Szimpatika – Jutalomjáték

Biztos vagyok benne, hogy minden magyar vízilabda-rajongó számára van jó néhány emlékezetes Kiss Gergely-gól vagy megmozdulás. De hogyan kerültél először kapcsolatba a vízilabdával?

Bár a szüleim kamaszkorukban kézilabdáztak, korán abbahagyták, viszont a sport szeretete megmaradt bennük, és ez volt az egyik fő motivációm. Egyke gyermekként nőttem fel, így minden energiájukkal engem segítettek, és amit ők nem kaptak meg az élettől, azt számomra igyekeztek biztosítani. A víz szeretete korán megmutatkozott, képes voltam már óvodásként mindenhova belepottyanni, egyszer a Dunából szedett ki az anyukám a hajamnál fogva. Ekkor rájött, hogy nagyon gyorsan meg kell tanítani a gyereket úszni, ezért hamarabb tudtam úszni, mint írni, olvasni. A másod-unokatestvérem járt vízilabda előkészítőre, és amikor először elmentem vele egy edzésre, gyakorlatilag rögtön tudtam, hogy vízilabdás akarok lenni, majd tíz éves korom körül kijelentettem, hogy olimpiai bajnok leszek.

Arra a sydney-i olimpiai döntő mérkőzésre, amikor ezt az álmod először elérted, én is élénken emlékszem. Hihetetlen élmény volt még a televízión keresztül is látni. Te hogyan élted meg a medencében?

Mi az aranyéremért mentünk, egy magyar vízilabdázónak csak az az elfogadható, csak abban gondolkodik. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, mert öt-hat csapat ugyanezt szeretné, de minket az ezüst vagy bronzérem nem tett volna boldoggá – hiába szép eredmény az is –, viszont mi azt, ott egy kudarcnak éltük volna meg, mert azt jelentette volna, hogy valahol elbuktunk. A csoportmérkőzések alatt volt, hogy Kemény Dénes nélkül játszottuk, mert reklamálásért eltiltották, de ez csak még inkább feltüzelt minket, és be akartuk bizonyítani, hogy mennyire erősek vagyunk egyénileg és csapatban is. A döntő egy jutalomjáték volt: az orosz csapat komoly ellenfélnek számított, számtalan világklasszissal, de már korán nagy előnnyel vezettünk, és 8-2-nél egyértelművé vált, hogy itt ma minket nem verhetnek meg. A harmadik negyed végén kimondtuk, hogy olimpiai bajnokok vagyunk, nem ronthatjuk el. A végén egyedül azt sajnáltuk, hogy ilyen kiváló sportemberek, mint az oroszok, ennyire csalódottan és reményvesztetten kell, hogy játszanak egy olimpiai döntőben, ami mindig ünnep egy sportoló életében.

Jelentős sportsiker volt ez, hiszen 1976 után újra a magyar vízilabda válogatottnak szólt az olimpián a Himnusz. Megváltozott utána az életetek?

Sydney után teljesen átalakult a vízilabda megítélése, és hirtelen nagyon megnőtt az érdeklődés irántunk, sokat szerepeltünk tévében, magazinokban, fotózásokon. Sokan megszerettek minket, a kamaszlányok és fiatal nők azért, mert fiatalok voltunk, kisportolt testtel, míg a férfiak és idősebbek azért, mert végre lehetett a csapatnak szurkolni. Emellett dupla annyi gyerek kezdett el vízilabdázni, mint korábban, és lettek támogatóink, akik komoly áldozatokat hoztak a vízilabda érdekében. A mi sikerünk az egész magyar vízilabdára kihatott. Volt egy pillanat, amikor azon gondolkoztunk, hogy jó, hogy elértük, amit akartunk, olimpiai bajnokok lettünk, de hát még csak 23-24 évesek vagyunk, hogyan tovább. De aztán következett a budapesti Európa-bajnokság, ahol hazai pályán játszottunk, illetve klub szinten ugyanúgy bizonyítani kellett. Nekem az is segített, hogy Olaszországba mentem vissza játszani, és ott könnyebben le tudtam magamban tisztázni a dolgokat, nem kapott el annyira a hév. De erre kicsit mégis ráment a következő két évünk, hiszen 2001-ben és 2002-ben mindig hiányzott valami plusz a győzelemhez.

