Nemzeti dal

A fotó tavaly készült, és két fiam látható rajta, a legidősebb (17) és a legkisebb (9). Önként indulnak kicsiny falunk március 15-i ünnepségére. Györgyivel tanítottuk be a rövid kis táncot az iskolásoknak, ők pedig jönnek velem, és ahogy a felszerelésükből jól látható, gitározni is fognak.

Amióta Tolcsvay megzenésítette a Nemzeti dalt, én azt gondolom, hogy magyarnak lenni cool! Elnézést a kifejezésért, de nézegetve Petőfiék forradalmi képeit, nekem eszembe jut a Rolling Stones és a U2 is. Nem véletlen a képválasztás sem! Két sudár fiam is kokárdával a zakóján indul útnak, hogy a nemzeti ünnepen elszavalják Petőfi kultikus versét.

A nemzeti öntudatot tanítani pedig nagyon nehéz, inkább jó példával lehet elől járni. Legalább is én ezt látom a gyerekeim osztálytársain, mert mára az iskolai ünnepségek „kiürültek”; értem ezalatt, hogy a tanulók szemszögéből ugyanaz ismétlődik évről évre. A mai fiatalok zavarba jönnek a fogalom hallatán, és ezért nem az ifjúság a felelős, és nem is a pedagógusok tehetnek róla. A szerencsétlen társadalmi megítélések miatt egy időben ciki volt a néptánc, a népzene, és sajnos azt látom, hogy az ünnepségek alkalmával a kamaszok többsége motyogva, összezárt szájjal énekli a Himnuszt is. Mára ez szerencsére megváltozott, hiszen a táncházi módszer a szellemi világörökség részévé vált, illetve azon is elcsodálkoztak a srácok, amikor mondtam nekik, hogy emellett a Rubik-kocka és a busójárás is olyan nemzeti kincsnek számít, amire büszkék lehetünk.

Mióta kertes házban élünk, minden márciusban külön program kihelyezni a nemzeti lobogót az általunk felfúrt tartószerkezetbe. Dávid és Réka pedig mindig szomorú, amikor leszedjük...

Anya gondolatait ITT olvashatják.