„Nem az ő hibájuk...”

Befogadóotthon vagyunk, az én csoportom 12 fős, főleg fiúkból áll, ovistól tizenhét évesig, de egy másik csoportban például három hónaposunk is van, plusz enyhén értelmi sérültek is. És azt képzeld el, hogy egy nevelő jut egy csoportra… Én a nappalos gyermekfelügyelővel dolgozom váltásban, meg a hétvégés kollégával. Nincs normatíva több státuszra. Nagyon különböző háttérrel kerülnek ide a gyerekek. Hosszú folyamat, míg valaki állami gondozásba kerül – főleg a szülők alkalmatlansága miatt. Van, aki arra vár, hogy a szülei „alkalmassá váljanak” a nevelésére. Akiről már lemondtak a szülők, ott az a cél, hogy örökbe adják. A többség viszont nem mond le a gyerekről, nem is érti, miért „vették el” tőle. Nyilván a „mocskos állam”, a „hülye nevelő” tehet róla, na, majd beperel ő mindenkit…, de közben félig börtönben él, viszi a gyereket kocsit lopni. Mire megszületik a határozat, hogy egyáltalán nem viheti ki, az fél-egy év. Közben folyton részeg, nyomja a kölyöknek, hogy mi vagyunk az ellenség. A gyerekek mindig nagyon várják a szülőt, azt is, aki nem tud mit kezdeni velük, ha otthon vannak, de szétesnek ebben a kettősségben. Az is gyakori, hogy egy szülő életvitelszerűen nem tudja ellátni a gyerekét, hétvégékre viszont igen. Van, akit soha el se visznek, nem is látogatnak. Itt minden gyerek nagyon sérült, de közben hamar kialakul egy sajátos iróniájuk, ahogyan kívülről nézik magukat.

Mennyire kötődnek a nevelőhöz?

Ez nehéz ügy, mert folyamatosan cserélődnek a nevelők; kevesen bírják sokáig. Az újakat már csak hobbiból is elkezdik kóstolgatni a gyerekek, van, aki már itt feladja. Ezt úgy tudod bírni, ha belegondolsz, milyen lehet, ha nincs egy biztos pont az életedben, az ún. otthonodban váltják egymást az idegenek. Én nyolc hónapja vagyok itt, elfogadtak, úgy tűnik, kialakult egy rend. Ezalatt mi is három hétvégést küldtünk el, míg találtunk megfelelőt. Mert ami máshol oké, hogy a tévé előtt hever, a mosogatás derogál neki, vagy agresszivitással reagál a gyerekek agressziójára, na, ez nálunk nem megy. Aki egy otthonban azon lovagol, hogy mi hivatalosan a feladata, és mást nem csinál, annak sincs itt helye. Végre nagyon jó szakmai csapat alakult ki, ami fontos, mert muszáj összedolgoznunk.

A blogon írod, hogy kiégett állapotban kerültél ebbe a jól működő otthonba. És aztán jönnek a horror-sztorik: a jól működő otthonról.

Jó, de nekem ezek már megszokottak voltak. Első nap csak röhögtem, hogy próbálkoznak. Mikor az egyik gyerek felmászott a szekrényre, és megdobált, azt üvöltve, hogy „te kopasz köcsög”, mondtam, hogy nem vagyok úgy öltözve, hogy tudjak nyilatkozni a tévének, ha leesik. Ha belül nyugodt maradsz, ha látják, hogy nem adod fel és nem szöksz meg, az működik. Fontos, hogy ne tolakodj, de hallgasd meg őket, figyelj rájuk, és ha korrekt vagy, azt is megjegyzik. A döntő pedig az idő: hogy még mindig ott vagy. Én átmeneti otthonban dolgoztam vidéken több mint tíz évig, szóval itt tényleg nem ért már meglepetés. Szakmailag meg ég és föld a két hely. Ott semmi teret nem adtak, belső harcok folytak, az igazgatót csak a kis pozíciója érdekelte, meg a gyerekek megmaradt ebédje, amit hordott haza a biciklijén… A nevelők zöme azt nézte, hol lazíthat; itt 80%-ukat azonnal kirúgnák.

Mit jelent pontosan, hogy „átmeneti otthon”?

