Hó száll Velencére

Ilyenkor tompán kondulnak a dongák, megnyikordulnak az eresztékek, valami csobban, aztán szétfoszlik ez is, mint a nyikorgó harmónikaszó, marad a szürke csend. Csak egy öreg bolyong a sikátorokban, cikázik a tekintete a hámló falakon, a még be nem deszkázott ócskás boltjának kirakatüvegén, mintha keresne valamit. Lebernyeg-szerű télikabátjában, sapkája alól kikandikáló gubancos ősz hajával, megszállott tekintetével úgy fest, mint valami ótestamentumi próféta. A könyveire gondol, amiket olvasott, sőt talán azokra is, amiket már sohasem fog megírni. És még valami kattog a fejében. Egy óramű – az automaton. Egy önműködő készülék, aminek emberi formája van. Egy társ, ami minden este, pontban 6:30-kor koccint vele a szegényes konyhában álló gyalulatlan asztal fölött egy pohárka borral. És szívből szóló gépi hangján azt mondja: – Egészségedre, barátom!

Nem mesélem tovább a mesét az órásmesterről, aki megépítette Ninot, a gépfiút, '43 decemberében, a velencei gettóban. Azért nem, mert Paolo Ventura (micsoda név!), aki apai nagybátyjától hallotta ezt a legendát, felnőttként felidézte a történetet, méghozzá képekkel. És nem akármilyen képekkel. Hanem fotográfiákkal.

Történt ugyanis, hogy Ventura, a jól menő olasz divatfotós megunta a műtermek és modellek világát, és elkezdett vidéki házának padlásterében egy egészen sajátos, apró univerzumot megteremteni. Mivel valaha díszletfestést tanult, kicsiny maketteket, cipősdoboz-bábszínházra hasonlító diorámákat hozott létre, némi karton, agyag és ragasztó segítségével. Feltúrta a régiségboltokat, babákat szerkesztett és az így létrejövő parányi varázsvilágot kezdte el egy régi filmes fényképezőgéppel fotózni, a digitális szerkesztési lehetőségek teljes mellőzésével. A végeredmény annyira lenyűgöző, hogy senki nem mondaná Ventura képeire, hogy fotók. Pedig azok.

Venturánál a kép nem csak illusztráció. Legyen szó a legkommerszebb divatfotójáról, vagy megrendelésre készült képeiről, ő mindig történetet mesél. Nem vékony, szikár történetet, nem lehetőségek vázlatát karcolja fel, az ő fényképei kövér, súlyos novellák, ha úgy tetszik kisregények, esszék. Ugyanakkor az egész életmű egy nagy hommage az olasz filmművészet nagyjainak – Ventura képei mintha csak a Cinecita, a legendás olasz filmstúdió udvarán készültek volna.

Csányi Vilmos, a világhírű magyar etológus több helyen elmondta, többek közt a Szimpatika magazinban is, hogy szerinte a kutyák is szeretnének kutyát tartani. Bármilyen meglepő is e kijelentés, ha jobban belegondolunk, teljesen logikus, hiszen „legjobb barátaink” ránk, az imádott gazdáikra szeretnének hasonlítani, ezért ők is szívesen tartanának egy nekik alárendelt, de hozzájuk igen hasonlatos élőlényt. Ahogyan mi, emberek is mindig is Istent akartunk játszani, legyen szó klónozásról, vagy robotok létrehozásáról, a cél ugyanaz: tudni azt, amit a Teremtő tudott, aki Évát és Ádámot megalkotta.

Az ezirányú kísérletek átszövik kultúránkat, gondoljunk csak a prágai rabbi által sárból gyúrt szoborra, a Gólemre, akit Isten titkos neve hozott működésbe, és aki – Frankeinstein doktor szörnyéhez, vagy a Terminátor Skynetjéhez hasonlóan – teremtője ellen fordult.

Mert bár szeretjük életre hívni az élettelent, de ha az valóban életre kel – mint Pinokkió, a fából faragott fiú, aki szintén magánya enyhítésére alkotott meg az öreg suszter –, akkor megrettenünk tőle. És ha nincs tündér, aki valódi kisfiút varázsol a bábúból, akkor jobb, ha az ember alkotta lény elpusztul. Legalábbis Ventura meséjében az órásmester megszabadul Ninótól, az óramű-lelkű gépfiútól, amikor az érezni kezd, és megmenti az öreg életét. Ekkor száll le a hó Velencére.

Az Automaton csak egy Ventura munkái közül, számos sorozatával találkozhatunk az interneten, meg persze galériákban is. A fent említett történet a Budapest Photo Festival részeként jött létre, és a Műcsarnokban elvben nyár elejéig, sőt, talán még tovább is látható. De ha ott mégsem lenne hozzáférhető, a művész előadásában, az ő sármos olasz kiejtésével itt is elérhető.