A kertkapu

Az ilyen boldog perceket, persze, mindig megzavarta valami, vagy a liba gúnyos gágogása, vagy az öreganyja, aki ha ácsorogni látta, tüstént dologra fogta.

Ez volt a baj, ez az öreg Maris. Folyton otthon ette a fene, hogy a kis Mariskát noszogathassa. Az anyja, a középső Maris még szerencsés volt, legalább napközben eljárhatott a húsfeldolgozó üzembe. De a legszerencsésebbek mind leléptek már a faluból, áttelepültek a közeli fürdővárosba, ahol panziókat építettek szaunával, és meggazdagodtak.

Mariska meg ott rekedt. Az indákba csimpaszkodva a csípőjét hintáztatta, és csak nézett, fülelt kifelé. Megtudta, hogy a Terka néni férje félrejár, hogy nem sül ki a szeme. És hogy okos asszony nem patáliázik, hanem bölcsen hallgat. Sok hasznos dolgot tanult a Mariska ott a kertkapuban, csókolózó párt is onnan látott először, amikor egy késő este a Pali meg a Zsanett a pad mögött egymásnak esett. (Náluk egy férfi sem maradt meg: dédapját a háború vitte el, nagyapját a tüdőbaj, apját meg az özvegy boltosné.)

Egyszer majd őt is megcsókolja valaki, álmodozott Mariska. Megáll a ház előtt egy fehér, nyitott tetejű autó, kiszáll a magas, fekete hajú férfi, beülteti Mariskát, Mariska hátrahajtja a fejét, szemét lehunyja, haja meg száll, mint a fátyol az autó után.

Egyszer szemet vetett rá a szomszéd Jani, bejelentkezett szombat délutánra. A két Maris sütött-főzött, hogy kérője akadt a Mariskának. Fel is öltöztették

hímzett blúzba, sötét szoknyába, ahogy illik. Eljött a perc, Mariska mehetett kaput nyitni. A két Maris szépen felállt a konyhában egymás mellé, úgy várták a vőlegényjelöltet. De az nem jött be. Már hosszú percek tűntek el, csak nem jött be. Ekkor az öreg Maris felvakkantott:

– Oszt már megnézem, mi a rosseb van!

Fogta a nagykendőt, és kiment. Látja, hogy a két gyerek kívülről, belülről lökögeti a kaput, de az nem nyílik. Úgy nekilódult, hogy faron csúszott egészen a kerítésig. Ott nekifeszült ő is, de hiába, mert a kapu befagyott. Végignézett a jégbe zárt vasrózsákon, és tátva maradt a szája.

– Rosszat jelent ez! – morogta. – Süllyedjek el, ha nem az ördög machinálta meg ezt a kaput!

És azontúl a közelébe se engedték a Janit a Mariskának.
Újabb évek repültek el. Száz meg száz kutyatej virított az árok szélén. Rezgett a forró pára az aszfalt felett, olvadt a szurok. És akkor lelassított egy nagy fehér autó. Magas, fekete hajú férfi szállt ki belőle. Körbejárta a kocsit, a jobb hátsó keréknél megtorpant. Homlokát törölgette, és felgyűrte az inge ujját. Kinyitotta a csomagtartót, és szerszámokat vett elő. Egy furcsa eszközzel felemelte az autót, aztán kicserélte a kereket. Amikor kész lett, felegyenesedett. Ekkor vette észre Mariskát.

– Kezét csókolom – köszöntötte.

Mariska elpirult. Be akart volna szaladni, de mit tehetett, ha egyszer földbe gyökerezett a lába, a zöldre mázolt rózsaszárak meg úgy kanyarogtak a csuklója körül, mint a vasbilincsek. A férfi elcsomagolta a szerszámokat, és lecsapta a csomagtartót. Mariskának összerándult a gyomra, hogy elmegy. De nem ment el. Egyenesen felé tartott, és bemutatkozott: Kovács Péter. Engedélyt kért, hogy bemenjen és megmossa a kezét.

Mariska, mintha bűvöletben volna, szépen kinyitotta a kaput, holott az tiltva volt. Reszketett keze-lába, ahogy a férfit a nyári konyhában a vízcsaphoz vezette. Az meg folyton csak beszélt, hogy milyen hőség van, és miért nem megy a kisasszony is a fürdőhelyre, ahol esténként élőzenekar játszik, és ő szívesen elfuvarozná, van hely a kocsiban bőven, meg ilyesmiket. Már kifelé vette volna az irányt, de a kapuban még megállt, megsimogatott egy vasrózsát, aztán megígérte Mariskának, hogy ha újra erre jár, hoz neki prospektust a fürdőhelyről. És búcsúzóul a kezébe vette Mariska kezét, és megcsókolta.

Mariska megszédült. Még órákkal később is ott érezte a férfi száját a bőrén. Aztán ahogy múltak a hetek, hónapok, egyre több helyen érezte azt a csókot: az arcán, az ajkán, a homlokán, a haján, a nyakán. Ha az öreg Maris nyugton hagyta volna, tán még máshová is odaképzelte volna a naplementét bámulva.

Megint tél lett, aztán nyár és újra tél, és ez így ment, megállás nélkül. Az öreg Maris esténként partvissal kergette be a Mariskát a kapuból, ha meg nem akart menni, a hajánál fogva cibálta, hogy takarodj be, te strázsás Maris! De Mariska nem bánta. Mert tudta, hogy az a csók igazi volt, ha régen is volt: vagy huszonöt éve. És hogy egyszer úgyis visszajön a Kovács Péter.

Egy nap aztán mesteremberek érkeztek, és széles deszkákat fogattak a kertkapu rácsaira. Mariska látta, ahogy a vasrózsák rozsdás szirmai sorra elfogynak a lécek mögött. Végül eltűnt a kapu és vele az utca, az árokpart, az autók sora, az egész világ.

De ahogy visszalopódzott a meleg idő, és a lécek megszikkadtak és összezsugorodtak, kis rések nyíltak közöttük. Ha Mariska homlokát a deszkáknak nyomta, a fejét kicsit oldalt billentette, épp kilátott rajtuk.

„…Üdvözítő csók, mely elcsattan,
Mi megesett, lett, halhatatlan.
Csak a testet nem öltött ábránd,
Be nem telt vágy, el nem lobbant láng,
Az elszalasztott meddő óra
Nem fordul itten vissza jóra;
Csak az van halva itt örökké,
A múlt nem hozza vissza többé.
Soha többé!”

(Vajda János: Kísértetek – részlet)

A kovácsoltvas kertkapu és Mariska különös kapcsolatban volt egymással. Ahogy először elengedte anyja kezét, máris a felé vette az irányt. De később is, ha csak egy szabad perce volt, máris odaállt a kapuhoz, kezét a vasrózsák indái közé dugta, és bámult kifelé, álmodozva.