Noé családja

Matuschek Zoltán számomra nemcsak attól hiteles, hogy saját erejéből hozta létre és működtette tíz éven át az állatvédelem legkülönbözőbb feladatait felvállaló menhelyét. Azért is példaértékű, mert a (2000-től alapítványként működő) Noé Állatotthon nem tesz különbséget élet és élet között. Nem altat: azaz nem öl. Az öreg, beteg vagy csúnya, tehát befogadásra hiába váró állatokról sem mond le. Mert ezt is jelenti az élet tisztelete.



Honnan jön az elkötelezett állatszereteted?

Ezen én is sokat gondolkodtam, de nem tudom megmondani. Kiskoromban a XVII. kerületben laktunk, kertes házban. A szüleim a hasznukért tartottak csirkét, nyulat. Apám vágta le őket. Ebbe nőttem bele, úgy kellett volna vennem, hogy ez a dolgok rendje, de én ettől már gyerekként borzadtam. Gondoltam, én majd lenyilazom a csirkét, ha egyszer muszáj lesz, távolról – a torkát biztosan nem fogom elvágni.

A lenyilazástól is továbbléptél.

Arra jutottam, hogy nem muszáj ölni. Egész más viszonyom lett az állatokhoz, nem gondolom, hogy ők értem léteznének. Már kisgyerekként mindenféle állattal kapcsolatba kerültem, és mikor egy lakótelepre költöztünk, akkor is voltak például kiscsirkéim. Alig vártam, hogy hazaérjek és levigyem őket. Nem szaladtak szét, jöttek utánam. De már akkoriban is láttam sok kegyetlenséget, meg kellett keményednem. Emlékszem, egy kidobott kutyát etetgettünk hetekig a telepen, míg egy nap a nagyobbak elvitték és megszurkálták. Gondoztam, folyton cipeltem haza a kóbor kutyákat, macskákat. Anyámék rosszul voltak tőle, aztán megengedték, hogy megtartsak egy talált bokszert. Jól van, gondolták, legalább nem drogozik, az állatgyűjtés mégis jobb.

Egyértelmű volt, hogy felnőttként is „állatokat gyűjtesz” majd?

Nem. Karosszéria-lakatosnak tanultam, aztán, hogy a katonaságot kiváltsam, jelentkeztem rendőrnek. Azt mondták, így Pesten maradhatok – nem akartam itt hagyni a kutyámat –, mégis vidékre küldtek. A rendőri munka nem volt nekem való, elmentem kutyás őrnek, 6-8 befogadott kutyával. Ebből viszont csak vegetálni lehetett, úgyhogy autóbontó vállalkozásba kezdtem. 1992-ben, amikor elég pénzem összegyűlt, megvettem az első darab földemet a XVII. kerületben, és felajánlottam az egyik nagy állatvédő egyesületnek, hogy megszervezek nekik és vezetek egy új telephelyet. Nem kellettem. Aztán egy ismert kutyamentő társaságnak önkénteskedtem, de azt láttam, hogy nem jól mennek ott a dolgok. Saját menhelyet kellett létrehoznom.
1998-tól 2008-ig amit kerestem, raktam is a menhelybe. Az évek alatt lett nyolc hektár földünk. Egy menhelyhez az összes szomszéd engedélye kell, ezért fontos volt, hogy a saját szomszédom legyek. Ahogy jött be a pénz, csináltunk kerítést, kennelt, felfejlesztettük a tanyát. De mindig az állatorvosi költség a legnagyobb. Az horror összeg. Lettek alkalmazottaink is, de csak 2002-től tudtunk 1%-ot gyűjteni, már alapítványként.

Szerencsés vagy, hogy a párod a hivatásodban is társad.

Igen, ő Tasnádi Katalin, a Noé elnöke. A bokszer-fajtamentő csoportot is ő viszi. Van három gyerekünk meg egy ötven négyzetméteres faházunk a menhely területén, ott lakunk. A nagylányunk hétéves, öt a fiunk, a legkisebb három és fél éves. Ők is be vannak oltva állatszeretettel. Nem félnek semmitől. Néha mutogatom nekik, hogy ezt a vaddisznót meg szabad simogatni, azt nem, mert nem szereti. Tanítgatom őket, hogy nincs se két egyforma ember, se két egyforma állat. Az egyik vaddisznónak rá lehet ülni a fejére, a másikat nem jó nyüstölni. Ha tiszteletben tartjuk a természetüket, ragyogó a harmónia. Tizenvalahány kutya él közvetlenül velünk, de vadmalac és kisróka is szokott a házunkban lakni, amíg nem lehet kitenni őket a hidegbe. Az egyik vaddisznót Rombolónak neveztem el, mert amikor a vak rókámmal játszott, lebontotta a fürdőszobát.



A vadállatok hogyan kerülnek hozzátok?

