Nem rossz, hanem ADHD-s!

Csiky Miklós ifjúsági- és gyermekpszichiáter főorvossal, a budapesti Bethesda Kórház ADHD ambulanciájának vezetőjével munkanapja után, rendelőjében találkozom. A négygyermekes családapa saját bevallása szerint maga is érintett az ADHD-ban (Attention Deficit Hyperactivity Disorder), azaz a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban.

Ön hogyan határozná meg az ADHD-t? Betegség?

A tünetegyüttes elég szabatos kifejezés, ugyanakkor a figyelemszabályozási, aktivitás- és impulzivitászavart okozó agyi eltérések – a főleg kutatásokban alkalmazott – képalkotó eljárásokkal is kimutathatók. A három tünetcsoport egyikének bizonyos kritériumok szerinti megjelenése kell a diagnózishoz. A vezető tünet a figyelemzavar. Az ebben szenvedő gyerek figyelme nagyon könnyen elterelhető, szórakozott, a dolgokat elveszíti, banális hibákat ejt, lemarad a feladatokban. A túlmozgékonyság tüneteit mindenki ismeri, ez a legfeltűnőbb rész. A túlzott impulzivitás pedig azonnali, reflexszerű reagálást jelent a késleltetés képessége nélkül. Tehát az ADHD alkati rendellenesség, de a környezeti faktorok befolyásolják a megjelenési formáit, súlyosságát. A mai körülmények sokkal kedvezőtlenebbek az érintetteknek, mint pl. 100 éve, ami a tüneteket rontja – de az ADHD maga genetikailag kódolt, örökletes hajlamon alapul, emellett a megjelenése korai környezeti tényezőktől is függ.

Jellemzően mikor kezdenek aggódni az ADHD-s gyerekek szülei?

Kisiskolás korban, amikor megjelennek a követelmények. Nem figyelemzavaros a gyerek – mondják –, el tud mélyedni abban, ami érdekli. Igen, ahhoz tapad a figyelme, csak másról meg lepereg. Próbál figyelni, de képtelen rá. A másodlagos zavarok fő oka éppen a sok kudarc és negatív visszajelzés. Amíg nincs jól működő önreflexió, a gyerek addig is megéli, hogy valami nem stimmel vele, bár nem tudja, mi. Jó tudatosítani benne, hogy ő másképp működik, de ettől nem rosszabb. Elfogadó, egyben szigorú határokat tartó szülő és tanár mellett tud jól fejlődni. Fontos, hogy maga is elfogadja, sok minden több erőfeszítésébe kerül, és az is, hogy erre ne menjen rá. Sajnos az iskola minősít, és néha a legjobb szülő is – ez kikerülhetetlen. Úgyhogy az ADHD-s gyerek sokszor átéli, hogy ő rossz. Ezt jóval több pozitív visszajelzéssel lehet kompenzálni.

Az ADHD-s tulajdonságoknak is vannak pozitív vetületeik, ezeket érdemes hangsúlyozni: pl. az ilyen embereknek folyton jár az agyuk, ezért több aktív információ kering tudatközelben, ill. ugyanannyi időre több találatuk jut egy probléma megoldására. Mivel máshogy állnak össze az agyi kapcsolataik, eredeti ötleteik lehetnek. Nem okosabbak, nem butábbak, csak máshogy működnek.

Azt hinném, erre a fajta eredetiségre sok jó visszajelzést is kaphatnak.

Igen, csak többnyire inkább fárasztják, stresszelik a környezetüket. Az ADHD-s gyerekek a társadalom minden csoportjában jelen vannak, de a felnőtteket már a nagyon sikeresek, ill. a lecsúszottak között találjuk. Gyakran egyik helyzetből a másikba sodródva élnek: pl. celebek, vállalkozók, akik azonnal megvalósítják, ami eszükbe jut. Megbízható tartós teljesítményre csak az ADHD-sok kis része képes.

A tünetek felnőttkorban is ugyanúgy megmaradnak?

Kb. az érintettek 20%-a szabadul meg tőlük; 30 %-uk némileg megtanul bánni a nehézségekkel, és 40-60% ugyanolyan diszfunkcionálisan működik, amin tovább rontanak az ún. másodlagos zavarok. Egy idejében diagnosztizált ADHD-s gyerek egyensúlyba hozható: gyógyszer nélkül vagy középsúlyos állapottól – a pszichiátriában leghatékonyabb és legkevesebb mellékhatású – gyógyszerekkel. Akinek kellene, és nem szedi, annál sajnos borítékolható a depresszió, szorongászavar, függőség vagy személyiségzavar későbbi kialakulása.

Fiúkat vagy lányokat érint inkább ez a probléma?

