Felejtsük el a híreket

Van egy nagyon rossz szokásom. Hírfüggő vagyok. Reggel, alighogy kinyitom a szemem, bekapcsolom a rádiót, benyomom a számítógépet, megiszom a kávét. Mire a kádból előkászálódok, mindent tudok a valutaválság állásáról, a forint árfolyamáról, az IMF-tárgyalásokról, sztrájkokról, széndioxid-mérgezésekről, lakástüzekről. Tudok az ázsiai árvizekről, dél-amerikai földrengésről, amerikai szennyezőanyag kibocsátásáról, a jegesmedvék pusztulásáról és az új vírusokról.

Választhatok, melyik miatt szeretnék szorongani.

Jó ez?

Dehogy.

Aztán beülök az autóba, elindulok. Természetesen bekapcsolom a rádiót, hogy megtudjam, melyik útvonalon miért nem lehet előrejutni, hol van dugó, útfelbontás, sávlezárás, karambol, trafipax. S már kezdhetek is szorongani, amiért majd elkések. Onnan, ahová éppen megyek.

Van ennek értelme?

Nincs.

Aztán megérkezem a munkahelyemre, ahol megtudom az összes pletykát a vállalat helyzetéről, a tervezett elbocsátásokról: a jóízű találgatásokat a munkahelyek összevonásáról, a mindig jól értesültek helyzetértékelését. S már indul is a menetrendszerű gyomorfájás, a szorongás.

Aligha vagyok így egyedül ezzel.

Kérdés, hogy miért csináljuk ezt? Miért hallgatjuk meg a rossz híreket, az ijesztgetéseket, fenyegetéseket. Tán szeretünk szorongani?

Azt gondolom, hogy nem. Talán csak úgy érezzük, ha tudunk valamiről, akkor felkészülhetünk, s kevésbé lesz rossz a rossz.

Így van ez valóban?

Aligha. Éppen ellenkezőleg. Józan eszünkkel pontosan tudjuk, hogy fölösleges minden apró részletet megismernünk olyasmiről, amire nincsen befolyásunk. S befolyásunk valójában oly kevés dologra van. Ugyan, miért kell tudnunk a sárlavináról, amely falvakat, embereket, állatokat temetett maga alá valahol egy távoli országban? Egy olyan vidéken, amelyet a térképen meg se találnánk. Mi végre aggódjunk az amerikai bankhelyzet miatt, ha nem mi idéztük elő, és nem is mi fogjuk megoldani? Miért izgatjuk jó előre magunkat a nyugdíjkassza hiánya miatt, akkor, amikor még beláthatatlanul messze van nyugdíjba vonulásunk időpontja? Nem lenne okosabb azzal törődni, ami korlátozott képességeinkkel uralható?

Persze, hogy okosabb lenne.

Csakhogy a világ ellenünk dolgozik. A hírgyáraknak élniük kell, a bulvársajtónak is gyártania kell a napi betevő borzalmat. Nekünk meg szinte kötelességünk szorongani.

Lehet, hogy ha tudnánk, milyen rosszat teszünk magunknak, be sem kapcsolnánk a rádiót?

Lehet, hogy ha jobban ismernénk szervezetünkben zajló folyamatokat, meg se hallgatnánk pletykás kolléganőnket?

Bizony, lehet.

A sok rossz hír, a fenyegetettség érzése ugyanis élettanilag káros. A pszichoneuroimmun-rendszeren keresztül először csupán testi, lelki működési zavarokat, idővel azonban betegségeket okoz. Miként a pozitív gondolkodás az agyban ugyanolyan biokémiai folyamatokat indít el, mint egy szorongásoldó vagy nyugtató pirula. A negatív éppoly rosszat tesz, mint a cigi, a drog vagy az alkohol. Ma már pontosan tudjuk, hogy számos betegség kialakulásában játszanak szerepet a lélek és az immunrendszer kapcsolatának zavarai. Közülük a legismertebbek az allergiák, az autoimmun betegségek és a rák.

Na tessék, én is beszálltam az ijesztgetők táborába. Pedig nem akartam. Ellenkezőleg. Azt szeretném bizonyítani, hogy az ember rendelkezik olyan védekező mechanizmusokkal, amelyeknek segítségével képes útját állni a tartósan negatív behatásoknak.

Ennek első lépéseként elhatározhatja, hogy nem törődik a médiából ömlő rossz hírekkel. Be sem kapcsolja a rádiót.

Második lépésként leteszi az autóját, és biciklire ül vagy gyalog jár.

Harmadikként pedig elfogadja, hogy az életben vannak jobb s rosszabb időszakok.

Valamikor ez természetes volt. Az emberek tudták, hogy az élet küzdelem, hogy a politika, a történelem, a gazdaság, a természet beleszól az életükbe, s a boldogság egy ritka, múlékony dolog. Nevezték a rosszat balsorsnak, veszteségnek, szomorúságnak, és úgy tekintettek rá, mint ami megoldandó, vagy amivel együtt kell élni. Nem gondolták úgy, hogy boldogságra születtek. Éppen ellenkezőleg, a földet siralomvölgynek hitték. Olykor az is volt. S néha az ma is.

Csak a modern fogyasztói társadalom ígéri azt, hogy mindenre van megoldás. Ha megveszed a löttyöt, amitől kitisztulsz, s egészséges leszel. A tápszert, amitől, ha óránként bekapod, kigyógyulsz a rákból; a befektetést, ami őrzi pénzed értékét; a hitelt, amelynek segítségével neked is olyan szép autód lesz, mint a szomszédnak. A krémet, amely eltünteti a ráncaidat. A gépet, ami negyed óra alatt egyheti nehéz edzés izommunkáját, a drága iskolát, mely a nevelést végzi el helyetted. Nincs szükség küzdelemre, fáradságra, fájdalomra, lemondásra. Csak bogyókra, krémekre meg kommunikációra.

Ezt sugallja nekünk a világ. Mi pedig elhisszük. Megvesszük, magunkra kenjük, bekapkodjuk, mégsem vagyunk boldogok.

Nincs mit tenni?

Van, nagyon is. Csak egységes recept nincs.

Mert ahányféle az ember, annyiféle a szorongásoktól való szabadulás technikája.

A folytonos stresszben élő ember számára a relaxációs módszerek: az autogén tréning, a jóga, a meditáció a legmegfelelőbbek. A koncentrációs zavarokkal küzdő, feledékeny embernek az agykontroll ajánlható. Az akaratgyenge, bizonytalan személyiséget a különböző harcművészeti iskolák edzik legsikeresebben. Az örömtelenség ellen a tánc vagy a zenés tornák a legmegfelelőbbek.

S ha minderre nincs kedvünk, időnk?

Akkor se hagyjuk mások által gerjesztett félelmekkel sokkolni magunkat.

Felejtsük el a rossz híreket.

Hisz nemsokára vége van a télnek