Iskolapélda

A legkülönbözőbb területeken szerzett diplomát...

Mert nagyon sok minden érdekelt. A gyerekkorom nyári táborai jelentették az alapélményt, azt hiszem. Már akkor is élveztem a nyüzsgést, a programszervezést, és imádtam fiatalabbakkal foglalkozni. Ezért nyolcadik után jelentkeztem a honvédségnél, hogy ifiként mehessek táboroztatni. A nyarak maradékát pedig ifjúsági szállót vezető portásként töltöttem, ahol megtanulhattam, hogyan működik egy szálloda. A pedagógusi pálya adta magát, de mivel a szállodaipar is vonzott, mindkét irányba elindultam. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán és a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán (szállodaipar szakon) diplomáztam. Emellett, mivel aktívan néptáncoltam, jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, ahol táncművészetet tanultam. A táncos karrierem kettétört egy baleset miatt, de koreográfusként dolgozhattam Lengyelországban, így megtanultam lengyelül. Ennek az ottani társintézményekkel való kapcsolattartásban ma is hasznát veszem. Fiatalon azt gondoltam, mindent kipróbálok, amihez kedvem van, aztán majd választok.

Ez az elmúlt rendszerben nem volt jellemző attitűd.

Nem. És szerencse is kellett, hogy ennyi szakmába belekóstolhassak. Én a pedagógia teljes szamárlétráját végigjártam, amit gyerekfelügyelőként kezdtem. Máshol viszont hihetetlen lehetőségeket kaptam, szinte azonnal. Dolgoztam pl. Siófokon szállodavezetőként, egészen fiatalon, amikor csak kihalásos alapon lehetett elhelyezkedni a szállodaiparban. Fogtam magam, és bementem az utcáról, hogy alkalmazzanak. Ez olyan abszurd volt, hogy felvettek. Azután a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán lettem közművelő, majd a főiskola új kulturális központjának vezetését bízták rám. De már szállodaigazgatóként is nagyon hiányzott az iskolai légkör, és egyszer csak megszólalt a csengő a fejemben. Otthagytam csapot-papot, és ’85 tavaszán Pesterzsébetre jöttem, tanítani.

Lassan 30 éve...

Egyből megkaptam a legrosszabb osztályt, kezelhetetlennek minősített gyerekekkel. Az osztályfőnök, ugye, a gyógypedagógiában mindent tanít. Év végére az én diákjaim lettek a legjobbak. Az intézményünkbe jelenleg tanulásban akadályoztatott, vagyis enyhe értelmi fogyatékos, autista, valamint érzékszervi (hallás-, látás-) és mozgássérült, ill. halmozottan sérült gyerekek járnak, összesen 300-an. Régen kisegítő iskolának minősültünk, de nagyon örülök, hogy már nem. Fájó volt a nyitott ablakból hallani, hogy a fogászatra hozott „normál” osztály tanára azt mondja a gyerekeinek: „Ha rosszak lesztek, ide küldünk a gyogyósok közé.” Jó, hogy lekerült a bélyeg. Ha nálunk valaki annyit fejlődik, hogy többségi iskolában folytathatja a tanulmányait, már nincs rajta stempli, hogy a „gyogyóból” jött. Az óvodánk főleg autistákkal foglalkozik. Országos hírű óvoda, éveket várnak szabad helyre a szülők. Sajnos az autista gyerekek száma évről évre nő. Az általános iskolásaink enyhe értelmi sérültek és más módon akadályoztatott gyerekek; az autista osztályaink külön működnek. Helyhiánnyal küzdünk, de sokat segít, hogy felépíthettük az ország első passzívház-rendszerű iskolaépületét. Ez régi nagy álmom volt. Nem tisztán ökoház, de így is rengeteg pénzt tudunk majd megtakarítani. Ez az első telünk, és a ház fűtés nélkül temperált. Külföldről is csodájára járnak.

A szállodavezetés jó előképzettség volt az iskolavezetéséhez?

