Otthon, igazán

Hogyan, mikor került fókuszba nálatok az örökbefogadás?

Nem tipikus a példám, de én mindig úgy gondoltam, hogy fogok majd örökbe is fogadni. Ez sokáig inkább naiv lelkesedés volt, valódi ismeretek nélkül. Mire végigmentünk a felkészülési úton, akkor értettem csak meg, hogy az örökbefogadás mögött mindig tragédia áll, a gyereké – és az új szülőknek ezt is fel kell vállalniuk. Én már akkor javasoltam a férjemnek az örökbefogadást, mikor egy évig nem sikerült teherbe esnem. Nekem ez nem a leg-leg-legvégső opció volt, a férjem viszont korainak találta. Nemsokára meg is fogant a kislányunk.

Természetes úton?

Igen, de koraszülött lett, hét hónapra. A nehézségek dacára nem lettem görcsös anya, a baba sem volt sírós, problémás gyerek, de fejlesztésekre kellett vinnünk. Hamar felébredt bennünk a vágy egy újabb gyerekre. Könnyen teherbe is estem, de ez a terhesség csúnya vetéléssel végződött. Majdnem meghaltam a műtőasztalon – vérátömlesztést kaptam, és az intenzív osztályon kötöttem ki. Utána pár hónapig a szomorúság mellett a „feltámadás” öröme is bennem volt; nagyon tudtam örülni az életnek. Az előírt pihenési idő után újabb orvosok, kivizsgálások, kisebb műtétek következtek, és csak évek múltán lett világos, hogy nem tudok többet szülni. (Amúgy, a meddő párok többségéhez hasonlóan „mindenünk megvan”, tehát ma sem teljesen kizárt egy teherbeesés, de ezzel már nem foglalkozunk.)

Sokan „megelégszenek” egy gyerekkel, ha természetes úton nem születik második. Nálatok ez hogyan alakult?

Nem tudtam belenyugodni, hogy egy gyerekem lesz. Mindig is többet akartunk, én azért, mert nem volt testvérem, a férjem pedig azért, mert neki volt. Éreztem, hogy tudnék szeretni egy „idegen” gyereket is, amit a lányom születése csak alátámasztott. Hiába vártuk őt, mikor világra jött, egy kis idegen volt, akivel össze kellett csiszolódnunk. Én jól elterveztem, hogy majd biztos rám hasonlít, fekete haja lesz…; nem ilyen lett. Szőke, és a férjem kiköpött mása. Egy vér szerinti gyerek sem hozza mindig az elvárásokat, ő is kis titok, akit ki kell bontani. Ahogy egyre több időt töltünk együtt, egyre több élmény köt össze, ahogy nő, fejlődik, egyre szorosabb lesz a kapcsolatunk. „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” Tudtam, hogy ezen egy olyan gyerekkel is végig tudok menni, akit nem én szültem. Egyébként a vér szerinti gyereknél mire mondtam igent? Egy bizonytalan ígéretre, valakire, akiről semmit nem tudtam. Az örökbefogadásnál egy másfél éves, már mosolygó, beszélő, járó gyerekről hozhattunk döntést, akinek látszottak a személyiségvonásai is.

Hogyan zajlott az örökbefogadás folyamata?

Jelentkeztünk a gyermekvédelmi szakszolgálatnál, ahol nagyon segítőkész szakemberekkel találkoztunk. Elbeszélgetett velünk egy pszichológus, megnézték a lakást, a jövedelmünket, az egészségi állapotunkat, és részt vettünk egy felkészítő tanfolyamon. Nagyon hasznos volt: nem azt tanítják, mondjuk, hogy kell pelenkázni, hanem csupa olyan helyzetről van szó, ami egy vér szerinti gyereknél nem fordul elő. Például hogyan beszélgessünk a gyerekkel arról, hogy örökbe fogadtuk. A jelentkezésnél meg kellett adni, milyen korú, nemű és egészségi állapotú gyereket tudunk elfogadni, vállalunk-e testvéreket. Bár hivatalosan nem kérdezhetnek rá, a várakozási idő leginkább attól függ, hogy roma gyereket is fogad-e a jelentkező. Mi erre igent mondtunk, ezért egy év múlva már érkezett is a kisfiunk. Különben 3-4 évet kell várni, és nekünk a származás vagy bőrszín egészen mindegy volt. Elsőre sérült gyereket is vállaltunk volna. Mivel a lányunkat sok évig vittük fejlesztésekre, úgy gondoltuk, csodát tehetünk. De örülök, hogy egészséges kisfiú érkezett. Már látom, mennyire nehezek a sima hétköznapok is két, majd három gyerekkel.

A fiúknak azt is fel kell dolgozniuk majd – amellett, hogy nem a vér szerinti családjukban nőnek fel –, hogy romaként nem-roma környezetben nevelkednek. Van benned aggodalom, hogy sose érje őket megkülönböztetés a bőrszínük miatt?