Szerencsés esetben tényleg ideiglenesen van ott a gyerek egy átmeneti krízis miatt, mert pl. az egyedülálló anya kórházba kerül. Az általános viszont az, hogy a szülő elveszíti a lakást, nem tudja fizetni az albérletet, hajléktalan lesz, vagy a kamasz gyerekkel nem tud mit kezdeni, aki csavarog, drogozik, és akkor beadja, hogy nevelje az állam. Az átmenetiben 600 gyerek fordult meg, amíg ott voltam. Sokan családon belüli erőszak miatt kerültek be. Három testvér végignézte, ahogy az apa megszurkálja az anyát, aki túlélte, és a nagyapát, aki belehalt. Rengeteg „jó ember az, csak ha iszik”-család gyerekét menekítették hozzánk. Láttam sok anyát is, aki a világ végéről menekült az állat férje, stricije elől, és beadta a gyerekeket, míg albérletet meg munkát talál. Olyan is volt, hogy miután az apa megölte a feleségét, a gyilkos anyja(!) kérte, hogy ő nevelhesse az unokát. Remélem, megtagadták. De önmagában az irtóra dühít, hogy hány gyerek szív a szülei miatt egész életében. Mert ugyan kikerülnek normális emberek az állami gondozásból, de nem ez az általános.

Egy bántalmazó/alkoholista családból otthonba kerülő gyereknek már van egy képe a világról…

Vagy bűnöző családból: apa börtönben, anya prostituált – rengeteg példát láttam rá. A négyéves úgy káromkodik, hogy csak nézek. Meséli a sztorikat, meg a pornófilmet az óvodában. Mit tudsz csinálni? Elkezded a nagyon hosszú munkát.  Az egyik ilyen gyerekem már próbál szabályokat elfogadni, kevesebbet káromkodik. Viszont nála sem azzal kezdtem, hogy: „Beszélj szépen!”. Itt nem játssza el az ember a pedagógust, úgy jutsz előre, ha nem vagy elszállva, nem vagy leereszkedő, ha az ő nyelvükön beszélsz.

Eredetileg magyartanár vagy. Ha érettségi után megkérdeznek, mi lesz belőled, mit feleltél volna?

Fogalmam se volt, mit akarok csinálni. Megúszósban voltam. Azt tudtam, hogy apáméknak igaza van, egyetemre kellene menni, de inkább helyben maradtam, és csak főiskolát végeztem, utána utazgattam, alkalmi munkákból éltem, nem tartottam sehova. Szerencsére apámnak elege lett, és betolt dolgozni egy átmeneti otthonba, ahol épp volt üresedés. De ha valaki, én megértem, amikor egy fiatalnak nincs jövőképe, célja.

A blogot miért kezdted írni?

Annyi sokk ért az átmeneti otthonban, hogy folyton ezekről beszéltem a barátaimnak. Aztán láttam, hogy már nem bírják, de muszáj volt kiadnom magamból, hogy be ne kattanjak. Így jött a https://tampi.blog.hu/. Az első évek szövegein látszik, mennyivel idealistább, naivabb voltam. Az átmenetiben csak 3-4 gyerekkel foglalkoztam: ők olyanok lettek, mint a családom. Sokat csaltunk a kedvükért, hogy maradhassanak, mert tudtuk, hova kerülnének vissza. Egy kislányom ötödiktől nyolcadikig maradt, aztán eltűnt, majd néha felhívott, hol rúdtácol épp… Később a felzárkóztató képzésen találkoztam vele, többekkel meg akkor, amikor börtönben tanítottam. Alig egy-két happyend-sztorit tudok mondani 10 év alatt. Évekbe telt, míg meg tudtam szokni, hogy látszólag hiába dolgozom, vagy hogy egy gyereket elvisznek egyik napról a másikra. Akkoriban főleg lakásotthonba kerültek: 10-12 gyerek egy vidéki családi házban, nevelőkkel. Az ötlet tök jó, csak nem működött.

Talán mert családot imitált, tehát hazugságra épült.

Lehet, csak a nagyváros nagy problémája meg az, hogy sok a kísértés. 500 Ft adagja a designer drogoknak, azt se tudják, mit szednek be. Nemrég egy képzésen mesélték vidéki kollégák, hogy a gyerekek versenyt szaladnak egy homoszexuális férfi kiszolgálásáért, hogy a pénzét drogra költsék. Nincs más az életükben, csak a pillanatnyi öröm. Itt, ebben az otthonban ez nincs. Kisebb korban kerülnek hozzánk, cigiznek, ennyi. De sokkal jobb lenne falun vagy tanyán lennünk. Egy gyerek csináljon valamit, ahelyett, hogy depressziósan ül a számítógép előtt. Nekem feltett szándékom, hogy legyen egy tanya, ahova legalább lejárhatunk, ahol az utógondozottak maradhatnának dolgozni. Látnának perspektívát, beépülnének egy falu életébe. Biztos idealisztikusan hat, én is kiröhögöm magam, de ha nem is tervezget az ember, akkor elfásul.

A blogod mindenesetre addig is hatékony: tanya még nincs, de csocsóasztal már igen.

