Szimpatika – Ismerős háború, ahogy még sohasem láttad

Természetesen, ha bele akarnánk kötni, bizonyára találhatnánk olyan pontokat, ahol kissé kényszeres a jelenetek összefűzése, ahol inkább egy másik beállításra kellett volna vágni, és az avatott szem pedig egészen könnyen kiszúrhatja a csalásokat, ahol a különböző felvételek össze lettek ragasztva egyetlen (látszólag) vágatlan snitté. De bátran állíthatom, hogy ennek a stílusnak ennél tudatosabb, funkcionálisabb alkalmazását még soha nem láthattunk nagyvásznon. Az 1917 képiségében nem is Roger Deakins operatőr bámulatos fényei, kompozíciói az igazán bravúrosak, hanem hogy az összes felvétel a megfelelő hatás elérésének szolgálatába van állítva. Sam Mendes rendező nyilatkozataiban sem titkolja, hogy számára az volt a lényeg, hogy valós időben, minél inkább a karakterek szemszögéből követhessük az eseményeket, és a filmben tényleg minden annak rendelődik alá, hogy ezt a rendkívül intenzív atmoszférát megteremtse.

Természetesen ez a vállalás eléggé korlátok közé szorította Mendest és forgatókönyvíró-társát, Krysty Wilson-Cairnst, hiszen csak a két főszereplő szemszögét, és egy relatíve rövid (egy kis csalásnak hála két óra helyett valójában félnapos) időszakot láthatunk az első világháborúból, a cselekmény pedig így már-már videojátékokat idézően fapados: két katonának el kell vinnie egy üzenetet a német vonalakon keresztül, hogy megakadályozzák egy másik egység öngyilkos rohamát. De akik ezt az egyszerűséget róják fel kritikaként az 1917 számára, teljesen félreértik Sam Mendes célját: ő nem egy új arcát akarja megmutatni a háborúnak, hanem úgy akarja megmutatni, ahogyan még nem láttuk. Lehet, hogy ilyen értelemben csak egy lecsupaszított Ryan közlegény megmentését alkotott, de egy film mégis mi újat tudna állítani egy bő száz éve lezárult konfliktusról és magáról a háborúról?

A cikk folytatódik a Kultúrparton!