Az elsők a rókák voltak. A rókát bármikor
szabad irtani, kegyetlenül, kölykökkel együtt ölik le őket. A vadászok szerint pusztítják az apróvadat; igen ám, de az egeret, patkányt is! Sajnos pénz beszél… Csak sok nyúl meg fácán legyen, kilőni! (Egyébként ma sokszor tenyésztik a fácánokat vadászathoz: kézhez szoktak, nem félnek, alig tudnak repülni. Kiteszik őket az erdőbe, és az ún. „sportvadászok” halomra lövik őket. Ez a gazdag „elit” hobbija.) A kilőtt vagy elütött állatok kölykei gyakran egyedül bóklásznak, jóérzésű emberek hoztak be ide néhányat. Így lett rezervátumunk előbb rókáknak, majd borznak, ormányos medvének, sőt, került ide majom és láma is, felsorolni is sok lenne.

Hogy lehet fenntartani a rendet ennyi állat között? Te vagy a falkavezér?

Elég sok állatnak igen, de a több mint 500 kutyából nem ismerem mindet. Jó munkatársaim vannak. Nálunk tényleg nincsenek balhék. Lélektelen szaporítótól vettem egy nagy, tigriscsíkos kutyakeveréket, akivel vaddisznóra vadásztak, de szerintem direkt harcra is használták. Most a legjobb kutyám. Megértettem vele, hogy nálam nem bántunk senkit, semmit. Bármilyen rendezvényre ki tudom vinni, lehet simogatni. A gyerekeim a szájába bújnak, és az emberek megállnak, hogy nahát, a tigriscsíkos kutya nem azt jelenti, hogy öl. Minden kutya olyan, amilyenné neveljük. Összeszokott a szarvasommal, vaddisznómmal, rókámmal, birkámmal.

A szarvas például hogy került a csapatba?

Egy kiránduló pár mentette meg kóbor kutyáktól, pár naposan hozták be ide. Az anyaszarvas, mikor enni megy, elfekteti a borját, míg visszatér. Nem szabad piszkálni a kicsit. Még nincs szaga, hogy a ragadozók ne érezzék meg, de ezúttal a kutyák rátaláltak, félő volt, hogy szétszedik. Cumisüvegből kecsketejjel etettem (azt lehet neki adni), felneveltem. A nőstény gímszarvas egész életében az anyjával marad, és mivel ő engem tekint annak, el se mozdul mellőlem, ha ott vagyok. Az egyik birkám is ilyen, egymás után etettem őket a szarvassal, testvérnek tekintik egymást. Most a gazdasági udvaron laknak a szárnyasokkal, a malacokkal.

Ott hogy alakul a társas dinamika?

Rájöttünk, hogy egy lúd is disznót győz. Ha ugyanazt a pocsolyát nézte ki magának, mint amiben a disznó fekszik, addig tépi a fülét, míg az el nem menekül. Amúgy mindenki jóban van mindenkivel, a látogatók a csodájára is járnak. Persze, fontosak az erőviszonyok, ki eszik először stb.,
de olyan nagy a terület, hogy félre is lehet vonulni.

Vannak lelki beteg, illetve idős kutyáitok, macskáitok is. Ti nem altattok.

Nyugat-Európában öreg állatokat is befogadnak az emberek, hogy az idős napjaikat megszépítsék. Nálunk nem. Sok az ápolásra szoruló kutyánk, és az olyan is, akit trauma ért: bántották vagy meghalt a szerető gazdája, és ettől kezelhetetlen. Őket nem lehet örökbe adni. A csúnya vagy beteg kutyák szintén nem kellenek senkinek, tehát itt maradnak. Én úgy gondolom, nem vagyok Isten, hogy eldöntsem, kinek van joga élni. Nem ölünk. Viszont emiatt várólistánk van. Amíg nem adunk örökbe kutyát, nem tudunk újat befogadni. Sok állatvédő szervezet egy kutyát befogad (fizess érte tízezer forintot), egy bent lévőt meg elaltat. Említettem a gazdasági állatainkat – ők is mind itt öregszenek meg. Pedig főleg disznót mindig szeretnének „örökbe fogadni”. Semmilyen állatot nem adunk annak, akire nem tudjuk jó szívvel rábízni. Mindig mászkál öt-hat szelíd kutya az udvaron, gyerekek szaladgálnak mellettük. Van, aki megérkezik, eleve kocsival jön be, ki se száll, dudál, és a kocsiból kiabál, hogy fogjuk már meg a kutyákat, mert ő jött kutyát örökbe fogadni.

Igyekeztek fellépni az állatkínzás ellen is. Látod tényleges hatását az állatvédelmi törvénynek?

