Miért sírunk, és miért nevetünk?

Agyunk elképesztő szerkezet. A mintegy másfél kilónyi szürkeállományban több százmilliárd sejt dolgozik.


Olyan, mint egy óriás pályaudvar, idegpályáin emlékekkel, vágyakkal, gondolatokkal és érzelmekkel megrakott, tehervagonok száguldoznak, óránként több mint 300 kilométeres sebességgel, hormonok érkeznek menetrend szerint, molekulákat szállító szerelvények várják a csatlakozást, éjjel nappal nyitva tartó pénztárak, azaz receptorok fogadják az utazó vegyi anyagokat.

Azokra a titokzatos kérdésekre tehát, hogy mi történik velünk és bennünk, amikor szerelmesek, dühösek, boldogok vagy szomorúak vagyunk, hogyan emlékezünk, miért felejtjük el a szülési fájdalmakat, vagy miért leszünk félénkek és sérülékenyek, ha csecsemőkorunkban nélkülöznünk kell anyánk szeretetét, ott a válasz az agyunkban. Ha ezt tudjuk, attól persze még nem leszünk boldogabbak. De ha megértjük, valamit az is segít.

Az agysejtek sokáig élnek, és életünk végéig megőrzik örökségünket, összes emlékünket, korábbi reagálásaink nyomait, egész fejlődésünket. Ezért aztán személyiségünk, életünk folyamán viszonylag állandó. Minden ember, aki erre a világra születik, már csecsemőkorában is hat alapérzelem kifejezésére képes. A félelem, az öröm, a bánat, a harag, az undor és a meglepetés mindenkinél automatikusan ébred a külvilág ingereire adott válaszként, és az agyban jól nyomon követhető pályán fut végig. Az agynak egy bizonyos része  tudatosítja, egy másik eltárolja, megint másik terület reagál rá, vagyis nevetéssel, vagy sírással válaszol. Ez az ősi, úgynevezett limbikus rendszer a külső hatásokra önállóan intézkedik. Eredetileg a túlélést szolgálta, ezért kevéssé befolyásolható. Erős ingerekre, automatikusan sírni, vagy mosolyogni fogunk, megemelkedik a vérnyomásunk, sikítunk vagy éppen ellenkezőleg, nemi hormonjaink felszaporodása miatt nem tudunk a csábításnak ellenállni.