Lánc, lánc, Eszter-lánc

Gyerekkorodban el tudtad képzelni, hogy ne a színészi pályára menj?

Abszolút nem. Nyolcéves koromtól, a Szamárköhögés című filmmel kezdődően rengeteg mindenben játszottam, és főleg egy tévéműsor, a Kölyökidő miatt lépten-nyomon megszólítottak az utcán – ismert voltam. Nem számítottam rá, hogy nem vesznek fel a Színművészeti Főiskolára, pedig a legtöbb gyerekszínésszel ez történik. Nem volt más tervem; megállt a világ.

Utólag azt mondom: nagy ajándék, hogy így alakult, de akkor összeomlottam. Megsértődtem, sírtam, dühöngtem. Dacreakcióként bementem egy kis könyvtárba, hogy felcsapjam a felvételi tájékoztatót, és oda felvételizzek, ahol kinyílik. A Pető Intézetnél nyílt ki, amiről semmit nem tudtam, szinte azt se, miből van felvételi, mégis simán bejutottam. Míg az élet a színház felé minden kaput bezárt, erre sima utat adott. Azóta is hálás vagyok, hogy nem mondjuk mozdonyvezetőnek kellett mennem.

Hanem konduktor lettél. Dolgoztál is a szakmában?

Évekig. A Pető-módszer nem csak gyógytorna, nem csak gyógypedagógia; sok minden egyben. Mozgássérülteket tanítottunk boldogulni. Utólag jöttem rá, hogy nekem korábban is volt kapcsolatom ezzel a területtel. Nagymamámat, aki combnyaktörése után sokáig nem épült fel, én teszegettem át a székre, gimiben pedig a legjobb barátnőm egy kerekesszékes, izomsorvadásos lány volt.

Akkor benned nem volt félsz vagy zavar, ami sokakat elfog a sérült emberekkel kapcsolatban.

Nem, én azt hiszem, mindnyájunknak vannak sérülései, maximum nem látszanak. Úgy tapasztalom, ha valahol elvesz az élet, máshol ad. A petős gyerekektől nagyon sokat lehet tanulni. Hihetetlen akaraterejük van, mindenfajta hősi attitűd nélkül, miközben nekik kinyújtani a kezüket olyan, mint másnak megmászni egy hegyet. Pető András mondta, hogy a mozgássérülteknek akkora a lelkük, hogy nem fér bele a testükbe. Én ezt tapasztaltam. Az ő kivételes szeretetképességükkel sehol máshol nem találkoztam. Nekem erre az időszakra óriási szükségem volt, mert a sok szereplés megbolygatja a személyiségfejlődést. Emlékszem elszállt időszakaimra, amikor azt hittem, hogy én találtam fel a spanyolviaszt.

Utólag jónak tartod, hogy a gyerekkorodat végigszerepelted, vagy másképp rendeznéd a saját filmedet?

Már ovisként annyi volt bennem a zizegés, megmutatni vágyás, hogy anyukám ezért vitt el a Harlekin Gyerekszínházba és a Magyar Rádió gyerekstúdiójába, ahol nagyon színvonalas képzések folytak. A Rádióban kaptam a versek, az olvasás szeretetét. Bennem nem voltak gátlások, mindent játéknak fogtam fel, az pedig, hogy rádiójátékokban szerepelhettem, együtt például Márkus Lászlóval, Sinkovits Imrével, hatalmas élmény volt. A 6 és 8 éves lányomat is szívesen elvinném, de sajnos megszűnt ez a stúdió. Én alig vártam a szombatot, a rádiós napot. Az iskolában volt gond, mert a tanárok nehezen viselték, hogy elrohangálok forgatásokra. Pedig nagyon intenzíven tanultam, mert anyukám szigorúan fogott.

A szereplésről szóló életed konduktorként átfordult abba, hogy a háttérben Te teszel másokért.

Ha engem felvesznek a főiskolára, biztosan atomjaimra szednek. Gyerekként természetes a játék, de kamaszként minden borul. Én amúgy is nehéz, apahiányos kamasz voltam – anyukám egyedül nevelt –, a női szerepet pedig irtó nehezen találtam. Szétesett az énképem, és az csak rontott, hogy sztároltak. Gimiben már szívesen elbújtam volna néha az XXL-es pólóimban, másrészt még aktívan játszottam, amit meg nagyon szerettem.

Hogy sikerült összerakni magadat?

A női önazonosságomhoz engem a tangó segített hozzá, azóta is táncolok – és tanítok – tangót. A Petőnek pedig azt köszönhetem, hogy az lettem, aki ma vagyok, hogy tudok másra figyelni. A mozgássérült gyerekektől és a konduktor kollégáimtól tanultam meg jól szeretni. Hogy például egy gyereknek nem az a jó, ha megcsinálják helyette, amit ő nem tud, bár könnyebb. És hogy mindig a másik tudja megmondani, hogy szeretik-e, ahogy Popper Péter írja.

Sikerült lenyomni az exhibicionista színész énedet? Elő szokott bújni valahol.

