A „nemzet” nyomában

No meg gondolkodni: a dohánybolt vagy a színház? A parkolóóra vagy a válogatott? A bank vagy a múzeum? Amit annak érzel – feleltem bölcsen, hogy aztán felnőtt énem is elbizonytalanodjon a definíciót illetően...

A következő évadban Magyarország különböző pontjain keresem az adekvát választ, s reményem szerint az okulást mindannyiunknak. Mindenekelőtt követve az említett őszinte gyermeki asszociációt, a Magyar Nemzeti Múzeum autentikus falai között.

Emlékezet... Kognitív, avagy gondolkodáson alapuló tevékenységeink közül – úgy is mint a számolás, a nyelvhasználat, a figyelem – keresve sem találhatnánk szubjektívebb területet; nincs történet, mit ketten hasonlóan idéznének fel.

Nagy kérdés pszichológiától a filozófiáig, hogy az egyén szintjén miféle lelki motivációk katalizálják ezt, s tán még nagyobb, hogy egy közösség miként válhat elfogulttá saját és mások múltjával szemben? Sokat látott édesapám néprajzos végzettségét hívja segítségül, mikor a hagyomány tisztaságára hivatkozik, szemben az aktuális érdekek mentén alakított történetírással. Kijózanító az értelmezés, különösen, ha olyan új fogalmakkal ismerkedik a közbeszéd, mint például az „emlékezet politika” ellentmondásos szóösszetétele.

Nehéz időkben nem árt feleleveníteni a tényeket, s hol máshol tehetnénk meg ezt tiszta lelkiismerettel, mint a kulturális javak tudományos alaposságú gyűjtésére rendszeresített intézményekben? Kár, hogy oly mostohán bánunk velük.

Az áhított egészséges nemzettudat meghatározó attribútumainak ad helyet a Magyar Nemzeti Múzeum, mégis mintha csak március 15-én kerülne reflektorfénybe az épület...

Bizony, az első múzeumunk volt ez, és kétségtelen, hogy 1802-es megalapítása után szinte közvetlenül a történelem közepébe csöppent, így akarva akaratlanul e nemzettudat formálásának meghatározó helyszínévé vált – segíti tájékozódásomat Bíró Dávid múzeumandragógus. – Máig sok tévhit él az intézménnyel kapcsolatban: habár tudjuk, hogy Petőfi Sándor nem szavalta el a Nemzeti dalt a múzeum előtt, mégis így maradt meg a köztudatban, szóval ez már a legenda része!

Ady Endre temetéséről nemrég előkerült felvételen is látható, hogy a főváros meghatározó, szakrális helyszínéről beszélünk.

Így van. Sok mindenről tudnának mesélni ezek a falak: ha végigjárjuk a múzeum teljes anyagát, akkor azt látjuk, hogy időszámítás előtt 350 ezertől, egészen a rendszerváltozásig mutatja be a történéséket, s a nemzet fejlődését az adott periódusokban. Például megtekinthetjük Petőfi Sándor kokárdáját, Liszt Ferenc zongoráját vagy a Batthyány-kormány miniszteri székeit. A Magyar Nemzeti Múzeum egyrészt szól nekünk, az országhatáron belül lakóknak, és a határon túliaknak. Másrészt jó hír, hogy évről-évre növekszik a külföldi látogatók száma, akik érdeklődnek a magyar történelem iránt, hogy milyen változások mentek végbe a Kárpát-medence területén.

Lehetnénk mi is nagyobb rajongói a tárlatoknak! Kell-e, és ha igen, miképpen tud egy ilyen tartalom megújulni, hogy akár többszöri látogatásra inspiráljon?

Megújulni kívülről és belülről is lehet. Az előbbire jó példa a múzeumkert rekonstrukciós munkálata, ami egy patinás és méltó kertet adott vissza a látogatók számára, mégis új felfogásban. Emellett a kiállítások is változnak; az adott kornak megfelelően az állandó kiállításokat is meg kell újítani időről-időre, illetve az időszaki kiállítások kiváló táptalajt biztosítanak arra, hogy megismerkedjünk olyan kérdésekkel, ami sokakat foglalkoztat. Ilyen Az ismeretlen Görgei című kiállítás vagy a 30 éve lezajlott rendszerváltás eseményeit bemutató tárlat. Rendkívül sok téma érdekli az embereket, a közel- és régmúltból is, ezért nagyon fontos, hogy egy-egy kiállítással feltárjuk a történészi és a muzeológus szakmák kutatási eredményeit. Ezek a jó lehetőségek arra, hogy tiszta képet kapjon a laikus látogató: milyen szerepet játszik egy kiemelkedő történelmi személyiség, egy történelmi pillanat a jelen alakításában?!

Ha a döntés végül rám van bízva, feltétlenül! A Magyar Nemzeti Múzeum nem csak a frissülő tárlatok és a legendás kert szintjén felfedezésre váró novum, rendhagyó terekben is rendez kiállítást, ha a téma megkívánja.

Ilyen megrendítő objektum a ferencvárosi pályaudvar mellett álló háromemeletes légoltalmi óvóhely és atombunker, ahol a Málenkij Robot Emlékhely kapott helyet. A hidegháborús létesítménynek bár semmi köze a tárgyalt korhoz, annak szellemét drámaian adja vissza.