Igen, de azért amikor ’91-ben igazgató lettem, elvégeztem a Pénzügyi és Számviteli Főiskola pénzügyi tanácsadói szakát is, majd ezt egészítette ki a közoktatási vezetőképzés a Műszaki Egyetemen – ahol ma már szintén tanítok. Európa-szerte 16 társintézményünk van: sokat járunk egymáshoz tapasztalatcserére. Egyébként is egy jó értelemben vett átjáróház vagyunk. Több felsőoktatási intézmény hallgatói töltik nálunk a gyakorlatukat az itteni vezetőtanárok alatt.

A szakiskolai tagozaton mit tanítanak?

Speciális szakiskolánkban egyedülálló módon szociális gondozó- és ápolóképzés folyik. A sérült gyerek, illetve fiatal, már gyerekkorától „ápolt”. Az, hogy ő maga ápolóvá válik, sikerélményt jelent és öntudatot ad neki. A fehér köpeny hihetetlenül motivál. Nagyon komoly tananyaguk van: például kórbonctani gyakorlatra járnak, latinul is sok mindent kell tudniuk. Fantasztikus felszerelést gyűjtöttünk össze: Ambu babákon gyakorolhatják az újjáélesztést és egyéb fogásokat. Ez egy bábu, amely össze van kötve számítógéppel, így az kijelzi, jól fújták-e be a levegőt stb. Művér segít megtanulni, jól kötötték-e be az infúziót. Most kapunk egy defibrillátort, ezzel a lakosságot is el fogjuk tudni látni vészhelyzetben. A képzés 3 év kemény munka után független OKJ-s vizsgával zárul: ott teljesen mindegy, sérült vagy ép intellektusú a vizsgázó. Ugyanazt kell tudni. Akik végeznek, a bizonyítványuk és a mentőszolgálat hivatásos újraélesztő tanúsítványa mellé egyből ápolói munkaszerződést kapnak.

Nem érik őket bántások a munka világában?

Megszeretik őket, mert bármit megcsinálnak, és arany kezük van. Ők enyhe mértékben sérültek, főleg a kommunikációjuk más: lassabbak, gyakran keresik a szavakat; van, aki hangosabb köztük, van, akinek mindig megerősítés kell, legyen az akár csak egy fejbiccentés. De mindannyian imádják a munkát. A gyakorló kórházakban, idősek otthonaiban alig várják, hogy végezzenek, mert olyan kevés már az ápoló; kisdoktoroknak hívják őket. Van olyan diákom, aki minden reggel a krónikus belgyógyászaton kezd, az elfekvőben. Az egyik néni, aki meg se szólalt, és szondán át lehetett csak etetni, eszik, beszél, mióta ezt a fiút megismerte. A gyerek iskola előtt ellátja a nénit, majd tanítás után visszamegy a kórházba, hogy megfürdesse és megetesse őt. Egy másik fiú házi ápolóként dolgozott a nyáron, és a család úgy megszerette, hogy kérték, költözzön hozzájuk.

Sok a hiányszakma. Az ápolók utánpótlását tartották legfontosabbnak?

Ez az én szívügyem volt, ma is az. Biztosan benne van az egészségügy iránti vonzódásom. Jártam az orvosi egyetemre, de nem vizsgáztam. Most már bánom, csak hát akkor forrófejű voltam. A tudásomat viszont fontos kamatoztatni. Úgy is, hogy ha egy gyerekünk beteg lesz, gondom van rá, hogy a megfelelő orvoshoz kerüljön. Akkor is, ha a szülő nem viszi el. Amikor valakit kisebb baleset ér vagy rosszul lesz, el tudom látni. A szabadidőmben is gyógyítok – engem ez tölt fel. Hétvégenként egy orvoscsapat tagjaként asszisztensként műtétekben veszek részt. Hétköznap beérem azzal, hogy az ápoló tanulóinkat visszük kórházi gyakorlatra, és hogy orvosi tantárgyakat is taníthatok nekik.