Gyerekkorban négy-ötször több fiút diagnosztizálnak, 35 fölött viszont 1:1 az arány. Kislányoknál kevésbé feltűnő a gond, mert motoros nyugtalanság helyett inkább szorongó vagy hangulatzavaros tünetek mutatkoznak. Gyakran depresszióval, önsértéssel, személyiségzavaros jelekkel, azaz már másodlagos problémákkal kerülnek orvoshoz. Ha szerencséjük van, a szakember kibányássza az eredeti problémát. A kezeletlen figyelemzavar önmagában is szorongáshoz vezet, mert a gyerek azt érzi, nem tud a képességei szerint teljesíteni. Ami egyik nap megy, másik nap nem. Így működik az agya. Ha nem kínoznak egy gyenge képességű gyereket, hogy teljesítsen, egész derűs lehet. Az ADHD-s meg nem tudja, ő okos vagy buta, ami nagyon szorongató.

A szülők, óvónők, tanárok mennyire tudják, mi normális, mi nem?

A szülőnek az a feladata, hogy ha problémát érzékel, szakemberhez forduljon. Mi, itt a Bethesdában alapos vizsgálat után – nem egy találkozás alatt! – állítunk fel diagnózist és adunk terápiás ajánlást. A kezelés legfontosabb részéről is gondoskodunk. A területileg hozzánk tartozókat tudjuk hosszabb távon itt gondozni. Magyarországon a gyerekek 5%-a, 70-100 ezer fő szenved ADHD-ban. Kb. 20 ezren keresnek segítséget, de kevesebb mint 5000 ember jut megfelelő ellátáshoz.

Az a nehézség, hogy az ADHD többféle szakembert és multimodális terápiát igényel egyszerre, miközben a védőnők, óvónők, tanítók, sőt a gyerekorvosok zöme sem rendelkezik megfelelő tudással ahhoz, hogy a szülő panaszát egyáltalán megértsék. A szokásos válasz, hogy a gyerek majd kinövi a furcsaságait. Pedig 80% eséllyel nem növi ki, és annak, akit nem kezelnek időben, sokkal rosszabbak a kilátásai a sorsát illetően.

Meglepve olvastam a diétát is a terápiás lehetőségek közt – egy genetikai rendellenességnél.

Van egy genetikai alap, de a tünetekhez a környezeti hatások is hozzájárulnak. Egyre több az adat, hogy a mentális betegségek kialakulásában a gyulladásos folyamatok kulcsszerepet játszanak. Személy szerint azt látom, hogy ha ezekbe be tudunk avatkozni, bizonyos károsodások kikerülhetők. A gyulladások – leegyszerűsítve – kihatnak az idegrendszer normális fejlődési potenciáljára, ezért a neuronhálózatok másképp alakulnak ki – ami funkcionális elváltozásokkal is jár.

Egy most is folyó, óriási mintán végzett skandináv vizsgálat kitér arra, hogy pl. a gyerekkorban antibiotikumos, ill. kórházi kezelést igénylő gyulladásos betegségek hány százalékkal növelik a mentális betegségek későbbi kockázatát. Kemény idei adat. Innen csak egy lépés az allergiás eredetű folyamatokra paralel módon tekinteni, hiszen ezek ugyanolyan anyagok felszabadulásával járnak, mint amikről feltételezzük, hogy a bajt csinálják.

Sajnos az allergiákat a mostani életmódunk, fogyasztási szokásaink okozzák. 60 éve párezer anyaggal találkoztunk, ma évente 3000 új anyagot szintetizálnak. Iszonyatosan túlterhelt az immunrendszer, ezért van, hogy elégtelenül vagy túlreagál. Az információs túlterheltség az idegrendszerünket érinti ugyanilyen mértékben, ami mentális szinten épp így megjelenik. (Pl. ötéves kor alatt tilos volna tabletet, okostelefont kézbe adni! A gyerek profin kezeli, csak éppen az agyban bizonyos funkciók nem tudnak kialakulni.) Az ADHD-s kutatások számos más mentális problémához is támpontokat adnak. Az erre hajlamosító faktorok a mentális betegségek egész csokrára vonatkoznak. Pl. több dolog, ami igaz az ADHD-ra, a skizofréniára is áll. Az ADHD-sok közt nagyobb a skizofrénia aránya is.

Ha jól tudom, Ön is ADHD-s volt. Volt? Illetve nem lehet, hogy az történt, mint amikor az ember minden betegséget felismer magán, amiről sokat hall?

Azt is átéltem orvostanhallgatóként, az más volt. Itt inkább túlontúl későn jött a szembesülés, pedig akadnak a családomban markánsabb képviselői az ADHD-s tüneteknek, és a genetikai alap miatt a halmozódás eleve jellemző. Visszamenőleg gyanús lett nekem a gyerekkori impulzivitásom, amit a környezetem rám jellemző "Na, gyerünk!" felkiáltással kísért felbuzdulásokként írt le. A hat fiatalabb testvérem közt volt még hasonló. Szétszórt is voltam, álmodozó, ami szintén tipikus.

