2 perc
Diákmunka – Anyaszemmel: Mennyi is az annyi?
Módosítva: 9/2/2013 Szerző: Szonda Györgyi 2 perc
Nagylányunk életében először nyári munkát vállalt: nyolc napon keresztül napi öt-hat órát ült a legjobb barátnőjével egy információs pultnál, és hol angolul, hol németül, de sokszor „csak” magyarul tájékoztatták a hozzájuk forduló érdeklődőket és turistákat egy budapesti fesztivál keretében.
Nagyon jól hangzott, mikor ezt felvázolta itthon – nekik való feladat, nem kell megszakadni a munkában, jó helyen, jó hangulatban lehet gyakorolni a nyelveket, és a problémamegoldó képességük is sokat fejlődik közben.
Persze, akkor még nem tudtuk, hogy a nyár legmelegebb hetében kell a tűző napon ücsörögni, és kevés lesz az otthonról vitt másfél liter víz, illetve pár perc alatt lesz ihatatlanul meleg, így „aranyárban” kell innivalót szerezni a belváros közepén. A lányok hősiesen bírták, a napi nyafogást ellensúlyozta a várt fizetség, amiről nem tudták előre, mennyit is fognak kapni, és mikor ezt szóvá tettem, csak „jaj, anyu, ismerősök, biztos nem vágnak át!” volt a válasz. Azért ők is remegő kézzel vették át a borítékot, de nagy volt a mosoly az arcukon, mikor belenéztek, mert a kinézett bikini és a barátnő fél fényképezője elérhető távolságba került... Emlékszem, amikor én vettem kézbe az első bankjegyeket, amelyekért megdolgoztam, nagyon büszke voltam én is magamra, és igenis, megérdemli az ember, hogy azt vegyen az első fizetéséből, amit csak akar. Ennek kapcsán el is kellett beszélgetni a többi gyerekkel, hogy mennyit is ér a pénzünk, hogy nem feneketlen a pénztárcánk, és az, hogy Bori vesz magának most egy-két új cuccot, nem jelenti azt, hogy nekik is jár.
Együtt kiszámoltuk, hogy mennyit költünk pl. fagyira, limonádéra a ligetben egy szimpla szombat délután, vagy mibe kerül egy ekkora családnak, ha állatkertbe, moziba, strandra, vagy bármilyen más programra szeretnénk elmenni. Volt egy kis döbbenet, de talán értik, hogy miért nem megyünk „csak úgy” gokartozni vagy kalandparkba, és hogy miért sütöm inkább otthon a palacsintát vagy a kürtőskalácsot.
Természetesen nem kell sajnálni őket, mindenre lehet megoldást találni, csak ők is kellenek hozzá. Nem arra gondolok, hogy vállaljanak munkát 13, 12 vagy 10 évesen, de bizonyos kiváltságokért lehet füvet nyírni, rendet rakni, mosogatni, boltba menni, vagy a kicsikkel játszani egy órát.
Jelentem, remekül működik a rendszer, ha „elég jó az ajánlat”! Egy kötélpályás, vonatos szuperparkért mind a hat gyerek kiveszi a részét a ház körüli teendőkből: Ádám lenyírja a füvet, Gergő és Bence összehordják a farakást, Dávid szedi a levágott füvet és ágakat, Réka lányom virágot locsol, Bori mosogat és felmos – bár azt hiszem, nála nem a kalandpark a mozgatóerő, hanem az, hogy lejöhet a „lovagja” pár napra hozzánk nyaralni...