E három szint, valóban döbbenetes kulisszáiban rendeztük meg a Magyar Nemzeti Múzeum A pokol bugyrai... „Málenkij robot” – Kényszermunka a Szovjetunióban című kiállítást, ami rendhagyósága okán csak csoportosan látogatható – mutatja be az épületet Makra Mónika történész, az emlékhely koordinátora.

A „Málenkij robot” egy cinikus kifejezés...

Végtelenül az, ezért is szoktuk idézőjeles formában használni. A szovjet katonák mondogatták ezt a civileknek, polgári személyeknek azt állítva, hogy csak négy-öt napra viszik el őket, míg a valóságban ez sokaknak három-öt évet jelentett a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborában, jóvátételi munka címén.

Két hatalmas lágerrendszer-típus létezett. A GULAG táboraiba koncepciós perek útján, politikai elítéltek kerültek, ahova a II. világháborút követően nagyjából 30 ezer embert hurcoltak el Magyarországról, míg a GUPVI lágerekbe megközelítőleg egymillió embert, akikről méltatlanul nem beszéltünk az elmúlt évtizedekben.

Mitől hiteles a kiállítás?

Olyan kutatókat kerestünk meg, akik az elmúlt 30 évben ezzel a korszakkal és témával foglalkoztak, határon innen és túl. Korábban, értelemszerűen nem lehetett... Az 1990-es évek végén, és a 2000-es évek elején az Orosz Föderáció átadott Magyarországnak 66 ezer nevet, olyanokét, akik dokumentálva voltak, hogy magyarként hunytak el a Szovjetunióban. Ezt nyilvánossá tették, elérhető a katonakagulagon.hu adatbázison keresztül. Mai napig családok ezreinek ez az egyetlen információja arról, hogy a 75 évvel ezelőtt elhunyt felmenőik hol vannak eltemetve.

Milyen tárgyi emlékek maradtak fenn?

Kevés tárgyi emlék maradt, főképp hétköznapi használati tárgyak: csajka, kártyapakli, sakk készlet, szipka stb. Naplót nem vezethettek, ha mégis megtették, csak nagyon kevesen merték hazahozni, mert megfenyegették őket, hogy visszaküldik, ha bármiféle bizonyítékot tartogatnak. Hisz a „szovjet paradicsomról” csak jót vagy semmit. Amúgy az élet nem állt meg, szerelmek és új kapcsolatok szövődtek, családok jöttek létre, kompenzációjaként a kilátástalanságnak.

Több mint 6500 kisebb-nagyobb láger volt, és legnagyobbrészt az adott parancsnokon múlott minden, így nincs két egyforma történet, több mint egymillió külön életútról beszélünk. Különböző típusú munkákat végeztek, nem mindenki bányában dolgozott: Moszkva újjáépítésén, termelő szövetkezetekben vagy útépítést, fakitermelést, téglagyári munkákat kaptak a rabok, de embertelen körülmények között.

A kiállítás az emlékek feldolgozásával pszichoanalitikus, mintegy a gyászmenedzsment része!

Igen, és ez működik is. Megdöbbentő és csodálatos dolog, amikor tárlatvezetés után beszélgetek a látogatókkal és megköszönik – főleg az idősebb generációk –, hogy én huszonévesként foglalkozom a témával, ezzel őrizve a családtagjaik emlékét. Az általános- és középiskolás generációknál pedig az a célom, hogy ők is átérezzék, akár az ő dédszüleiket és nagyszüleiket is érintő drámát.

Mióta megnyitott az emlékhely, rengeteg megható pillanatban volt részem. A tárlatvezetés alatt sokszor nemcsak én mesélek, hanem a látogatók is felidézik saját emlékeiket. Sokan nekem mondták el először, hogy megerőszakolták, vagy nem az az édesapja, akit annak hitt. Ez a történelmi korszak egy transzgenerációs trauma, ami mai napig kihat családok életére: egészségügyileg, anyagilag, lelkileg. Mi ezzel az emlékhellyel megpróbálunk segítséget nyújtani a megrázkódtatás feldolgozásában.

Eddig több mint 70 túlélővel és családtagjaival készítettem interjút kutatótársaimmal: Gárdonyi Adriennel, Györke Erzsébettel és Csákvári Zoltánnal, határon innen és túl, és elképesztő hallani, mi történt velük. Örülök, hogy segíthetek abban, hogy ezek a történetek fennmaradjanak, mert társadalmilag abszolút hasznosíthatók a mai életben is. Ez nem egy lezárt történet, hanem ez az élő történelem. Idén elkészült a tanári kézikönyvünk is, ami pedagógusoknak nyújt segítséget abban, hogyan lehet ezt a témát feldolgozni, átadni, mert ez a nemzeti kerettantervből teljesen kimaradt, noha hatalmas embertömeget érintett.

Emlékezet... Tudunk-e objektívek maradni, megőrizni a kontinuitást, de levonni a „tanúságokat” is, s ha kell, elengedni vélt vagy valós fájdalmat, jegyében a megbocsájtásnak? Na ez nemzeti vonás lehetne. Trenírozzuk hát magunkat számtalan tárgyi emlék és faktum birtokában múzeumainkban, lévén ezért jöttek létre múltunk emlékhelyei, már az egyetemes kultúrtörténelem kezdetén. Ahogy mondani szokás: a tények makacs dolgok, mi ne legyünk azok!