Eddig semmilyen bántás nem érte a gyerekeket, de persze még picik. Egyelőre nem aggódom ezen. Ha együtt vagyunk, többnyire az se tűnik fel a környezetnek, hogy nem vér szerinti gyerekeink, evidensnek veszik, hogy azok.

Az identitás nehéz kérdés. Itt a Kárpát-medencében mindenkinek számos különböző őse van, és döntés kérdése, melyik vonallal azonosul. A többségi identitás adja magát, egy kisebbségi kultúra elsajátításához plusz erőfeszítést kell tenni. Szeretnénk, hogy a fiúk találkozzanak a cigány kultúrával, de legfontosabb, hogy a világra nyitott, előítéletek nélküli emberekké váljanak. A barátaink között szerencsére sok az örökbefogadó család, hasonló hátterű kisgyerekekkel, ami később biztos segíteni fog a fiainknak.

Mennyire lehet előre felkészülni az örökbefogadással járó helyzetekre?

Olvastunk a témában, találkoztunk más örökbefogadó családokkal, de felkészülni nem lehet. Szerintem a vér szerinti gyerekre sem. Nekünk viszont sokat segített Zsoltinál, hogy hasonló korú gyereket már neveltünk, nem is olyan rég, tehát a saját lábnyomunkba léptünk. Így az örökbefogadás problematikájáról lehánthattuk a minden gyerekre jellemző nehézségeket. E nélkül biztos többet aggódtunk volna, hogy ez vagy az normális-e. Például ott a dackorszak: könnyebb kezelni, ha az ember egyszer már végigcsinálta. Egyébként nehéz megmondani, „mi mitől van”, egy gyerek komplex csomag, nem lehet szétszálazni: mit örökölt, mi a környezet hatása, mi a traumáé. Amit valamennyire a traumának tudok be, hogy mindkét fiúnak pótcselekvésszinten fontos az evés – ezt más örökbefogadó családoktól is hallottam.

Ismeritek a két kisfiú korábbi életét, családi hátterét?

Mindketten másfél évesen kerültek hozzánk, két év különbséggel, Valentin csak 4 hónapja. Titkos örökbefogadás volt, csak annyit tudunk, hogy nagyon nehéz helyzetű családokból érkeztek a nevelőcsaládokhoz. Az ottani történetüket már ismerjük, a nevelőszülőkkel azóta is kapcsolatban vagyunk .

Az örökbefogadást megelőzően mindkétszer messzire kellett költöznünk, a nevelőszülők közelébe, családostul. Látogattuk a gyereket, aztán el-elhoztuk, és mikor már összecsiszolódtunk, akkor hozhattuk haza. Nagyon sok ponton lehetett volna egyébként nemet mondanunk, egészen a végleges örökbefogadásig: amikor már egy hónapja élt nálunk a gyerek.

Hogy emlékszel a fiúkkal való első találkozásra?

Nagyon izgultunk mindkétszer. A nagyobbik fiút rögtön aranyosnak találtuk, tudtuk: ő kell nekünk. A kisebbiknél nem éreztünk ilyen elsöprő érzelmeket, de helyes, jól fejlődő, nagyon okos, kötődő gyereket láttunk, és úgy döntöttünk, összecsiszolódunk. Először én voltam a lelkesebb, másodszor a férjem. De ahogy mondtam, a közös élmények mélyítik el a kapcsolatot. A barátkozás érzelmileg nagyon intenzív és rettentő fárasztó egyszerre. Igazi határhelyzet: egy idegen kisgyereket átszoktatni, az addig ismert, szerető környezetéből kiemelni és olyan erős kapcsolatot alakítani ki vele, hogy haza tudjuk vinni. Ez mindkétszer nehéz volt, télen zajlott, az otthonunktól távol. Az összecsiszolódás persze nem ér véget azzal, hogy hazavisszük a gyereket.

A kislányod hogy fogadta az új testvéreit?

Az elsőnél három és fél éves volt, elmondtuk, hogy testvére lesz, de nem én szülöm. Örült neki. Együtt készültünk, segített válogatni a babaruhákat. A két gyerek rögtön jól eljátszott együtt, köztük alakult ki először kapcsolat; ugyanígy a második örökbefogadásnál is. A két nagyobb gyerek jelentette a legnagyobb vonzerőt a kicsi számára. Az első pár hónap meglepően könnyű volt a nagyobbik fiúval, akkor vérszemet kaptunk, és gyorsan jelentkeztünk harmadik gyerekre: azt kértük, hogy három év alatti és nagyjából egészséges legyen. Épp ezután következtek a nehézségek: a nagyobb dackorszaka, indulati problémái. Aztán enyhült a helyzet, ekkor érkezett a kicsi.

Hogyan alakult a családi dinamika három gyerekkel?

