Szimpatika – De jó, nyaralunk!

Spirike egy szép zarándokhelyet javasolt, hogy feltöltődjünk szent energiával a télre, de Pisti, Márti meg én inkább napfénnyel és tengerrel akartunk feltöltődni. Márti tudott is egy szuper szállodát az Istrián négy csillaggal és all inclusive ellátással, ami azt jelenti, hogy a parti bárban ingyen van a pia. Szaki viszont húzta az orrát, hogy kidobunk egy kalap pénzt, hogy órákon át zsúfolódjunk a kocsiban a tengerig, ahelyett, hogy kis hazánkban sütkéreznénk egy helyes kis tó mellett, és mindjárt lett is egy jó ötlete, hogy hova menjünk. Az ő csodaszép, romantikus kis nyaralójába a Börzsönybe, ahol fenyőfák illata terjeng a levegőben, mókusok néznek be az ablakon, madárcsicsergés altat és ébreszt, és ahol van egy helyes kis faház, meg kerti sütő, amit körülülve beszélgethetünk.

Szaki eddig sose említette, hogy van egy nyaralója, inkább csak azt tudtuk, hogy irtózik a gilisztáktól, allergiás a szúnyogokra és minden fű-fa-virágra. Szaki megvonta a vállát: az ember a korral változik, és ő igenis vágyik a természetbe, akár csíp, akár szúr, akár viszket. Spirike meghatódott, hogy Szaki milyen szép irányba halad az életével, és máris lelkes volt a faházas hétvége gondolatára. Márti meg én inkább csak beletörődtünk, Pisti viszont elhatározta, hogy marhapörköltöt fog főzni bográcsban, egy kis vörösborral megidegesítve a végén. És a dolog eldőlt, hurrá, nézzük meg azt a mókust.

Szaki kocsijával mentünk, ami bár kicsi, annál öregebb, és vagy hűt, vagy megy, a kettőt egyszerre nem tudja, így aztán letekertük az ablakokat, és lobogtattuk a hajunkat néhány órán át a városból kifelé vezető dugóban. És végre megérkeztünk. Fenn a hegy oldalában állt a nyaraló, lélegzetelállítóan szép volt, rönkfákból épült, ablakaiból futómuskátlik integettek, a kertjében rózsafák illatoztak. És pont emellett a nyaraló mellett volt a Szaki kertje. Egy fáskamrával.

A hőség ellenére egy pillanatra az arcunkra fagyott a mosoly, mert az aprócska fáskamra ablakában nemhogy nem volt muskátli, de ablaka sem volt. Szaki büszkén rohangált körbe a kertben, megmutatta, hol a fabudi, hol a tűzrakó, és hol az egyetlen zöld élőlény, az a bizonyos fenyő, ami majd illatot áraszt, és amin a mókus lakik. Az óvatosan feltett kérdésre, hogy hol fogunk öten aludni, kacagva benyargalt a fáskamrába és előcibált két katonai sátrat, ami addig a pillanatig inkább a pókok és meztelencsigák alvóhelye volt. Szaki felgyűrte az ingujját és munkához látott, cölöpöket vert le, vásznat feszített, matracokat ragasztott és pumpált, mi pedig álltunk dermedten némán, míg el nem zavart minket vízért az erdőszéli közkúthoz. Mire lement a nap, épp beeshettünk a sátrakba, hogy aztán másnap reggel a csiripelésre ébredjünk. Vagyis egy közeli fűnyíró hangjára, amit csak olykor nyomott el egy flex sikítása. De nem volt gond, aludni már úgyse tudtunk volna, mert a nyakunk kificamodott, a testünket pedig millió szúnyogcsípés díszítette, amiket nonstop vakarni kellett.

A másnap kellemesen telt, igaz, a közeli tavat benőtte a moszat, így fürödni nem lehetett benne, de mivel a kertben nem volt egy tenyérnyi árnyék, így legalább napoztunk. Állva. A füvön ugyanis nem volt tanácsos hemperegni, mert a második szomszéd, egy haragos természetű bácsi épp akkor permeteztetett valami csípős szagú méreggel. Sebaj, nekiálltunk, hogy tüzet rakjunk, Pistike serényen kockázta a marhahúst, Márti pucolta a krumplit, Spirike elsétált az erdőbe fákat ölelgetni, mert a kerti fenyő kissé szúrt. És közben boldogok voltunk, hogy még sokáig nem kell visszabújni a sátorba, mert inkább a napszúrás, mint a gerincsérv. A pörkölt már épp elkezdett rotyogni, amikor végre jött egy kis árnyék is, sűrű felhők rohanták meg az eget, és nyomban le is szakadtak, és hiába tartott Szaki a tűzrakó fölött egy napernyőt, a vízszintesen szakadó zápor csak kinevette. De sebaj, mert mire való egy fáskamra, ha nincsen benne bunzenégő, a pörköltünk tehát így is megfőtt, igaz, csak reggelre, és vörösbor nélkül, mert azt inkább megittuk. Az éjjel felváltva aludtunk a jó kis sátrakban, mert valaki mindig a pörköltet őrizte, ki tudja, mire kap kedvet a mókus.

A következő nap kedélyesebben telt, mert eső legalább nem esett, a tűzrakó is kiszáradt, lehetett újabb tüzet rakni, körülülni és beszélgetni, ahogy elterveztük, csakhogy nemigen hallottuk egymás szavát, mert a másik szomszéd kihangosítókkal tolta a seri-seri lédi, mosogató nénit a húsz fős társaságával, akik mind befértek a rönkös házba, de még onnan is kizengett a dalolásuk. Az utolsó éjszakán viszont már sokkal jobban aludtunk, mert sokat jelentett a tudat, hogy ez végre az utolsó, és reggel sem flexre ébredtünk, hanem ütemes kalapálásra, de ki törődött már ezzel, hisz mindjárt lehet sátrat bontani és pakolni... És amint a hasunkra sütő nap fényében nyújtózkodtunk, nyögdécseltünk és vakaróztunk, valaki benézett a cipzáros ablakon.
Bizony, bizony, a mókus.