Égből pottyant szeretet?

Újév reggelén Pál Feri atya beszélt a rádióban. Megragadott egy gondolata. Azt mondta, ne higgyük, hogy a szeretetért, szerelemért nem kell nap mint nap tenni, hanem az csak úgy van. Mert sokan úgy gondolják, hogy ha nem úgy működik a kapcsolat, ahogy a mesében, akkor nem is az igazit találták meg, és feladják. Pál Feri atya szerint a szeretetért igenis tenni kell, odafigyelni, törődni, néha nyelni, és mindennap éreztetni a másikkal, hogy szívvel-lélekkel mellette állunk, akkor is, ha épp felbosszant valamivel. A mai világban, ahol minden második házasság válással végződik, megfontolandók a mondatai. Mert mi is szokott lenni az ok, amiért eláruljuk azt, akinek örök hűséget fogadtunk? Az elhidegülés, a kiábrándulás, a csalódás, hogy régen másmilyen volt, régen még szeretett, kedveskedett, ma meg…! Aztán felbukkan egy harmadik, és azt képzeljük, vele majd minden más lesz, mert úgy ragyog. Eleinte.

Nem volt szerencsém!
A 37 éves, kozmetikus Aliz hétéves házasságáról mondott le. Majdnem. – Úgy éreztem, már csak lézengünk egymás mellett, mint két lakótárs – meséli. – Már nem voltak közös örömeink, nem beszélgettünk, csak ugyanazokat a zárszókat ismételgettük, aminek mindig összeveszés lett a vége. Nem született gyerekünk, ezért azt gondoltam, jobb minél előbb elválni, mint ilyen hidegségben együtt élni. Azért is éltem meg ezt olyan nagy csalódásnak, mert az én szüleim nagyon szerették, és még ma is nagyon szeretik egymást. A gyerekkorom két boldog felnőtt közt telt, akik mindennap ölelkeztek és puszilkoztak, akik kézen fogva mentek a boltba, és éjszakákig beszélgettek. Én is ilyen szerelmet kerestem, és rettenetesen fájt, hogy a férjemmel úgy megváltozott a kapcsolatunk. Sírva mondtam el anyukámnak, hogy el akarok válni, mert nekem nem volt olyan szerencsém, hogy megtaláljam azt a férfit, aki igazán képes szeretni engem. Édesanyám felkapta a fejét. Te azt hiszed, hogy szerencse kérdése az egész? – kérdezte. – Azt hiszed, a mi kapcsolatunk nem járt sok-sok fájdalommal, nehézséggel, harccal, kudarccal? Hát, nagyon tévedsz! Mi mindennap megdolgoztunk azért, hogy negyven év után is így éljünk apáddal.

Hogy lehetett kibírni?
– Aztán mesélni kezdett – folytatja Aliz. – A nehéz, fiatal évekről, amikor mindketten több műszakban dolgoztak, hogy legyen miből enni és albérletet fizetni, és napokig nem is látták egymást. Aztán az anyagilag könnyebb időszakról, amikor végre meglett a lakás, és amikor apukám fellélegezve ünnepelt a kocsmában a barátaival hetente négyszer, és anyám hajnalonta aggódva várta haza. A két vetélésről, amik miatt anya elvesztette a méhét, és amiért többé nem érezte nőnek magát, apám mégis kitartóan mondogatta és mondogatja ma is, hogy ő a legszebb a világon. A legszörnyűbb télről, amikor apának szeretője lett, és nem is csak egy futó viszony, hanem egy szerelem, ami felkavarta, megbolondította, és ami miatt majdnem elhagyott minket… Hogy bírtad ki mindezt, kérdeztem anyát, mire azt felelte, bármi történt is, soha egy percre sem feledte el látni azt a férfit, akinek a lelkét megszerette. Türelemmel, megértőn, megbocsátón hitt benne, hogy apa újra meg újra visszafordul hozzá. És apa ugyanezt tette.

Morcosabban, de ott van
– Megkérdeztem anyát, hogy lehet, hogy gyerekként semmit sem vettem észre ebből a sok viharból, fájdalomból. Mosolyogva elgondolkodott, és azt mondta, talán azért nem, mert a gyerekek a legszebbnek és legtökéletesebbnek akarják látni a szüleiket. Mesebeli lényeknek, akik nem hibáznak, akik mindig nevetnek, akik örök gyönyörűségre teremtettek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak… Örülök, hogy anyu mindezt elmondta nekem – folytatja Aliz. – Mert megismerve a valódi életüket, válás helyett inkább figyelni kezdtem a férjemet. Igyekeztem átérezni, mi bánthatja, mi nyomaszthatja mostanában. Tudatosan törekedtem rá, hogy mindennap felfedezzem benne azt a férfit, akit nem is olyan régen még annyira szerettem. Nem volt nehéz, hiszen ott volt most is. Kicsit morcosabban, kicsit fáradtabban, de ott volt. És bár egyetlen szót sem meséltem neki az anyámmal történt beszélgetésről és a szerelmük nagy titkáról, ő is mintha újra rám csodálkozna mostanában.

„Művészet-e a szeretet? Ha igen, akkor tudást és erőfeszítést igényel. Vagy kellemes érzés, amit megtapasztalni a vaksors műve, olyasmi, amibe az ember, ha szerencsés, beleesik? Az emberek nagy többsége manapság kétségkívül az utóbbi nézetet vallja. Nem mintha nem volna nekik fontos a szeretet. Élnek-halnak érte; boldog és boldogtalan szerelmi történetek garmadáját nézik végig a moziban, a szerelemről szóló bárgyú dalok százait hallgatják meg – azt azonban jóformán senki sem hiszi, hogy szeretni meg kellene tanulnia.”

Erich Fromm

Kint szürke és hideg a világ, és hiába a család, a meleg otthon, a lelkünkről is, mintha jégcsapok meredeznének. Ráadásul itt a Valentin nap, ami ugye a szeretetről szól, mindenhonnan felhúzható szívecskék, rózsaszín plüssizék vicsorognak ránk, mintha csúfolnának.