majd vezetnem. Azt válaszolta, hogy az a nagyobb baj, mivel azt egyáltalán nem tudok. Szóval tényleg mindenben támogat, de végül egyik jelenet sem került be a filmbe.
Nemrég megszületett a második kislányod, Panni is. A nagyobbik lányod, Lili hogy viselte a kistestvér érkezését?
Leírhatatlan érzés, amikor először találkozott a két gyermekem, nagy sírás volt, de örömkönnyeket hullattunk. Azóta már túl vagyunk a nagy féltékenységi hullámokon is, szerintem nagyon hamar, néhány hét alatt Lili is elfogadta, hogy négyen vagyunk, és meg kell osztanunk az energiáinkat, így néha apa, néha anya megy vele fogat mosni, nem pedig mindketten. Nagyon jó kis csapat lettünk, és annak is örülök, hogy Lili már kicsit nagyobb, és nem él velünk teljes szimbiózisban, hanem megvan a saját maga kis ovis élete.
Most a baba miatt nyilván kevesebb fellépésed van, de azért láthat a közönség nyáron?
Egy-egy nagyobb koncertet mindenképp elvállalok. Június 11-én lesz egy számomra nagyon sokat jelentő koncert a Bazilikában, a Szent Efrém férfikar partnere leszek, akikkel tíz évvel ezelőtt már dolgoztunk együtt, de örülök, hogy most egy szakrális térben is kiengedhetjük a hangunkat. Fellépek majd az Everness Fesztiválon, lesz egy nagykoncertem a Városmajori Szabadtéri Színpadon, és persze a kapolcsi koncert is szívügyem. Aztán fellépek majd Tállyán is, amiről nekem először nem a bor, hanem Weöres Sándor Psychéje jut eszembe. A hozzá kapcsolódó, tíz évvel ezelőtt megzenésített versciklusokat most újra elénekelem majd.
Mire vagy a legbüszkébb a rengeteg sikered körül?
Nem tudom, hiszen nem mainstream zenét játszom, a közönségem egy szűkebb réteg, és én magam sem vagyok mindennapi figura. De az biztos, hogy ma már megtelnek a koncerttermek, ahol játszom, és ötvenezer követőm van a Facebookon, akikkel kommunikálok, megosztom velük a gondolataimat és az életem fontosabb eseményeit. Mára kialakult egy csoport az oldalon, akik ugyanolyan érzékenyen hallgatják a szöveget és a zenét, a közönség tagjai egymással is kommunikálnak, én pedig nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen közösséget hozott össze a zeném.