Ön orvosi egyetemet végzett. Nagy baj nem lehetett a figyelmével.

Azért volt, de nálam az enyhe ADHD mellé a külső és belső védőfaktorok nagyon szerencsésen álltak össze. Pl. a család. Apám elég szigorú volt, mellette nehezen lehetett volna elkallódni; édesanyám pedig képviselte a meleg elfogadást. Pannonhalmán, a középiskolában aztán egy fontos lelki vezetőm az apa-képemen is szelídített, és a jó légkörű kollégium rengeteg lehetőséget adott a fejlődésre, csiszolódásra. De amíg nem találtam elfogadó tanárokra, kínlódtam. Közepes tanuló voltam, pedig gyötörtem magam. Mint a legtöbb ADHD-s gyerek, azt éreztem, nem térül meg a tanulásba fektetett munkám. Csak hetedik-nyolcadikban jöttem rá, hogy okos is vagyok. Elküldtek egy biológiaversenyre: a csapatnak 1., magamnak 2. helyet tudtam szerezni. Ez szárnyakat adott. De addigra rengeteg negatív visszajelzést kaptam. Eleve nem akartak iskolába engedni, mert marokra fogtam a ceruzát, csak firkálni tudtam. Egy rajzomra kaptam piros pontot: véletlenül sikerült kört rajzolnom, és a képnek a Május 1. címet adtam. Ilyen címen mindenért piros pont járt volna. Az óvodában olykor eltűntem, mert elvarázsolva nézegettem a lepkéket és dongókat. Nem érzékeltem az időt, folyton engem kerestek.

De kívülről hallva ez annyira normális. Mi lehet érdekesebb egy gyereknek, mint a természet?

Hogy nem éreztem az időt, nem láttam át a következményeket, az azért a végrehajtó funkció zavarára utalt. Megvan, hogy mikor mi felel meg a normális fejlődésnek. Én a szorongó, figyelemzavaros ADHD-s csoportba tartoztam, akinél a hiperaktivitás erősen korlátozó környezetben nem jön elő. Az egyik fiam is hiperaktív, keresztanyám mondta nemrég, hogy: ilyen voltál te is, mikor apád nem volt otthon.

Hogyan választotta a pszichiáteri pályát?

Rengeteget olvastam gyerekként, egy nyári nap akár három könyvet. A figyelemzavaros gyerek is figyel arra, ami érdekli. A jó könyvekben sorsok vannak, és láttam, hányféleképp alakulhatnak. Az Életben maradtak pl. óriási hatást tett rám azzal, hogy a személyiség miképp nyilvánul meg különböző helyzetekben. Úgy jelentkeztem az orvosira, hogy gyerekpszichiáter szeretnék lenni, mert nem mindenki képes jól alakítani a sorsát, és egy gyerek még formálhatóbb. Aztán az egyetemi gyakorlaton találkoztam a pszichiátriával a maga valóságában, és biztos lettem benne, hogy ezt én nem akarom. Embertelennek éreztem. Sokkal több empátiát, melegséget, megértést, tiszteletet, egyenrangúságot vártam volna. Úgyhogy gyerekgyógyász lettem. Már praktizáltam, amikor a Vadaskerti úton hirdettek gyerekpszichiátriai napokat. Ott láttam, hogy léteznek más megközelítések és módszerek is. Akkor kezdtem el a gyerekpszichiáter-képzést.

Említette, hogy az ADHD is jobban kezelhető időben, azaz gyerekkorban.

Hogyne. A gyerekpszichiátria kezdetben a „felnőtt megfelelője” után járt, de ma már kölcsönösen merítenek egymásból. Ugyanis a felnőttkori patológiák gyökere javarészt megjelenik gyerekkorban. Akinél 18 éves koráig mentális probléma jelentkezik, az 4 éves korig már mutatott bizonyos tüneteket. Az a nehéz, hogy 4-5 szakma összes tudására lenne szükség egy helyen, hogy egy sokszor nem jól artikulált nehézséggel megjelenő szülő értő fülre találjon. Ehhez nagy szerencse kell, akkor elkezdhető a korai terápia.

Ön apaként mennyire figyeli szakmai szemmel a saját gyerekeit?

Négy gyerekem van. Mindenre figyelek, mert a genetikai örökség valamilyen formában persze megjelenik. A feleségemnek folyamatosan változik a véleménye, ha jól mennek a dolgok, mást gondol, mint ha épp nehezebben. Én mindig ugyanúgy látom a helyzetet. Viszont a saját családtagjait megfigyelheti az ember, de ne diagnosztizálja és ne kezelje. Én is kollégákhoz vittem a gyermekeimet, amikor kellett.