Nem lehet lenyomni. A konduktor „rávezető”, és sokféleképp lehet az. Én a Petőben is zizegtem, a lendületemmel próbáltam mindent elérni.Rengetegszer mentem haza sírva a tehetetlenségtől vagy a türelmetlenségtől, mert én nagyon türelmetlen ember vagyok. Muszáj volt türelmet tanulnom. Persze ott is újságot szerkesztettem, versmondóversenyt, színielőadásokat szerveztem. Rádióztam is, de az életem a Petőről szólt. Előbb dobtak be csoportba, mint ahogy megtanultuk, mit kell ott csinálni. Emlékszem az első napomra: Ágika (még ovis volt) ült egy széken, és kért, hogy segítsek neki. Mikor látta, fogalmam sincs, hogyan, lépésenként elmondta: „Most mondd, hogy tegyem talpra a lábam”… stb. Megtanított segíteni. Ma együtt csinálunk egy kulturális kört mozgássérülteknek.

A türelmetlenségedet tanultad meg befogni, vagy tényleg türelmes lettél?

Inkább átalakítottam, mert ennek a másik oldala a hatalmas lendületem. Rájöttem, hogy az alapvető tulajdonságaink vannak és kész; a kérdés az, mire használjuk őket. Sokszor kaptam/kapom meg, hogy „sok” vagyok. De a színpadon ez az energia kell.

Hogyan kerültél vissza a színpadra?

2-3 évig dolgoztam itthon mint konduktor, azután Chicagóban és Franciaországban. A nyelvtudásom megvolt, és külföldön nagyon megbecsülik a szakmánkat. Gondoltam rá, hogy kint maradok – de végtelen honvágyam volt. Itt minden utcához, házhoz van közöm; benne vannak a falakban az energiáim: ezek nekem éltető erők. Amikor egy rendező barátom hívott, hogy megcsinálja az Ózt, és szeretné, ha én lennék Dorothy – mondván, hogy ő olyan konduktor-féle, mint én, aki maga köré gyűjti a társait, és viszi a cél felé –, rohantam haza. Az Óz miatt lett Dorka a nagyobbik lányom neve.

Amit most csinálsz, abban benne van a színház és a petős tapasztalatod is.

Minden ide vezetett. A bohócdoktorsághoz és az Eszter-lánc zenekarhoz. Az Óz után egy izlandi családi drámában játszottam, emellett foglalkoztam néhány gyerekkel, de egyre nehezebben viseltem ezt a kettős életet. Ekkor jött szembe velem egy barátnőm az utcán, hogy nem vették fel bohócdoktornak. Azt sem tudtam, mi az. Amikor elmesélte, hirtelen megvilágosodtam, hogy ez kell nekem! A színész- és a jókedvű bohóc énem találkozhat a segíteni vágyásommal. Fel is vettek a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványhoz. Ennek 13 éve.

Hogyan dolgozik egy bohócdoktor?

Szinte mindannyian színészek, táncosok vagy zenészek is vagyunk, erős improvizációs készséggel, emellett persze sajátos lelki hozzáállással. Ún. vizitekre járunk ki, párban, kb. heti kétszer: Budapesten minden gyerekkórházba, és vidékre is több városba. Egy viziten, mondjuk 2-től 5-ig végigjárjuk az összes termet, ahol gyerekek vannak. Az orvosoknál, nővéreknél, szülőknél is próbálunk pozitív változást elérni, mert az ő lelkiállapotuk kihat a betegekére.

Vannak sztenderd elemeink, varázslások, zene, én például mindig viszem az ukulelémet, de főleg improvizálunk. Más egy kifáradt nővérke vagy egy orvos, akinek nagyon meg kell adni a respektet. Például ha komolyan vizitel, beállok mellé a piros orrommal, és nagyon okosan nézek. Nem szokták megállni nevetés nélkül. Szerencsére egyre jobban elfogadják, hogy mi őket segítjük. Ehhez idő kellett, mert ugye rendetlenkedünk ott, ahol rendnek kell lennie, a gyerekek nevetnek és lerúgják a takarót. De egy vidám, játszani akaró gyerek sokkal több öngyógyító energiát mozgat meg. Fél évig kísért minket egy orvostanhallgató fiú, kimutatható volt a véreredmények javulása a bohócvizitjeink után. A felszabadultság tényleg gyógyít.

Mindenkivel külön meg kell találnotok a hangot…

Egy embernek a lelkével kell kommunikálni, nem az életkorával, de az korfüggő is, hogy a humornak milyen szintjén közeledünk. Egy kamasznál az összekacsintás működik, amikor összetesszük a vállunkat a kórház, a világ ellen; egy kisgyerekkel lehet szappanbuborékot fújni vagy ugrálni. Van, akinek az kell, hogy kicsit dudorássz neki, más azon nevet, ahogy ügyetlenkedsz. Néhány nővér szívesen beszáll a játékba, van, akinek ki kell panaszkodnia magát, és akad szülő, akinek arra van szüksége, hogy sírjon a vállamon.