Visszagondolva könnyűnek tűnik az élet egy gyerekkel. Ugyanakkor rengeteg öröm a nagycsalád. Valentin például nemrég mondta először, hogy „puszi”, a középső megtanult biciklizni, a nagylány pedig már ír és olvas. Jó látni, ahogy játszanak együtt, segítik egymást. A gyerekeimet mind nagyon szeretem, csak az érkezésükkel kapcsolatos érzés más. A szülés nehéz és komplikált volt, de mégis az élet természetes rendje, hogy férjhez mentem, szültem. Az örökbefogadott gyerekeket viszont egy ellenséges univerzumból sikerült kipasszíroznom az akaratommal, a kitartásommal, több vetélés, egy koraszülés, majd sok hiábavaló próbálkozás után.

Mikor indítottad az Örökbe.hu blogot?

Zsolti érkezését követően. A döntésünk előtt és után is sokat olvastam, beszélgettem az örökbefogadásról. Tőlem is rengeteget kérdeztek, és rájöttem, mekkora igény van a témával kapcsolatos információkra. Ezt az oldalt újságíróként készítem, és minden irányból körüljárom az örökbefogadás témáját. Szerepelnek interjúk szakemberekkel, örökbefogadó családokkal, felnőtt örökbefogadottakkal, örökbeadókkal, és bemutatom azt is, hogyan lehet örökbe fogadni ma Magyarországon. Élveztem, hogy beleásom magam mások történeteibe, és segítek mindazzal, amit így megosztok, miközben én is merítek belőle. Mindig úgy képzeltem, hogy sok gyerekem lesz, és hogy írni fogok. Szerencsére mindkét álmom teljesült, és a gyerekek mellett is írhatok. Az „anyaság” önmagában nem elégítene ki. Egyébként álságosnak érzem ezt a szót, a gyerekvállalás közös ügy a férjemmel, amelyben ő is aktívan részt vesz. Nélküle a blogra sem lenne időm. Az oldal, a visszajelzések szerint, főleg az örökbefogadásra készülőknek segít tudatosabban dönteni. Az is hasznos, ha valaki arra jön rá, ő nem tudna megbirkózni az ezzel járó plusz feladatokkal, nehézségekkel.

Hogyan beszélgettek a gyerekekkel az örökbefogadásukról?

A négyéves fiam most annyit ért, hogy nem én szültem őt, hanem egy másik néni, és hogy egy ideig nem nálunk élt. Két- és hároméves kora között leginkább az foglalkoztatta, ha a nővérét én szültem, őt miért nem. Őt miért nem szoptattam? Erről sok kérdése volt, egy darabig bántotta is, de ez annál jobban megerősített, hogy foglalkozni kell a témával, tilos hazudni. Most, ha csak elhangzik az „örökbefogadás”, ő büszkén jelentkezik. Ennek a szónak nagyon pozitív értelme van a családunkban, sok találkozóra megyünk hozzánk hasonló családokkal, ezeket a gyerekek mindig alig várják. A fiúknak nyilván lesznek majd újabb és újabb kérdéseik, mi igyekszünk olyan nyitott légkört teremteni, hogy mindent megbeszélhessenek velünk. A lányomnak is rengeteg kérdése volt, és most, hatévesen már nagyon sokat tud. Amerikai honlapokon akadtam rá a „lifebook”, magyarul „életkönyv” koncepciójára: egy fényképes album a gyerek egész történetét elmeséli, a vér szerinti családdal kezdve. Én is készítettem ilyet. Nagyon hasznos, hisz nemcsak azt segít elmagyarázni a fiúknak, hogy nem én szültem őket, hanem a nevelőszülők szerepét is, akik másfél évig gondozták őket. A kisebbik fiamat most például az foglalkoztatja, hogy milyen tortája volt az egyéves születésnapján, amit nem nálunk ünnepelt.

Mit szólt a tágabb család, az ismerősök , hogy örökbe fogadtatok?

A család nyitott volt, de ők végigasszisztálták a megelőző nehézségeinket is a terhességeknél. Szerencsére négy nagyszülőre számíthatunk. Rajtuk is látom: nem lehet elvárni, hogy első pillanattól ugyanazt érezzük egy pár napja ismert gyerek iránt, mint akit évek óta nevelünk. De az együtt töltött idővel nagyon szépen kialakult a kötődés, ma büszke nagyszülők. Az ismerősök is jól fogadták a helyzetet. Persze akadnak, akik csodálkoznak, vagy elmondják, hogy ők képtelenek lennének az örökbefogadásra. Ezzel semmi gond nincs. Ilyenkor azt felelem: szerencsére nem kötelező.

Az örökbefogadást Magyarországon rengeteg tévhit és előítélet övezi. Ha nem is tudatosul, a mesék mostohatörténetei és a bulvársajtó örökbefogadós sztárhírei alapozzák meg, hogyan viszonyulunk ehhez a témához. A tényleges emberi sorsok – örökbefogadóké és örökbefogadottaké – gyakran kiesnek a látóterünkből. Mártonffy Zsuzsa újságíró, blogger hiánypótlóként indította el internetes oldalát, az Örökbe.hu-t, hitelesen segítve mindazokat, akiket ez a kérdéskör valamiképp érint. Ő maga – férjével – egy vér szerinti kislányt és két örökbefogadott kisfiút nevel. Veronika 6, Zsolti 4, Valentin 2 éves.