Kapjunk Rajba!

A magány törvénye, hogy időről időre társakra vágyunk, a gondolat megosztására vagy felejtésére, hogy aztán ennek ellenkezője is igaz legyen, kisvártatva. Mondhatnánk, nekünk semmi se jó, de hát ilyen az ember, mindig az kell, ami nincs.


Megbecsülni a pillanatot nehezünkre esik, a beteljesülést követően könnyed ásítással fordulunk a fal, vagy éppen más felé. Nem kétség, hatalmas erő az izmos individuum, de a fejlődéstörténet, közép és hosszú távon, mégis az összefogást támogatja, így biztosítva a szaporulat biztonságát. Esetünkben sincs hiány ebben, leszámítva a közép és hosszú távot, az összefogást, meg a biztonságot. Maradnak hát utódaink, kik majd milliárdnyi személyes spóraként sodródnak a meddő tarlók felett… Pedig, csapatban jók vagyunk! Legalábbis, ha az egó szorításán kívánunk lazítani. Idegenek találnak rokon vonásokat egymásban egy dal, egy sportesemény kapcsán, mi több – a közösségi kommunikáció hozományaként – váratlan szituációkban! A fl ash mob akció, azaz a villámcsődület, közel évtizedes múltra tekint vissza, hol az interneten egyeztető résztvevők valami váratlan cselekvéssel rukkolnak elő, hogy aztán alakulásukhoz hasonló gyorsasággal oszoljanak fel. Nyilvános helyen párnacsatáznak, táncolnak önfeledt, vagy állnak mozdulatlan percekig, a be nem szervezettek félelemmel vegyes csodálatára. „Őrület, őrület, de van benne rendszer”, tán épp a korábban említett vágyakozás a közös nevező. Ha az kell hozzá, hát vánkossal a hónuk alatt. Neked jó volt? Nekem jó volt! Ennyi. Létezésünk véges, nem érünk rá egymásra. Van hol, van kivel, de nincs mikor. Messze már a másnap induló osztálykirándulások lázálma, mely oly hőfokon izzott, hogy hazaérkezvén sem tudtunk elválni, csak vállalni a szülői pofonokat a késésekért. Manapság rekreációs szakemberek segítségével eredünk az eltűrt idő nyomába (sic!), extrém csapatépítésen foltozzuk kapcsolatainkat, óriás lombkoronák alatt lógva a szeren. Vállalati partikon unatkozunk, s részegedünk le az ingyen piától, bódultan követve a rendezvényszervezők esztrádműsorát. A szándék dicséretes – növelni a struktúra érzelmi kohézióját –, de felesleges. Ha van energia, mi meg nem marad, hát ez biztosan az. számítunk így, a közhelyes hétköznapok mikrodrámáiban? Semmire és senkire. Az van, amit én csinálok. Tehát, az van, aki Én vagyok. Ergó, létezem. Vízparti nyaralásunk során váratlan fedeztünk fel egy, a folyóban bolyongó különös halmazt, ami hol egyetlen testnek, hol gomolygó együttesnek látszott, szeppent izgalmat váltva ki valamennyiünkből. Alapos fi gyelmezés után jöttünk rá, hogy egy törpeharcsa-rajjal van dolgunk, megannyi apró ivadékkal, kik ebben a formában, no meg a túlélés reményében kívánták cáfolni a „nagy hal megeszi a kis halat” törvényszerűségét. Olcsó trükk, de hatásos, nyílván volt ideje gyakorolni az evolúciónak. Bár a srácok merítőhálója rendre tizedelte a kicsiny populációt, a megmaradtak csak azért is újra hadrendbe álltak, de oly tiszteletet parancsoló biológiai bátorsággal, hogy gyerekeink kérés nélkül eresztették vissza a már kifogott példányokat. Olcsó hasonlat, de hatásos. Mint ahogyan a sors merítőhálója is… Mi mind egyéniségek vagyunk! – kiáltják kórusban a botcsinálta próféta követői a Brian élete című fi lm klasszikus jelenetében, hogy minduntalan betegre röhöghessük magunkat. Na persze az abszurd komédia végén ő is megfeszíttetik. Csakúgy, mint az Írásban, hol a gyülekezet, így a hit, a remény és a szeretet él tovább, közösséggé válva az áldozathozatal emlékétől. Áldozat pedig volt már elég…

Mint a birkák… sziszegem, miközben fajtársaim tömött sorokban igyekeznek a Balatonra, afféle indián nyári táborozás gyanánt. Irigykedem? Persze.