Szimpatika – „Minden színházban előfordulok.” Régi ismerős: Szilágyi Tibor

„1960-ban érettségiztünk a Jóskában (József Attila Gimnázium – a szerk.), most lesz a 60. érettségi találkozónk. 1960 azért is fontos év, mert az ’56-os forradalom után vagyunk négy évvel, ami azt jelentette, hogy sok rebellis egyetemi tanár azt kapta büntetésül, hogy visszaminősítették gimnáziumi tanárnak. Főleg ők tanítottak bennünket, és azért nem mindegy, hogy ki oktatja az embert. Ők a legkiválóbb koponyák közül kerültek ki, és azt hiszem, az akkori osztályokon meg is látszott ennek a nyoma.”

A gimnáziumban működött egy színjátszó szakkör is, ahova olyan ma már ismert színészek jártak, mint Bujtor István. Az Anna Frank naplóját hatalmas sikerrel adta elő a társaság Bálint András, Szilágyi Tibor és Szombathy Gyula szereplésével.

„Én egyébként mindig filmrendező szerettem volna lenni, de az érettségi után nem lehetett egyből jelentkezni, mert – nagyon helyesen – csak egy már megszerzett egyetemi diplomával vettek fel rendező szakra, nem lehetett 18 évesen beesni, aztán öt év múlva főrendezőnek lenni... Így aztán az érettségi után félamatőr társulatoknál játszottam, és dolgoztam is, anyagilag is szükségem volt rá, meg hát enyhén szólva figyeltek az ifjúságra: ha nem volt beírva a személyidbe, hogy hol dolgozol, közveszélyes munkakerülőnek, kmk-nak minősítettek. Így segédmunkás lettem, meg raktáros és hasonlók, de aztán 1961-ben felvettek a Főiskolára – akkor még főiskolának hívták – színész szakra.”

Annak ellenére, hogy sokan szabadnak gondolták a színészi pályát, itt is megvoltak a szabályok: a színészek minisztériumi döntés alapján szerződhettek a különböző színházakhoz, és kötelező volt legalább két évig vidéki színházban játszani. Szilágyi Tibort még a főiskolai évek alatt elígérték Pécsre, és a kor szokásai szerint senki nem lázadozott a döntés ellen.

„De egyszer valamelyik vizsgaelőadás próbáján kopognak, bejön egy ember, azt mondja, Radó Vilmos vagyok, a kecskeméti Katona József Színház igazgatója, tetszik, ahogy játszol, gyere át az Erzsike presszóba, beszéljünk. Az Erzsike legendás hely volt, az Uránia mozi alatt, most valami olasz étterem lett belőle. Azt mondja a Radó, hogy tudom, hogy Pécsre vagy ígérve meg helyezve, de már elintéztem a Minisztériumban, és itt a Főiskolán is szóltam, hogy hozzám jössz Kecskemétre. A fizetés persze ugyanannyi lett volna Pécsen is, 1650 Ft – ez kb. annyi, mint a mai minimálbér, ebből levonták az SZTK-t, amit ma egészségügyi hozzájárulásnak hívnak, meg a 8 % honvédelmi hozzájárulást 36 hónapon keresztül, mivel minket nem vittek el katonának, csak nyáron kaptunk egy kis feladatot. Szóval abból a pénzből nagyon élni nem lehetett, de nem is ez volt a fontos.”

Radó Vilmos Shakespeare A makrancos hölgyének egyik főszerepét, Petruchio karakterét ajánlotta fel. Szilágyi Tibor ekkor még nem kapta meg a diplomáját, így a plakátokon is ott szerepelt a neve után az f.h. megjelölés: főiskolai hallgató. 1965 májusában akkora sikert aratott, hogy végül három évig Kecskeméten maradt. Közben országos ismertséget szerzett Kovács András legendás, Hideg napok című filmjével – a filmért járó honoráriumból vette első lakását a városban.

„Ott akartak tartani, ennek ellenére eljöttem Veszprémbe (most is itt vagyok, amikor beszélgetünk), mert itt sokkal jobb rendezők voltak, és ez a csodás ember, Radó Vilmos ezt megértette, és nem neheztelt rám. Innen szerződtetett Kazimir Károly a Thália Színházhoz – igaz, előbb hívott a Nemzeti, de oda nem mentem, mert nem tudták megmondani, milyen szerepeket szánnak nekem.”

A Thália akkor igazi művészszínház volt, Latinovits Zoltán, Dajka Margit, Inke László játszottak ott, és ez volt az egyetlen stúdió az országban, ahol mindenféle tiltott gyümölcs megtermett, pl. a Godot-ra várva...

„Csurka István Ki lesz a bálanya? című darabjában játszottam először Pesten Harsányi Gabival, Inke Lacival és Keres Emillel, és ez akkora siker volt akkor, hogy felvette a nyugatnémet televízió, és meghívták a szarajevói fesztiválra. Egy másik Csurka-darab is nagy sikert hozott, de ez már egy másik színpadon volt: '79-ben mutattuk be a Deficitet, Horvai István rendezésében, a közel 600 személyes Pesti Színházban – 387 előadást ért meg a darab. Végül csak azért vették le a műsorról, mert Csurka valami csúnyát mondott, szóval betiltották. Pedig én ezért lettem érdemes művész 1982-ben. Emlékszem, Garas Dezső bejött a főpróba után, és azt mondta: »Gyerekek, nekem ezt nem kell eljátszani« – ezt azért mondta, mert szó volt róla, hogy Szolnokon is előadják, az ő főszereplésével. Ez fantasztikus dicséret volt.

Aztán jött a Vígszínház tizenvalahány évig, de most már szabadúszóként. Azt szoktam mondani, hogy én vagyok a legnagyobb vándorszínész, mert minden színházban előfordulok – de ezt örömből csinálja az ember.”

Aztán a sors úgy hozta, hogy tavaly újra előkerült a Deficit, méghozzá határainkon túl, a Zentai Magyar Színházban. Amikor az ottani magyar kamaraszínház igazgatónője – akivel egyébként korábban egy Ibsen-darabban is együtt játszottak Sopronban és Zentán is – felhívta Szilágyi Tibort, lelki szemei előtt egy olyan előadás jelent meg, ami parádés lehetőség lehet négy színész számára. A darab a hatvanas évek elején játszódik egy vidéki kisvárosban. Az értelmiség kiúttalanságáról szól, akik kitalálnak egy magánéleti párváltást, de ez deficitbe torkollik. Március 21-én ezt is újra láthatja a közönség a Pesti Vigadóban.

„Veszprémben is lesz egy bemutatóm márciusban, Ivan Menchell Sírpiknik című darabja Parti Nagy Lajos kiváló fordításában és átdolgozásában, és a Karinthy Színházban is játszom a Második nekifutás című előadásban – ez most ment hetvenegyedszerre, szóval nem unatkozom. Rengeteget vezetek, jövök-megyek, a feleségem viccesen szokta kérdezi, hogy azért húsvétra hazajössz, ugye? A jövő évi naptáram már szinte tele van...”