Sokat írtam a napi anyagi gondjainkról, nem gondoltam, mennyi embert tud megmozgatni egy nem is annyira direkt kérés – bár a csocsóasztal eléggé az volt. Egy gyermekekkel foglalkozó intézményben mindig van plusz kiadás. Ami egy családban mindennapos – fagyi, pizza, szülinapi torta, ajándékkönyv – egy gyermekotthonban luxus. Havi csoportpénz van, amiből az élelmiszer jön ki, illetve más alapköltségek. Egy iskolai befizetési roham, tábor, stb., vagy ha szemüveget kell csináltatnunk, teljesen felborítja a csoport gazdasági életét. A nekünk adományozott pénzek tényleg "luxusra" mennek el: ajándékra, pizzára, gyrosra.  Mert volt gyerekünk, aki még nem evett gyrost. Na, most már ő is evett.

Hogy látod, mit sikerült elérned nyolc hónap alatt?

Onnan indultunk, hogy a srácok a vécét sem húzták le, folyton feleseltek, kupi volt, össze-vissza ettek. Most rend van, rendszer, közösen vacsorázunk, olyankor van idő beszélgetni is. Csak kevés vagyok ennyi gyerekre. Lehetetlen a hiperaktív gyerekeket lekötni, míg mással tanulok, közben vacsorát csinálok, megágyaztatok... Az éjszakásra nem hagyhatok semmit, ha nem tudom elérni, hogy a gyerek megcsinálja a dolgát, rám marad. Van, hogy az egész nap folyamatos konfrontálódás, ami nagyon kimerítő.  Néha le kell ordítani vagy meg kell zsarolni őket, hogy pl. nem lesz számítógép meg tévé, ha mással nem tudok hatni… De mindig ott van a fejemben, hogy nem az ő hibájuk, hogy itt kell élniük. Ezt azon verik le, aki ott van: rajtam. De mégis kialakul kötődés, tudom, hogy szeretnek. Kérdezik:„Te leszel ma velünk?” Mondom, én. Ők meg: „Az jó.”

Az alapvető negatív hozzáállásuk a világhoz meg tud változni?

Ez a legnehezebb. Van, aki olyan depressziós, pesszimista vagy dühös, hogy semmit nem lehet vele kezdeni. Ki kellene emelni, ki egy tanyára, hogy lássa, ahogy kinő, amit ültetett, vagy kapcsolatba kerüljön egy állattal. Van olyan cigány gyerekünk, aki azt mondogatja, hogy utálja a cigányokat. Az apja verte az anyját, börtönben van, az anyja nem látogatja. A testvére látszólag jobban van, de ő meg a nőket utálja, már most. Azzal is nehéz szembemenni, amikor a börtönből kijött papa azt közvetíti a gyereknek, hogy a börtön vagány, ő az őrt is leüti, keménynek kell lenni, meg kell harcolni a magadét, és akkor te csicskáztatsz. Én meg próbálom mutatni az ellenpólust. Tanítottam börtönben fél évig, hát, nem akkora poén a sitt. Gondold el, normál családban is hányszor mehet rossz irányba egy gyerek, de megtartja a család, munkára fogja, példát mutat. Én is elcsúszhattam volna, pedig nekem van családom. Nekik nincs.

Írsz arról a problémáról, hogy az állami gondozottak 18 évesen nagy összeget kapnak, de nem tudnak a pénzzel bánni…

Minden gyereknek van egy gyámja, aki kiadja a pénzt, csak ő nem ismeri a gyerekeket. Régen nevelő is lehetett gyám, aki tudta, kire nem lehet pénzt bízni, rávehette, maradjon utógondozásban, vagy leköttette a pénzét, mielőtt 18 lett. A gyám ma hivatalnok, akihez néha 50 gyerek tartozik. Ő ír alá, őt hívja a gyerek, ha iPhone-t akar, mert akar. A gyerek nem látja a pénz értékét, nem tanul meg vele bánni, mint egy családban. 18 évesen kap egy összeget, amivel az életét kellene megalapoznia, de csak arra elég, hogy albérletbe menjen – amit viszont fenn is kellene tartani. Jellemzően pillanatok alatt elkölti a pénzt, vagy elveszik a hirtelen megjelenő szülők, rokonok meg „barátok”. Ez a tipikus.  Egy 18 éves állami gondozott lelkileg szét van barmolva, azt se tudja, mi a munka, és mit kell gürcölni százezer forintért. Nagyon nagy hülyeség a kezébe adni milliókat. Én annyit tudok tenni, hogy felvázolom neki, mi lesz, ha elveri a pénzt: hajléktalan, prostituált, alkoholista, drogos.

Látom az ördögi kört. Tanítottam felzárkóztató képzésen és börtönben is. A felzárkóztatón főleg nők vannak, akiknek az állam fizet, hogy beüljenek a képzésre. Ők az anyák, akiknek a férjeik meg a börtönben ülnek. Így áll össze a rendszer: szülőktől a gyerekekig. Minden elemét közelről ismerem .

Maradt benned optimizmus?