Szimpatika – Gondolatok a nagyvárosban

A város szélén, egy lakótelepi lakásban nőttem fel, onnan jártam busszal egyedül „ fel a városba”, ahogy felénk mondták, mintha a külváros nem lenne része Debrecennek. Kevés emlékem maradt meg ebből az időből, de a balettel kapcsolatosak, élénken élnek bennem: a díszletraktár, és a fejemre biggyesztett parókák szaga, az irigykedő gyerekszemek tüzében átnyújtott színházi kikérők, az első nekem is csattanó színházi taps, a csodálatos mesternő, a balettrúd simasága, na és a balettórán megismert barátok. Az első gyerekközösségem, amit nem a muszáj ereje tartott össze. Sem az osztályfőnök által kikényszerített barátnőválasztás, sem az úttörő nyakkendő, sem a nótafa dalai, sem az örsi induló nem rondított bele. Ha idegen nyelvet nem is, de szakkört vagy különórát azért már akkor is lehetett választani.

Igaz barátaim voltak, akikkel együtt izzadtunk, együtt untuk a kötelező szolfézs órákat, együtt szaladgáltunk az üresen kongó színházban, akikkel elfoglaltuk a harmadik emeleti kakasülőt és száz, meg száz csínytevésben vettünk részt. A balett vizsgák előtti izgatott felkészülés, majd a szülői bemutató közben a felmenőim elismerő tekintete. Ezek azok a pillanatok, amik igazán fontosak és kitörölhetetlenül beleégnek az emberbe!

Voltak persze nehézségek is. Mikor a balett terem óriási tükréből, nem a nagy becsben tartott, és egyetlen Barbie babám teste nézett vissza rám. A vézna és csontos végtagjaim közt az éppen növekedésnek indult, de a balett dresszben túlságosan is feltűnő apró cicikezdeményeimet például kifejezetten nehezen viseltem.

Aztán ott volt a Nagy buszkrízis. Leszállás előtt már egy megállóval korábban elkezdtem trenírozni magam a nagy mondatra. Hogyan kellene megközelítenem a feladat megoldására legmegfelelőbb felnőtt egyedet, s hogy hogyan vágjak bele a számomra igen kínos témába? Az akciót úgy kellett időzíteni, hogy az utolsó pillanatra maradjon a hadicselekmény és minél gyorsabban elhagyhassam a műveleti zónát. Mert spiccóra ide, spiccóra oda, kicsinyke termetem miatt, bizony a felnőttek segítségét kellett kérnem, hogy a leszálláshoz jelezzenek helyettem a buszon. Az ajtó feletti egyetlen jelzőgomb még sokáig fényévekre volt tőlem.

Miért is ástam elő ezeket az emlékeket?

A fiam 11 éves, önállóságra éhes, egészséges kis tini, korosztályának minden súlyos gondjával a vállán. Emlékeim szerint ebben a korban a gondlistám elején, a Vegyél komolyan anyu, már elég nagy vagyok ehhez! pont szerepelt. Amikor a fiam először megpendítette, hogy egyedül szeretne menni gitárórára, teljesen kiborultam. Dehogy is! Hogy sikerül majd odajutni? Ugye nem lesz baja? Jaj, csak ne kössön bele senki!

Persze győzött az ész, és engedtem a kérésnek, de közben kicsit sem voltam nyugodt. Ő már nem nagyon számíthat a felnőttek támogatására, mert nem figyelünk egymásra. A masszívan telefonját bámuló tömeg miatt azóta egyébként is egy fejjel kisebb lett a társadalmunk és a tőlem tanult verbális kommunikációval, a fülét módszeresen bedugaszoló utasoknál nem sok sikert érne el. Ugye ismerős az érzés, mikor megközelítünk egy idegent az utcán, azonnal elfordul? Nem kérkedve, csak csendes magányunkban, egyszer azért érdemes bevallani, hogy mindannyian voltunk már az elforduló idegen szerepében…

Arra a következtetésre jutottam, hogy kötelességünk megtanítani a gyermekeinket alkalmazkodni, ehhez az okostelefon vezérelte világhoz! A leghasznosabb hétvégi családi időtöltésnek az Activityt ítéltem, mert remekül lehet vele gyakorolni a mutogatást és felkészülni a nagyvárosi krízishelyzetekre.