Szimpatika – A szerelmes anyós

Márti karácsonyi lázban ég. Ami nem lenne baj, mert mi is azt szoktuk csinálni ilyentájt, mézeskalácskákat sütünk, cuki kis ajándékokat veszünk, masnikkal díszítünk, csillámpapírba csomagolunk, angyalkákkal aggatjuk tele a világot. De. Mártit nem érdeklik se az angyalkák, se a kalácsok, ő nősülni készül. Mindjárt megmagyarázom.

Először is felvázolnám, milyen (megrázó) változások észlelhetők (eredetileg kifinomult és rendezett) külsején. Szelíd szeme izzik (újabban szemhéjtust használ), a haja égnek áll (a tupírtól), a ruházata csicsásan csapzott (és tisztára nyolcvanas évek). Ha kérdőre vonjuk, arra hivatkozik, hogy pontosan tudja, milyen volt fiatalnak lenni, és át is érzi minden porcikájában az első szerelem minden lángját és leheletét (ami egyébként épp a nyolcvanas években történt meg vele). És mivel ennyire átérző, amit megújult (pontosabban retrózódott) külsejével is igyekszik demonstrálni, a legszebb és legromantikusabb eljegyzési vacsorát fogja megrendezni a leendő kis menye számára. Hoppá!

Az történt ugyanis, hogy Márti 21 éves nagyfia, aki másodéves a főiskolán, (Márti szerint) halálosan szerelmes lett egy kislányba, nevezett Annamáriába (akinek már a neve is maga a zene). És ez a kislány karcsú (mint a nádszál), és szőke (mint a búzamező), és kedves (mint a hajnali madárcsicsergés). A kislány jellemzői az alábbi párbeszédből derültek ki Márti számára, amit Petivel, a fiával folytatott.

– Mondd, kisfiam, és milyen az a kislány?
– Elég jól néz ki.
– De mégis, milyen? Magas? Alacsony?
– Elég dögös – mondta a Peti.
– Na és a haja színe?
– Valami szőkés – hangzott a válasz.
Erre Márti boldogan felsóhajtott, fülig mosolyogva eltévedt a tekintete a konyhában, ahol a kávéscsészék feletti polcon meg is látta a kislányt tetőtől talpig, épp olyannak, amilyennek Peti leírta. Már csak egy kérdése volt.
– Na és kedves?
Peti összevonta szemöldökét, elmélkedett egy pillanatig, majd így felelt:
 – Ja, ja.

Na már most, a tervek szerint e Hajnali Búzamező Fölött Csicsergő Kedves Dallamot, akit ráadásul Annamáriának hívnak, Márti épp a karácsony első estéjén fogja személyesen is megismerni, mert elmegy ám vacsorára hozzájuk. Ezt úgy két nappal ezelőtt tudta meg, azóta izzítja a láz. Például, hogy mi legyen a menü, mert a jól bevált halleves, rántott ponty oszt bejgli ételsort mára túl kispolgárinak találja, a kaviárt túl proccosnak, a harcsapaprikást rizikósnak (mi van, ha megakad egy apró szálka Annamária kedves kis torkán), a kacsasült tán túl zsíros lenne neki (mi van, ha pont fogyózik?), a csülök Pékné pedig egyenesen vicc, hiába sértődik meg a Szaki, aki javasolta. (Hogy töltött káposzta? Az nem esti menü, mert az mindenképp van.)
Aztán. Mit is vegyen ajándékba az ő kis menyének, amitől azonnal érezné, hogy a család befogadta, mert ha egy kis plüssizét kap, az bár kedves, túl szerény, egy könyv esetleg megbántaná, ha nem szeret olvasni, ha egy szép pulóvert venne neki, az meg túlságosan bizalmas, és ki tudja, milyen az ízlése. Marad még az ékszer, de milyen ékszer, ezüst ékszer vagy arany, divatgyöngy-e vagy igazi, és mi van, ha Peti is pont ékszert vesz, és a két ékszer vetekedik majd a karácsonyfa alatt.

És ekkor, mintha hirtelen angyalok szálltak volna le köré, megvilágosodott a mi Mártink, a szeme kikerekedett, a szemhéjtusa elkenődött, és azt mondta, megvan!
Mert időközben eszébe jutott, hogy a Peti (ajjj, az a lusta, nyegle kölyök) lehet, hogy el is felejt ajándékot venni a szerelmének, vagy egyszerűen úgy gondolja, hogy épp elég ajándék ő maga a kislánynak, hiszen az apja is pont ilyen volt, jó hogy át nem kötötte magát aranyszalaggal a fa alatt, míg Márti jól meg nem nevelte. Erről meg az jutott eszébe, hogy sürgősen a kezébe kell vennie a dolgokat, még keményebben, ahogyan eddig, mert nem csak oda kell édesgetnie a szép szőke, karcsú, kedves lányt (akit jajistenem! Annamáriának hívnak), hanem a Peti undokságát is ellensúlyozni kell. És így jutott el a nagy, sorsfordító döntésig a mi Mártink, ami még a hangját is elcsuklasztotta, a kezét is megremegtette, a szemét is könnybe lábasztotta (és talán még az elméjét is elhomályosította):
– Az én kis Annamáriámnak adom a gyöngyös eljegyzési gyűrűmet, amit még szegény megboldogult anyósom húzott az ujjamra, amikor a férjem elfelejtett nekem karácsonyi ajándékot venni az első szentesténken!
Bennünk persze meghűlt a vér, de mit mondhattunk volna? Márti körbecsókolt mindannyiunkat, megköszönte a sok értő figyelmet és támogató hozzászólást, majd elsuhant rózsaszín, selyembélésű ékszerdobozkát vásárolni, mert teszkós-zacsiban mégse adhatja majd át a menye ajándékát.

Amint kilépett az ajtón, megszólalt a telefon. Peti volt. Azt kérte, beszéljünk az anyja fejével, mert ki tudja, mire képes, még a végén megkéri a kiscsaj kezét, akit alig két hónapja ismer, és akivel tök laza a viszony, és akit csak azért visz haza szentestére, mert épp kirúgták a koleszból, és nem lesz hova mennie csórikának.