Mi van akkor, amikor te is rossz hangulatban vagy, legszívesebben felvennéd az XXL-es pólót és elbújnál?

Ezért is nagyon fontos, hogy párban dolgozunk: biztonsági háló. Emlékszem, amikor egy onkológián nem volt már ott valaki, aki két héttel azelőtt igen. A partnerem rám nézett, és tudta, hogy most emelnie kell. Úgy csináltuk végig a vizitet, hogy semmi nem hiányzott belőle. De két eset volt talán, amikor Bigyó bohócból Kárász Eszterré váltam; bohócnak lenni annyira más tudatállapot, a szerep maga kiemel. A bohócnak a betegség, a kórház nem tragédia, mert semmi sem az. A pillanatnak él annak minden csodájával. Azért megy neki harmadszor is az ajtónak, mert számára se múlt, se jövő. Ha elesik, a sárban is azt nézi, milyen érdekes a sár. Bigyó ezt tudja. Ezért ha beteg gyereket látok, csak arra figyelek, hogy az egészséges gyerek – a beteg gyerekben – minek örülne. Akár annak, hogy békén hagyják. Volt, aki kiküldött minket, és láttam a szemében a hálát, hogy végre megtették neki, amit mindig hiába kért.

Hazafelé már reflektálsz a történtekre?

Igen. Szomorú is leszek néha, de közben olyan melegséget, energiát kapok, ami többet ad mindennél. Közvetlen visszajelzésem van arról, hogy tudok segíteni. Járunk szupervízióra, ami segít feldolgozni a kórházi élményeinket, mert gyepálós munka ez. De mi többet kaphat az ember, mint hogy volt értelme a napjának?! Nekem nagyon jó, hogy a gyerekektől azonnali, őszinte reakciót kapok. Ők ha unnak valamit, elmennek, nem figyelnek. Ez állandó kihívás, motivál a megújulásra. Nem tudnám ugyanazt csinálni hosszabb ideig, és itt nem is lehet. Az Eszter-láncban is megőrjítem a zenészeimet, hogy sose csinálom ugyanazt.

Honnan jött az ötlet, hogy zenekart alapíts?

Bohócdoktorként kezdtem ukulelézni, és nagyon megszerettem. Egyre többet muzsikáltam otthon is a lányaimnak, vagy baráti körben, és egyre több helyre, oviba, bölcsibe hívtak. Amúgy is szerettem volna aktívan csinálni valamit, ami nem vesz el a gyerekeimtől, amiben integrálhatom az anyaságot és a munkát. Így alakult ki a Dalolka: kisgyerekeknek adok csörgőket, és együtt zenélünk. Kicsit dramatikus is, persze.Egyre nagyobb rendezvényekre hívtak, és eljött az a pont, amikor már kevésnek éreztem magam zenekar nélkül. A Millenáris színpadán álltam egy szál ukulelével 200 gyerek előtt, és hát én se foglalok túl sok helyet… arra gondoltam: „Mit keresek ezen a nagy színpadon egy ilyen kis hangszerrel?!” Megszületett az igény a társakra, a véletlenek pedig itt is besegítettek. Négy fantasztikus zenészt sikerült magam köré gyűjtenem. Molnár Gyuri csatlakozott elsőként, aki ma a dalok jó részét írja. Egy jótékonysági koncerten ukuleléztem, és ő beült mögém a gitárjával. Olyan összhangban zenéltünk, hogy folytatni kellett. És jöttek sorra a többiek. Így állt össze az Eszter-lánc.

Nagyon változatos a fellépőhelyeitek palettája, gyerekkórházaktól a Müpáig. Külföldön is vendégszerepeltek: Norvégia, Svájc...

Igen, de Svájcba már a Piaf-estemmel hívtak. Ez felnőtteknek szól. Édith Piafhoz tízéves korom óta erős személyes kapcsolat fűz. Sok éve a Merlinben énekeltem a dalait, és tavaly decemberben újra lehetőséget kaptam rá trióban egy beugrás erejéig. Annyira jól sikerült, hogy megmaradt ez a felállás is. Idén 100 éves Piaf, szeretném még sokat játszani. Hihetetlenül felszabadító élmény. Most ért az életem oda, hogy igazán érzem, amiről ő énekelt.

Amikor pár éve találkoztam Kárász Eszterrel, nem jöttem rá, honnan ismerős; miközben semmilyen közös emlék nem ugrott be, úgy éreztem mintha együtt nőttünk volna fel. És tényleg vele, vagyis filmjein nőtt fel az egész generációm – amikor még csak egy tévécsatorna volt. Színészi pályája 18 évesen elakadt, ahogy annyi gyereksztáré. Az ő útkeresésének – önmagára találásának – epizódjait viszont dramaturg sem fűzhette volna fel szebben. Ma is szerepel, és ma is főleg gyerekekhez szól – a zene és a játék nyelvén: bohócdoktorként és az Eszter-lánc mesezenekar koncertjein.