Az első világháborút követően jelentősen megnőtt a vakok és gyengénlátók száma, hiszen nagyon sok hadisérülés járt részleges- vagy teljes látásvesztéssel. A fehér bot feltalálása Guilly d’ Herbemont francia grófnő nevéhez köthető, aki az 1930-as években Párizs utcáit járva megfigyelte, hogy a megélénkült jármű- és személyforgalom miatt, (hiszen 1920-as évektől a lovaskocsik, hintók, kordék helyét átvették a gépkocsik, autóbuszok és villamosok) a vakok egyre kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, ha egyedül közlekednek. Ezért kitalált számukra egy olyan segítő eszközt, ami fehér színe okán figyelemfelhívó, és már távolról is feltűnő, ugyanakkor „hosszított karként” is használható, így a vakok az útpadkákat, falakat baleset nélkül megtalálják. Az első fehér botot 1931. február 7-én adták át, majd ezt követően fokozatosan elterjedt egész Európában és szerte a világon.
Napjainkban világszerte számos kutatócsoport és cég fejleszti a fehér botok 21. századi verzióit, hiszen az eredeti eszköz pusztán nagyjából 70 centiméteres sugarú körszeletben ad információt a külvilágról, így az ezen kívül eső tárgyak már nem észlelhetőek vele. Ezen felül pedig nagyon sérülékeny, és könnyen elakad a csatornanyílásokban, beszorul a villamossínek, mozgólépcsők nyílása közé. Régóta kaphatóak már az összecsukható vagy a fokozottan figyelemfelhívó világító, dudáló fehér botok, viszont az okoseszközök megjelenésével újabb területek nyíltak meg a kutatók számára, hogy megkönnyítsék a látássérült emberek hétköznapjait.