Nehéz bizonyítani, hogy valaki veri, éhezteti az állatát. A jegyzőnél lehet feljelentést tenni. Ha mi értesülünk kínzásról, megpróbáljuk lemondatni a tulajdonost az állatról, és ha kell, kobzunk is. Sajnos, míg a bíróság le nem zárja az ügyet, addig nem ivartalaníthatjuk, nem adhatjuk örökbe az állatot. Évekig. Volt egy ügyünk: anyamalac kilenc kicsivel, éheztették, szomjaztatták, alig élt. A tulaj korábban felfüggesztettet kapott, mert verte a feleségét – nem meglepő. Azt hiszem, őt le is csukták. De nem nagyon szoktak letöltendőt adni; nincs a börtönökben hely. Na meg, még mindig sokan nem értik, mi a baj az állatkínzással. Főleg, hogy köztudottan a nagyüzemi állattartás is az.

Gondolom, vegetáriánus vagy.

Nyolc éve nem eszem húst. Halat néha, a B12-vitamin miatt, ennyiben nem vagyok következetes. Készítettem egy plakátot csupa vegán élsportolóval, mert értelmes emberek sem mindig tudják, hogy nem csak hústól lehetnek erősek. A tehéntejet is igyekszem kerülni, mert amit az ipari tartásban a tehenekkel művelnek, az nagyon nem fér össze a szemléletünkkel.

Ha mindebben következetes akar lenni az ember, az nagyon messzire vezet.

Nemrég olvastam egy posztot: „Csináljon már valaki valamit! Aztán rájöttem, hogy valaki vagyok.” Próbálok a magam szintjén tenni. Nagyon sok rendezvényre hívnak, és mindig viszek magammal különleges állatokat, hogy az embereket odacsaljam. Akkor el tudom mondani, amit szeretnék, például a kutyák chipezésének vagy az ivartalanításnak a fontosságát. Keresgéltünk olyan szervezetet is, amelyikkel az állatvédelemben együttműködhetnénk. Leginkább a buddhisták és a Krisna-hívők gondolkodnak úgy, hogy az állatokkal nem tehetünk meg bármit azon a címen, hogy az embert szolgálják. Magyarországon én a Krisna-hívőket látom példaértékűnek abban, ahogy az élőkkel – emberrel és állattal – bánnak.

Gyakran találkozol magad körül értetlenséggel?

Persze. De néha egész meglepő átalakulásokat is látok. Vadász hozott be egy vadnyulat, amit a kutyái megtéptek, hogy gyógyítsuk meg. Vagy jött egy bokszoló talált cicával, hogy hallott rólunk. Korábban íjjal lőtte a macskákat. Ez a nagy eredmény, mikor ilyen emberek szemléletén tudunk változtatni. Kapcsolatban állunk sintértelepekkel is, hogy ha altatás készül, szóljanak. Sajnos kevés kutyát tudunk elhozni, nagyon sokszor van nálunk létszámstop. Próbálom tudatosítani az önkéntesekben is, hogy nem lehet minden állatot megmenteni. Csepp vagyunk a tengerben. Viszont ha sérült állatot jelentenek be vagy kobozni kell, akkor mindenképpen megyünk, és valahogy megteremtjük a helyét.

Iszonyú sok mindent vállaltok fel.

De látjuk a fejlődést, ami erőt ad. Van egy óriási röpdénk vetési és dolmányos varjúknak, fölül egy kis nyílással: a gyógyult madár mehet Isten hírével. Van kutyaiskolánk, és tavaly óta oktatóközpontunk, ahol kihelyezett biológiaórákat lehet tartani. Van tizenegy lovunk, mind mentett állat. A legtöbbet bértartásban lélektelenül kizsigerelték, rommá lovagolták, és egy patagyulladás miatt eladták volna vágóhídra. Az egyiket összevissza verték. Két hónapig elöl harapott, hátul rúgott. Megszelídítettem. A szeretet előbb-utóbb átmegy. Nekem minden állatommal kapcsolatom van, a vaddisznó is családtag. Reggel kekszet viszek neki, köszönök, beszélek hozzá. Ha az ember nem szól az állathoz, csak odavakkant, abból nem lesz kapcsolat.


Kik a munkatársaitok?

Tizenkét alkalmazottunk van, mellettük rengeteg önkéntes, akik általában egy-egy állathoz kötődnek szorosabban. Szombatonként nyílt napot tartunk, jó sokan vagyunk, klassz együtt lenni. Az újaknak is nagyon örülünk. Tíz éve veszünk részt egy fontos programban: törvénysértésekért közmunka-büntetésre és jóvátételi munkára kötelezettek is járnak hozzánk segíteni. Nagyon jók a tapasztalataink. Középiskolások szintén választhatnak minket, hogy az önkéntesmunka-óráikat itt töltsék. Mindenkinek jót tesz, ha jót tesz. Büszkék vagyunk rá, hogy sokan akkor is visszajárnak később, amikor már nem kötelező. A közmunkások közül is, a büntetésük után! Az állatokkal való kapcsolat rengeteget tud adni – aki erre ráérez, szerintem más emberré is válik.

„Ez nem hobbi. Hobbiból focizom vagy kirándulok. Az állatmentés teher. Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne rá szükség...” Matuschek Zoltánnal a Noé Állatotthon vezetőjével beszélgetett Polgár Teréz Eszter.