Sydney-ben sajnos a női kézilabda válogatott kikapott, így a férfi vízilabdacsapat maradt az egyetlen, aki a későbbi években is olimpiai aranyat tudott nyerni. Ha mi nyertünk, volt magyar csapatarany az olimpián. Közös egymásra találás volt a szurkolókkal, és ennek a manifesztálódása a 2017-es budapesti világbajnokság volt, ahol a korábbi válogatott csapattársaimmal elindultunk Mastersben. Minden mérkőzés telt házas volt, pedig közvetítette a tévé is. Nem a győzelemért indultunk, hanem azért, hogy együtt legyünk és a szurkolóink miatt, akiknek a felénk irányuló szeretete nem változik, pedig mi sem fiatalodunk... És ezért most augusztusban is vízbe szállunk, és újra játsszuk a sydney-i döntőt az orosz csapattal.

Nagy zenerajongó hírében állsz. Mit hallgattál mérkőzések előtt?

A sport a test művészete, és hozzám közel állnak a klasszikus művészeti ágak, mint a színház, a film és az irodalom is. Sajnos azon sportolókhoz tartozom, akinek egyáltalán nincs tehetsége a zenéhez, egy antitalentum vagyok, de nagyon tisztelem a különböző művészeti ágak képviselőit. Habár alkatilag nyugodt típus vagyok, mégis leginkább a rockzene az, amit igazán szeretek, de meghallgatok minden más műfajt is.

A mérkőzésekre való ráhangolódás mindig ugyanabban a rutinban zajlott: ebéd után relaxáltam olvasással vagy keresztrejtvényfejtéssel, majd amikor beültem a buszba és bekapcsoltam a rockzenét, már csak a vízilabdára összpontosítottam. Mire odaértünk az uszodába, már sebezhetetlennek és fáradhatatlannak éreztem magam.

Az olimpiai mérkőzések előtt mindig nagy erőt adott az is, hogy láttam az olimpiai lángot a buszból, átéreztem az olimpia eszméjét. Egyedül a londoni olimpia alatt nem láttam, és ott nem is tudtunk nyerni (természetesen nem ezért, a hiba belül keresendő).

Több évet játszottál különböző külföldi klubcsapatokban, illetve a világ számos pontján tartottál edzőtáborokat is. Melyik volt a legmeghatározóbb helyszín számodra?

Ausztrália és Olaszország, de mellettük Montenegróban Kotor városa. Nagyon szeretem a történelmet – egy ideig jártam történelem szakra is, illetve a jogi egyetemre is történelemmel és magyarral kellett felvételiznem –, így azok az óvárosok, ahol megmaradtak az ókori vagy középkori emlékek, mindig jobban vonzottak. Ezért az UNESCO világörökség részeként is számon tartott Kotor számomra egy csoda volt, a hegyek és a tenger ölelésében lévő kis ékszerdoboz. Ott éltünk két éven át a családommal, egy öbölre néző házban.

Minden nyilatkozatodból kiderül, hogy mennyire fontos számodra a családod, a feleségeddel több mint 20 éve alkottok egy párt. Meg lehet fogalmazni, mi a hosszú kapcsolat titka?

19 évesen ismerkedtünk meg, és már néhány hónap után elhatároztuk, hogy egyszer össze fogunk házasodni, mert kezdettől fogva mély volt a kapcsolatunk. Amikor 22 évesen összeházasodtunk, elterveztük, hogy három-négy év múlva jöhet az első gyermekünk, majd ugyanannyi idő után a második. Ez tervszerűen működött is. Annyi „hiba” csúszott a gépezetbe, hogy a második lányunk születése után tíz évvel kitaláltuk, hogy legyen egy harmadik gyermekünk is. Nagyon jó döntés volt, hiszen egy kis csodát kaptunk. Így három babára módosítottuk a kettes tervet.

A köztünk lévő hasonlóságok miatt passzolunk össze, a különbözőségek pedig izgalmassá teszik a kapcsolatunkat. Vannak közöttünk viták – amikor az ő robbanékonyabb természete és az én kritikus természetem összecsap –, de mi azt valljuk, hogy a feszültséget nem szabad elnyomni, ki kell beszélni a problémákat.

Milyen „útravalót” szeretnél átadni a lányaidnak?

Egyfajta erkölcsi értékrendet: legyenek hűek önmagukhoz, ápolják az emberi kapcsolataikat mind a szüleikkel, mind a barátaikkal, segítsenek az elesetteken, és hogy tudják, ránk mindig számíthatnak. Illetve ami még fontos, hogy megtanuljanak küzdeni, harcolni, ami a mai világban egyre ritkább, mert sokan elkényeztetik a gyerekeiket. A sport ezért is nagyon hasznos, mert fegyelemre és kitartásra nevel. Én nem szerettem volna, hogy a lányaim is vízilabdázzanak, de ki akarták próbálni, és mára ők is szerelmesei a sportnak. Bármi is lesz a jövőben belőlük, én támogatni fogom őket, de azt szeretném látni, hogy tudják azt, hogy minden nap fejlődni, javulni kell, és picivel többet nyújtani. A sport nagy tanítómester, segít abban, hogy megtanulja az ember, hogyan hozza ki magából a legjobbat úgy, hogy közben ne legyen önző, és ne nyomjon el másokat. Ezért a sportolók többsége aktív pályafutása után kiváló munkaerővé válik.