Voltak más szakképzéseink is. Ezekhez előbb hatástanulmányokat végeztünk, hogy ne a munkanélküliek számát növeljük. Számítógép-kezelést, szövegszerkesztést, gépírást oktattunk. A sérültek nagyon jól bírják a monotóniát, ami hatalmas erényük. Sajnos megszüntették ezeket a képzéseinket, mondván, nem nekünk valók, küldjük normál iskolába, aki ezeket tanulná. Csak az ápoló szakirányt sikerült megmentenünk. Az erőszakolt integráció teljesen tönkreteszi a gyógypedagógiát.

Szól bármiféle szakmai érv az integráció mellett?

Van, ahol indokolt. De nem itt. A mi gyerekeink a kezük munkájából élnek majd meg, méghozzá szeretik a szakmájukat, és adófizető polgárok lesznek. Ha a többségi iskolában tanulási kudarc, bántás érik őket, bezárulnak, és nem fognak a termelő munkában részt venni. Az érzékszervi és testi sérülteket lehetne többségi iskolákban tanítani – megfelelő segédeszközökkel. De egy értelmi fogyatékost?! Erre sem az iskolák, sem a tanulóik nincsenek felkészülve. Fentről mégis erőltetik, mondván, „a rendszernek működnie kell”. Hogy az emberrel mi van, az másodlagos.

Az iskolájuk biztonságban van?

Tanulóhiánnyal nem küzdünk, várólistáink vannak. De azért látjuk, hogy külső nyomásra egyre több szülő normál iskolát választ. Talán hinni szeretné: az ő gyereke sem sérült. Nyugaton már kezdik lazítani, felszámolni az integrált oktatást. Azt hallom a társintézményeinktől: „Barna, hogy mertetek hozzányúlni a világhírű magyar gyógypedagógiához, amikor mindent tőletek tanultunk?” EU-tagok lettünk, de szemléletben talán az unokám gyereke tart majd ott, ahol most Nyugat-Európa. Ami a biztonságunkat illeti: a főváros a fenntartónk, ami szerencsésebb, mint ha a kerület lenne. Viszont azt, hogy 2013-ban mi változik, nem tudni. Azt sem, ki alá tartozunk majd.

Hogyan lehet így tervezni?

Sehogy. Nekem vezetőként korábban erőt adott, hogy tudtam, egyetlen kollegát se teszek utcára. Most nem vagyok képes jövőképet nyújtani nekik. Magamnak sem. Az én fejem felett is lóg egy kard: nem tudni, hogy a 62 éveseket elküldik-e. Most 60 vagyok, lenne még 4 évem ebből a vezetői ciklusból. Felelősnek érzem magam az iskoláért, és nem hiszem, hogy otthon kellene ülnöm, várva a postást a nyugdíjjal, amíg egy közösségért tudok dolgozni. De a másik lehetőségre is fel kell készülni.

Az iskola a családja?

Ez is a családom. Van két nevelt fiam meg egy unokám. Távol élnek, de gyakran utazunk egymáshoz. Viszont az iskola légkörét nem pótolja semmi. Hét volt tanítványom kért fel a gyereke keresztapjának. Hagyomány, hogy az elsősöknek mindig rendezek egy bulit az érkezésük örömére, itt, az igazgatói szobámban. Eszünk, iszunk, beszélgetünk – megismerkedünk. Ők attól kezdve tudják: bármiben fordulhatnak hozzám. A szülők szokták mondani, hogy többet mesél el nekem a gyerekük, mint nekik. Rettentő nehéz családi helyzetekről hallok, az ember el se hinné. A szakiskolások is megkeresnek, mint egy apukát, elmondják, mi bántja őket, tanácsot kérnek. Párkapcsolati, szerelmi problémákban is. Van, hogy meglát egy gyerek a folyosón, és odaszalad megölelni. Szeretnek odabújni a pocakomhoz kicsit melegedni. Egyébként még a kollégáim is megfogják néha a kezem, azt mondják: „Olyan jó meleg.” Télen a hidegben reggel korán bejövök, hogy forró teával várjam őket.