Amikor kimész a lányaid mérkőzéseire, mégiscsak egy háromszoros olimpiai bajnok ül a lelátón. Mennyire érzik ezt tehernek?

A mérkőzéseiken próbálok csendben maradni és „kevés vizet zavarni”, hogy ne nyomjam el őket, az észrevételeimet, tanácsaimat csak otthon mondom el nekik. A csapataikban ők a legjobb úszók, emellett szorgalmasak, fegyelmezettek és csendesek, egy edző szempontjából kiváló „alapanyagok”.

A magánéletben nem tudom, hogy ez teher-e számukra, de olyat már hallottam, hogy a fiúk azért nem mennek oda hozzájuk, mert én vagyok az apukájuk...

A sikeres sportkarriered mellett jogi diplomát és több egyéb végzettséget is szereztél, ami ahogy látom, gyakori a vízilabdázók körében...

A 21 olimpiai bajnokból, akik a három olimpián részt vettek, 17-18-nak van összesen kb. 35 diplomája, ami sok vérrel és verejtékkel jött össze. Voltak olyan tanáraim, akiknél előnyt élveztem, mert szerették a sportot, viszont volt, aki meg épp a sportpályafutásom miatt nagyon negatívan állt hozzám. Már korábban kialakult ez a tradíció a vízilabdában, amit mi is vittünk tovább. A vízilabda egy olyan sportág, amit sokan szeretnek, de nem lehet belőle egy egész életen át megélni, hacsak nem akar az ember edző vagy sportvezető lenni. Manapság a profi sportolók számára jó anyagi feltételeket biztosítanak, de nem árt gondolni a jövőre is. Én a Nagy Sportágválasztónak vagyok a szóvivője, kommunikációs igazgatója és nagykövete, emellett rendszeresen hívnak iskolákba előadásokat és motivációs tréningeket tartani, és készítünk egy dokumentumfilmet is Halassy Olivérről és Fuchs Jenőről. Sok olyan dolog megtalált, amire nem is számítottam. A sport peremén szinte mindennel foglalkozom: egyesületi elnök vagyok, szóvivő, tanácsadó. Egy olyan ember, aki sikereket ért el a sportban, talán hitelesebben tudja közvetíteni a mondandóját, többen figyelnek rá.

A Nagy Sportágválasztó kommunikációs igazgatójaként a sport népszerűsítése hozzá tartozik az aktív sportpályafutásod utáni civil életedhez is. Hogyan látod a magyarok sportolási szokásait?

Negyedik éve dolgozom a Nagy Sportágválasztónak és az Ötpróba Tokiónak (Magyarország egyik legnagyobb szabadidősport-közössége – a szerk.), és az a tapasztalatom, hogy van egy többszázezres réteg, aki figyel a táplálkozására és arra, hogy rendszeresen mozogjon, például heti kétszer fut, hétvégén pedig kirándul vagy biciklizik. Ez az alap szint, nekünk pedig az a fő feladatunk, hogy ez a réteg bővüljön. Emellett nőtt az igazolt sportolók létszáma is, illetve egyre több olyan egyesület van, ahol nem az olimpiai aranyérem elérése a cél, hanem az, hogy rendszeres sportolási lehetőséget kínáljon. Viszont sajnos egy nagyon nagy réteg egyáltalán nem mozog, maximum televízióból követi a sportot. A Nagy Sportágválasztónak és az Ötpróba Tokiónak az a célja, hogy kiszakítsa őket a „jól megszokott” életükből. Egy friss felmérés szerint, Magyarország Európa legkövérebb nemzete és világviszonylatban is a negyedik, ami a vezető halálozások egyik leggyakoribb kiváltó oka. A rendezvényeinken mindig boldog arcokat látok, hiszen a sport endorfint termel, és kiváló közösségépítő is. Ha valaki heti egyszer-kétszer mozog, az már jó, de a cél három-négy alkalom lenne, ami tudom, hogy sokszor nehéz a család és munka mellett, de megéri időt szakítani magunkra.

Fotók: Falus Kriszta